Miután tudatosult bennünk, hogy itt lényegében egy versenyautót kell szembeállítanunk egy utcaival – még ha az 30 évvel újabb is –, kicsit meginogtunk: nem lesz ez túl egyhangú és előre lejátszott mérkőzés?
De miért a Kakucsring?
Először is azért, mert a Mini már nevében hordozza méretét, ezért a szűk, kanyargós és lassú pályán igazán jól kellene, hogy érezze magát. Másodsorban azért, mert kíváncsiak voltunk, hogyan boldogul az új főbérlő a poros kis vidéki placcon. Kellemesen csalódtunk, hiszen április óta (amióta átvette a pályát Gábor, a többszörös magyar ralikrosszbajnok) a régi állapotokhoz képest nagyon ígéretesen alakulnak a dolgok. Egy kis fűmag és pár munkáskéz elkelne még neki, de van már tisztességes büfé elfogadható ételekkel, van hely hűsölni és a hétvégi, ralikrossz ob-futamra igyekeznek gatyába rázni a környezetet is (felnőtt jegy 2000 Ft, diák 1500, 14 év alatt ingyenes). Akit hidegen hagy a WTCC és némi keményebbre vágyik, az saját szemmel is meggyőződhet erről. Nem kizárt, hogy a közeljövőben szervezünk oda valami kisebb, családi hangulatú összeröffenést. Külön plusz, hogy nem eszi az autókat, nem fáj sem gépnek, sem embernek. Jó lesz ez, drukkolunk!
Nem, nem lett az és ezen meg is lepődtünk, hiszen a régi Mini az újhoz képest egy hörgő, tűzokádó turmixgép. És mi vagyunk benne a kétségbeesetten pörgő, üvöltő narancskarika. Ha pedig a citrusfélék képesek lennének arckifejezésekre, akkor vigyorgó narancskarikák lennénk. Nem kicsit, nagyon.
Mert ez a régi Mini még egy nyers, olajszagú, nagybetűs gép. Amiben egy magunkfajta szinte sírva fakad a boldogságtól. Bármilyen kretén pózba kell hajtogatni magunkat, a váltóval szinkronban visítva őrjöngünk benne, mint egy megtébolyodott majom. Ínhüvelygyulladást kapunk a gokartkormánytól, a váltó kezelését is tanulni kell, a pedálokat meg oda tették, ahová éppen kiadta. Semmi sincs jó helyen, mai szemmel egy ergonómiai katasztrófa az egész autó, és még oltári hangos is. De hogy ez milyen tömény vágyfokozó, istenem.
Már az első gázfröccsöktől könnybe lábad a szemem, aztán körökön át minden idegszálammal a gépre koncentrálok, szokom a pedálokat, gyakorlom a váltást, kóstolgatom a kanyarokat. Aha, ötezres fordulat környékén, ahol a Mini-motornak már rég fuldokolnia kéne, megvadul, és ahogy azt előre jelezték, kis gázra is elkapar kanyarban. Ha meg lelépek a gázról, már indul is a feneke. Átkozottul játékos, de komolyan meg kell ülni, rá kell hangolódni az autóra, együtt kell élni vele, figyelni kell minden visszajelzésre. És abból van bőven.
Amikor lihegve kiszállok az első kör turmixolás után, én vagyok Paddy Hopkirk, aki először nyerte meg Minivel a Monte-Carlo-ralit. De miután kifújtam magam, rájövök, hogy csak egy szánalmas kezdő vagyok, aki tíz százalékát nem tudja kihasználni ennek a vicces kisautónak. Másodszorra nekiülök keményen, de még mindig az autóra kell fordítanom a figyelmem nagy részét, a pályán csak kóválygok az ideális ívek mellett. Ellenben ujjongok az élménytől, borzolódik a hátamon a szőr a szívóhangtól, szinte sajnálom, hogy lejjebb vettük a nyomást a hátsó kerekekben, így kevesebbet csúszkálok keresztbe. Utána megtudom, két másodpercet gyorsultam – talán már húsz százaléknál járok.
Világos, hogy ez a fehér tetős, kék Mini jóval intenzívebb kezelésben részesít, mintha egy széria Cooperben ülnék, ezért talán igazságtalan összevetni a széria retróautóval. A miniklubosok álszenten széttárják a kezüket, ők igyekeztek azonos teljesítményű autókat hozni. Ennyi csalás még belefér, hiszen a rajongás közös, és ha az autók bekerülési árát nézzük, hasonló súlycsoportban vannak. Innen nézve még vonzóbb a régi, hiszen a korhű tuningos veterán versenyautók mezőnyében kimondottan elérhetőnek számít. Már értem a fanatikus miniseket: hobbiautónak nehéz jobbat találni. Így nem csoda, hogy a balatonfüredi Mini világtalálkozón, május utolsó hétvégéjén háromezer Minire számítanak.
Ennek fényében persze azt hihetnénk, hogy az új Mini egy vacak. Pedig nem az, sőt, objektív méréseink alapján kerek két másodperccel gyorsabb volt, mint a Döbbenet Edition. Ez egy ennyire rövid pályán sok, de tökéletesen kifejezi a tényt, hogy a haladást nem lehet megállítani. Szélesebb nyomtáv, profibb futómű és nagy fék, de sorolhatnánk még. Még ezekkel a betonná keményedett, kimondottan e célra (elhasználásra) feltett borzalmas EcoContact-abroncsokkal is befért 55 másodpercbe. Ügyesen mozog, jól kézben tartható és gyorsabb, valakinek ez is elég.
De élvezeti értéke a régiből átülve közelít a nullához, és hiába eresztett meg pár gyönge próbálkozást Balázs, a Mini Club Hungary elnöke (akinek van a régiből is), nem fogadtuk el az állítást, mely szerint bármit is átmentettek volna a régi szellemiségéből. Az egy kőkemény, olajos kezek simogatására vágyó, a mindennapokban erős kompromisszumkészséget követelő kultautó, az autóbuzik verdája. Az új pedig egy merőben más célcsoport autója, azoké, akik a kis BMW-t keresik BMW-logó nélkül.
És ez itt a különbség. A döntés pedig az önök kezében van.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
