Egyáltalán nem így terveztük. Sőt – így utólag visszagondolva – nem is terveztük sehogyan. Tudtuk, hogy a Mini Világtalálkozó srácai képesek nekünk biztosítani egy régi Minit és egy újat, valamint azt is, hogy a Kakucsring, ilyenkor, szezon elején, remek hely lesz mindkettőnek. És nekünk is.
Valójában azonban arra voltunk kíváncsiak, hogy lehet-e egyáltalán párhuzamot vonni régi és új között? Van-e bennük valami közös a néven kívül? Nem tápláltunk hiú reményeket, még úgy sem, hogy Bandival mindketten öreg Mini-szüzek voltunk. Tudtuk, hogy ha sikerül szereznünk egy régi Coopert, és szembeállítjuk azt egy új Cooperrel, akkor a régi egy szempont kivételével esélytelen lesz. A fejlődést megállítani nem lehet, még akkor sem, ha netán tömeg-lóerő aránya jobb is.
Ezért nem is az lett a célunk, hogy szembeálljanak, hiszen felesleges (persze vannak számaink). Inkább amolyan kutatómunka-féle volt ez, visszatértünk a múltba, hogy megértsük a mát. Legalábbis azt hittük. Mert a minis brigád jól kitolt velünk. Az addig rendben is volt, hogy az újból hoztak egy 116 lóerős 1,6-ost, de a régi Cooper helyett…
Egy ügyesen álcázott, véres szájú csúcsragadozóval leptek meg. Persze, tízcolos vasfelni, szolid kék fényezés meg krómdíszek, mi? Understatement, mondja erre a brit, és az optikai tuning vadhajtásai korában szinte nem is értjük, mit akar ez az ártatlan szemekkel pislogó, még az új Mini mellett is játékautónak tűnő kis pléhskatulya. Amikor már a legártatlanabb 850-esek is Ferrari-vörösben feszítenek, gyorsítócsíkkal a motorháztetőn, közhelyes Minilite felnikkel és fényorgonától roskadozó első lökhárítóval, ez a ’83-as, ezresnek született kis kék elsőre egész ártatlannak tűnik.
Még a szúrófényeket is bőr alá rejti, a gyári dísztárcsák furfangosan kihegesztett acélkerekeken virítanak, a sárvédő-szélesítést pedig már annyira megszoktuk, hogy nélküle meztelennek tűnne a Mini. De ha kicsit közelebb lépünk, már árulkodnak a nagyképűséget teljességgel mellőző kellékek: kartervédő a lökhárító mögött, fekete szivacsba bújtatott bukócső, korhű versenyülés, navigátorlámpa – már be is szippantott a versenyhangulat, és nem enged.
Mitől harap egy ős-Mini?
Aki ismeri a BMC A-series motorját, amely a régi Mini egyik alappillérének számít, tudja, hogy nem könnyű felhergelni. Az még hagyján, hogy a váltó a motor olajteknőjében lakik és osztozik vele a kenőanyagon, de a hengerfej sem hétköznapi: négyhengeres létére két lyukon szívja a levegőt és hármon át köpi ki a kipufogógázt. Féloldalas listát kaptunk az intézkedésekről, amelyektől elvileg 110 lóerő teljesítményre képes ez az autótörténeti dinoszaurusz, és igen mérgesen fújtat. Vigyázat, innen csak érvényes nörd-igazolvánnyal engedélyezett a továbbolvasás.
A kiindulási pont egy 1275 köbcentis blokk volt, amit 1293-ra fúrtak fel. AE Hepolite dugattyúkra fűzték a spéci Goetze gyűrűket, a gázcserét pedig 35 mm-es szívó-, illetve 31,7 mm-es kipufogószelepek könnyítik meg. Tuningmotor-viszonylatban vicces számokról beszélünk, érződik, hogy komoly erőfeszítéseket igényel minden plusz dekanewtonméter. A 280/290 fokos ralis vezérműtengely egy 1,5-es áttételű himbasort mozgat, ehhez már nagyon kell a dupla szeleprugó és a bronz szelepvezetők, amelyek a kitágított csatornás hengerfejben nem csak dísznek vannak. A kompresszióviszony kb. 11:1 – egy ilyen őslénynél ez már elég pikáns.
A motorba befelé egy bővített HIF 44-es karburátoron keresztül igyekszik bejutni a levegő, kifelé pedig az 1965-ös monte-carlói gyári autó kipufogójának másolatán át távoznak az égéstermékek egy úgynevezett Megaphone rendszeren át. A gyújtás természetesen elektronikus, a hőháztartást pedig nagyobb hűtő és olajhűtő tartja kordában, sikerrel. Egyenes fogazású a komplett váltó, FIA-homológ áttételekkel, a kuplung pedig az AP Racing ralis tárcsája.
Aki idáig eljutott az olvasásban, talán érdekli, hogy a fékeket egy Mk1-es Fiestából emelték át, némi átalakítás után, hogy beférjen a 10”-os felnik alá. A bukócső FIA-homológ, a futómű állítható, minden korhűnek tűnik, csak egy rajtszám kéne, és indulhatnánk ralizni. De látszik, hogy Pintér László, a tulaj, ennél jobban szereti a gépet, ő rakta össze – minden kör után odasomfordál a motortérhez, letörölgeti az üzemszerű olajpárát, talán néhány biztató szót is suttog a négyhengereshez. Nekem meg az oldalam bökdösi, ha nem verek oda a fekete új Mininek, örök harag.
