Összehasonlító teszt: Ford Kuga 2.0 TDCi – Kia Sportage 2.0 CRDi – Nissan Qashqai 2.0 dCi (2010)

Kia Sportage

Meglepő dolgot mondok: ez a legeurópaibb kinézetű autó itt. Aki Zsigulin, Dacián, ne adj'isten BMW-n, Mercedesen, Alfa Romeón nőtt fel, annak mélyről ismerőseknek, harmonikusaknak tűnnek majd az arányok. Nem véletlen, mert európai ember, az Auditól átcsábított Peter Schreyer tervezte. Nagy, egyszerű felületek, jó összhangban, jelzésértékű trükkökkel – az a formai nyelv, amihez mi, az öreg kontinensen értünk a legjobban, ha autóról van szó. Nézzék meg a szélvédő pixelesen tördelt felső élét, a ledsorból alkotott pengével kirakott, gonosz fényszórókat, a nagyvonalú orrot, az izgalmas oldalablak-vonalat. Ez az autó egészen állat, és az benne a vicc, hogy ez a sok elem kisebb méretben nem mutatna ilyen jól. Ebben a színben, ilyen kerekekkel abszolút vagány. Szép munka.

A jó ízlés bent is folytatódik. Az első maszkra hasonlító műszerfalbetét-kiképzés trükkjét már egyszer láttuk valami olasz autóban, de itt is hat. Nem különösen igényesek a műanyagok – az ajtókárpit fényes, fekete, kőkemény, a műszerfal fölső része puha, matt, s középen is matt, viszont kemény - a formavilág viszont száztíz százalékos. Ez itt a legérdekesebb, mégis a legotthonosabb kocsi, ebben persze szerepe van az igazán ügyes, narancsszín betéteknek és varrásoknak is, ami a százezer forintos Orange csomag része. Ülni is ebben a legszuperebb. Ülésfűtés ugyan nincs, de a szövet szinte azonnal melegnek érződik, ráadásul kényelmes is. Egyébként messze ebben az autóban állítható legalacsonyabbra az ülés is a három közül, nekem ez szimpatikusabb, mint a furgonos helyzet. Aki pedig aggódik, hogy nem lát messze előre, simán feljebb tekerheti az ülésmagasságot. Kényelmes, otthonos gép, kár, hogy például a műszerfal tetején levő puha betét képtelen követni a váz kemény műanyagból öntött vonalát – azért az összeszerelés közel sem tökéletes.

Ezt az autót nekem a motor emeli kis mind közül – bizony, ez a szánalmasan kis teljesítményű négyhengeres. Mert nem minden a lóerő, tudjuk meg a Kiától. Például nem tudom, hogy volt-e már életemben szerencsém olyan dízelmotorhoz, amelyik hidegen ennyire le tudta volna tagadni, hogy ő gázolajat eszik. A Sportage a mínusz tízben, mellette állva, jégkaparózás közben is csak duruzsolt. És amikor bemelegedett, még puhább lett a hangja. Bentről hallgatva pedig azt a kis mormogást is elnyelte a rádió halkra állított vízállás-jelentés, elképesztő, mennyire finom gépet reszeltek nekünk a koreaiak, imádom. És mivel a Sportage jó száz kilóval könnyebb a Kugánál, a 319 newtonméteres, 1800 és 2000 között (tehát a Fordénál jóval lejjebb) leadott nyomatéka szinte azonos, ezért egyáltalán nem tűnik lomhának. Sőt, kis fordulaton használva legalább olyan készséges, mint a Kuga.

A lóerőhiány csak akkor tűnik fel, amikor kihajtunk az országútra, és nagyívű gyorsításokra is szükség lenne – olyankor egyértelműen hiányoznak a lovak: a dízel 3000 fölött már nem annyira szereti a munkát, 3500 után pedig beáll a halál. De átlagos használatban, ügyes váltókezeléssel soha, egy pillanatra nem érezni gyengének. Sajnos a pontos kapcsolásokban a váltó nem igazán partner. Nekem rögtön az öreg Merci W123-asomé jutott eszembe, erő kell a bot mozgatásához, amikor pedig fokozatba kattan, olyankor sincs meg az a megnyugtató, precíz, fémes érzés. Nem, ez egyáltalán nem jó váltó. És a kormány is ilyen se hús, se hal, középtájt kicsit szorul, kelletlen, kitekerve pedig nem igazán pontos, s a visszajelző erők sem lineárisak. A Kuga után itt csupa-csupa visszalépés.

A futómű azonban nem biztos, hogy rosszabb. Ennél kevésbé éreztem alulkormányzottságot (tudják, amikor a megcsúszó autó orral kifelé akarja elhagyni a kanyar ívét), a karosszéria sem dőlt vészesen, összeszedetten mozgott. Budapesti viszonylatban pedig még kellemesebb is a rugózás, mint a Kugáé. Kis göröngyökön a Kia ugyan keményebb, de nem sokkal. Közepes bukkanókon ez is egészen kényelmes, mint a Kuga, ott holtverseny van. De nagy úthibán – az olyanokon, amiken a Kuga idegesen rúg egyet - a Sportage finom hullámzással megy át.

Jobbak a tárolórekeszek is, eleve több van belőlük, a csomagtartó pedig bő százötven literrel nagyobb a Kugáénál – még a lépcsős hátú személykocsik között is tekintélyes 564 litert tud. Sajnos ülésátalakítás után ez a legrosszabb furgon a három közül: a Kuga 1405-jével és a Qashqai 1515 literével szemben a Sportage csak 1350 literes puttonyt hordoz ilyenkor a hátán.

De ez az új, harmadik generációs Sportage azért tud valamit. Csendes, tűrhetően rugózik, jók az ülései, ügyes a futóműve, óriási benne a hely elöl és hátul, az ára is kiváló. Gyilkosan komoly ellenfelekké nőtték ki magukat a koreaiak, ilyenkor látja csak az ember. Persze lehet szidni a kis teljesítményt, a pontatlan kormányt, a kelletlen váltót – de ne áltassuk magunkat, aki azért vesz SUV-t, mert jót akar autózni, az meghibbant. Egy szabadidőautónál ezek nem okvetlenül lényeges szempontok, nézzék meg, ezeket a kocsikat több mint ötven százalékban nők vezetik.

Nissan Qashqai

A legöregebb autó itt, és ez látszik a régebbi, tojásforma japán autókat idéző vonalakon. Nem rossz, szépen terpeszt, van neki arca is, de kicsit olyan, akár a vasárnapi ebéd, amit hétfőn, mikromelegítve fogyasztunk el a céges konyhában. Érezni, hogy jó lehetett, de ma már nem tud többet, mint a menzai székelykáposzta. Az a hétcentis mínusz a szélességben, pár centi a magasságban kicsit érződik is – látszatra is a Qashqai tűnik itt a legkisebb autónak, bent is az. Az arányok, az alapforma persze jó, de ma már rafináltabb sminkkel szokás feldobni a karosszériákat. Bent még inkább igaz ez – a közel sem százszázalékos ergonómia (nézzék a multifunckiós kormány összevissza gombjait), a viszonylag keskeny belső tér, a darabosan elhelyezett kapcsolók, a koncepciótlan középkonzol mind árulkodik a tervezés idejéről.

A Qashqai dicséretére legyen mondva - bár keskenyebb és alacsonyabb a többinél, hosszban, magasságban tűrhető benne a hely. Egészen jók az ülései is – magasabb az alaphelyzet, mint a Sportage-ben, de közel sem annyira teherautós, mint a Kuga, s ugyanez a hátsó férőhelyekre is igaz.

Kisebb méretei, filigránabb karosszériája más területen előnyt hoz: gyorsulásban a Nissan alig rosszabb az erősebb Fordnál. Emellé a csomagtartója sem szűkebb, sőt, kibővítve száz literrel tágasabb is. A motor alapján a három kocsi közül a Qashqai a legteherautósabb: hidegen zajos, melegen is zajos, alapjáraton zajos, fordulaton zajos, és mindezt nem csak a fülünkkel érezzük, hanem a vibráló kormányon tartott kezünkkel is. Nem rossz ez a dízel, jó erős, van benne egy kevés a régi Mercik "kimegy a világból"-fílingjéből, de 2011-re már illene finomítani rajta. A váltó pedig egyenesen rossz. Hidegen kelletlen, melegen akadozik. Sebességek között pontatlan, nehezen mozog, nem öröm a használata. Pedig amikor bekattan a fokozatba, azt fémesen, masszívan adja elő, kis munkával megcsinálhatták volna jónak is.

A szerényebb tömeget érezni ám. A Qashqai, ha nem is gazella-, de mondjuk legalább szarvasléptekkel mozog szerpentinen, ilyenkor virgoncabb a másik kettőnél. A kormány sem rossz, bár nem a pontosság mintaszobra, egyértelműen nem olyan jó, mint a Kugáé. Elég sokat vezettem a Qashqait havas úton, és amikor a kitűnő Bridgestone Blizzakokat végre sikerült rábírnom, hogy feladják a tapadással vívott küzdelmüket, csodásan tudtam bródszájdolni. Maga a rugózás vegyes felvágott: akkorát nem rúg a nagy bukkanón, mint a Kuga, de nem is vibrál annyira a finom aszfaltmorzsákon, mint a Sportage – jó középszer.

Maga a Qashqai egy percig nem váltotta ki a bírhatnékot, s mind a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy a gyűlölt szürkemetál fényezés-e ennek az oka, vagy a teherautós motorzaj és vibráció. Vagy esetleg csak az ellenfelek túl szépek? Pedig a Qashqai is ügyes autó, ráadásul sokkal gyorsabban feléled benne mind az ülés-, mind a belső téri fűtés, mint a Kugában. Kár, hogy az anyagminőség, burkolat-illesztési fegyelem nem tökéletes, a rossz úton hallható, sok, apró nyöszörgés szerintem erősen aláássa a bizalmat a termék iránt.

Verdikt

Egyvalamiről nem szóltam – a hifiről. Mégpedig azért nem, mert mindegyik kocsiban csapnivalóan szörnyűnek tartottam a gyári rendszert. Pedig az összesben visszatekertem a mély- és magaskiemeléseket, szoktattam a fülemet a laposabb hangszínhez, onnan próbáltam kikeverni valami hallgatható beállítást, de nem, ezek rosszak, közülük bármelyik megtervezéséért kivágnák a hallgatót az akusztikavizsgáról a Műszaki Egyetemen. Kuga: hordó mélyén didereg a bemondó, a hangszereket vékony műanyagból fröccsöntötték. Sportage: sziszegős ál-magasak, ami alattuk van, arról inkább ne is beszéljünk, egy merő csőbe bummogás az egész. Qashqai: ha esetleg egyszerre lehetne kevesebb a mély, a közép és a magas, egész tűrhető lenne, de így sziszegve dürrög. Lecsavartam a fentieket, erre eltűnt a zene. Ehhh, vegyenek laposelemes Sokol rádiót az Ecserin, nincs más ötletem.

És most még egy szörnyűségeset mondok, de letagadom, ha azt állítják, tőlem hallották. Mivel ezek az autók soha, de tényleg soha nem fogják elhagyni az aszfaltot, én bizony csak akkor dobnám ki a pénzt összkerékhajtásra, ha valami nagyon dimbes-dombos részen laknék. Inkább vennék valami szuper téli gumikat, a maradékot meg síelésre költeném. Jó gumi amúgy is kell a 4x4-es autóra is, mert hiába az összkerékhajtás, fékezéskor ez is csak akkora felületen tapad, mint a kétkerekes.

Egy szót még arról, mi olvasható e kocsikról a Népítéletben. A Ford Kugáról csak négy ítéletünk van, ez még nem elég a statisztikához, de aki írt, mind szerette. Az új Kia Sportage-ről senki nem nyilatkozott még, de elődjéről húsz szöveget kaptunk, mindenki szereti, nagyon magas a pontszáma is. A Qashqai viszont eléggé leszerepel a tulajdonosok ítélkezése szerint – 48 bejegyzésünk van, persze, többségében elégedettek vele, de aggasztó a kilenc legrosszabb vélemény – ilyen pocsék eredmény japán autóknál ritkán születik.

Amikor a nemzetközi bemutatóján jártam, csodás kocsinak tartottam a Kugát, lenyűgözött a csendessége, kezessége. Szintén én voltam a Qashqai külföldi bevezetésén, az közel nem vágott annyira mellbe. De egymás mellé téve kisebb a különbség, mint gondoltam, ha egyenesen nem megfordul a sorrend. A Kuga már nem is tűnik olyan csendesnek, és zavar az ülése, a Qashqai viszont közben beérett, minden régimódisága ellenére van egy hangulata, kicsit talán a régi Nissan pickupokra hasonlít. És itt az új, káprázatos koronarabló Koreából, hogy alliteráljak egy jóízűt, a Sportage. A típus első szériája után még úgy gondoltuk, a Kia jobban tenné, ha felhagyna ezzel a műfajjal. A második generáció egyszerű volt ugyan, mint a faék, de tisztességes munkának tűnt, azt már nem is kritizáltuk túlságosan. Ez a harmadik pedig – noha akadnak hibái – nálam megint jóval feljebb lépett a skálán. Tűrhetően rugózik, jó nyomatékos a motorja, csendes, mint hajnali derengésben a kidobott Verhovina-belső, tágas, cuccolni is lehet vele, nem is drága, a formája pedig egy óriási, pozitív pörölycsapással ér fel. Ezt vinném haza, vessenek meg.