Ne tévesszen meg senkit a név, ez nem az a Pathfinder, amit mi, nyomorult európaiak kapunk. Ilyet csak Amerikában látni. Illetve lehet szürkén importálni is, ha valakinek nagyon tetszik… Mindenesetre melléállítottunk egy másik amcsi csodát, az Infiniti QX60-at.
Az emberi butaságot és önzést kevés dolog mutatja jobban, mint a nagy terepjárók óriási mértékű elterjedése a világban. Földutak a civilizált országokban ma már szinte nincsenek, amik vannak, azokra tilos ráhajtani, ha szabad rájuk hajtani, akkor sincs ott keresnivalónk kéttonnás, tanknyi monstrumokkal. Meg, ha már muszáj, olyan helyen ügyesebb a Suzuki Jimny, még jobb nála a Lada Niva, mert annak a fényezéséért sem kár.
Amúgy is – ki gondol itt földutakra? Ezeket a nagy terepjárókat soha, de tényleg soha nem viszik le az aszfaltról, én ennek igazából még örülnünk is kell, mert legyenek bár feleslegesek, legalább nem tapossák agyon azt a kevés élővilágot, ami még akad a világban. Viszont kettőn kívül semmiféle észérvet nem tudok felhozni arra (oké, hármat, mert van, akinek jachtot kell vontatnia az Adriára), így mire jó egy ilyen kocsi.
Pazarol a nyersanyaggal, pazarol a tüzelőanyaggal, rosszul fordul, sokat eszik, nagyot szennyez, drága rá a gumi, a motorjába az olaj, nem elég dinamikus, szörnyű vele parkolni. Igazából csupán két ösztönünk csakráit nyalogatja egy ilyen gép, nagy, nedves nyelvvel: 1) ha balesetezünk, akkor garantáltan a másik fél haljon meg (kamionosoknak tisztelet); 2) hogy nyergükből vezérként tekintsünk le az alattunk hajbókoló népre. Egyik se szimpatikus üzenet, valljuk be.
Mégis, van ezekben a böhöm nagy, bárgyú gépekben valami fenséges jóság. Soha nem vennék hasonlót, mert legalább ezen a téren több az eszem, mint az ösztönöm, de amikor a volánja mögé ülhetek egynek, általában örülök neki.
Pláne, amikor mindezt Amerikában tehetem, ahol az emberi hülyeség már oly régóta hág egyre magasabbra, hogy ott már mindenki ilyen óriási dögökkel járkál. Ezért aztán a választását ott ösztönökkel se tudja megmagyarázni senki, hiszen ütközéskor azonos méretű felek találkoznak, lenézni meg nem tud senkire, mert a többiek is hatalmasak. Ilyenkor jut eszembe Chaplin „A diktátor” című örökbecsűje, amikor a borbélyszékben Mussolinival versengve egyre magasabbra kurblizzák fel magukat a székben, míg végül eldőlnek. Arra a néhány, a közel jövőbeni eltiprására serényen készülő Camry-, Accord- és Saturn-tulajra most ne térjünk ki, ők már rég nem számítanak.
Ha már muszáj, jobb tehát, ha Amerikában vezethetek ilyen dögöt, mert ott nem lógok ki. Még jobb, ha már az új, önhordó Nissan Pathfindernek dirigálhatok a hídról, mert az nem olyan, mint a béna, pickupból csinált, relatíve pici európai, hanem kényelmes és akkor már legalább igazán nagy. És még annál is jobb, ha vele párhuzamosan egy műszakilag azonos, de még jobbnak ígért, idei bemutatású Infiniti QX60-at is kipróbálhatok.
Tehát az amerikai – önhordó, nem alvázas! - Pathfinder és a 2014-es modellévi Infiniti QX60 tesztje jön. Szuper.
Ahogy az Irvine melletti, napégette katonai reptéren elém vezeti a hozdidefiú, a Pathfinder óriásinak tűnik. Igaz, ez a hely most éppen nem is igazán Amerika, hiszen a Nissan rendezvényén vagyunk, s a parkolóban felsorakozott autók java része emiatt nem újvilági, hanem európai, sőt japán modell. Még kei-carok is akadnak köztük. Így már érthető, miért magaslik ki a Pathfinder a tömegből.
A hegyméretű testben tizenkét fokra hűtött, a műbőrt jól utánzó daráltbőr-bevonatos barlang fogadja izzadt testemet, amin hat másodperc alatt ropogós jégpáncéllá fagy a verejték. Amerikában ez megy mindenhol nyár táján: kint a döglesztő hőség, bent a mesterséges jégverem, minden újabb bolt, autóbelső, lakás, szálloda, okmányiroda meglátogatása újabb szívinfarktus lehetősége az edzetlen európainak.
LO állásból villámgyorsan 76 Fahrenheitre tekerem a hűtést (kábé 25 a mi fokunkból), és máris jobb. Egyébként az eggyel a LO fölötti állás a 60 fok Fahrenheit, ami 16 Celsiusnak felel meg, tehát olyan 15,5 fokra akarhatták hűteni, borzalom. És hosszan járatták...
Miközben az utastér ropogva enged fel az örök jég rabságából, tekintetem megpróbál végigkúszni a roppant autóbelsőn. Fárasztó művelet. Ez az autó Amerikában, amerikai szemlélet szerint, amerikaiaknak készült, ennek megfelelően úgy terpeszkednek a benne a négyzetméternyi felületek, mint Nevada állam, s ezeket gazdagon telehintették gombokkal és feliratokkal. Ez a modell a nagy Pathfinder, tehát a Pathfinder Armada utódja, aminek még az elődjét sem forgalmazták Európában.
Jó nagy az ülés, mennyei a kényelme, a kormány amcsi stílusban, az oszlop bal oldalán elhelyezett tömpe joystickkel mozgatható. Mivel a forgáspont nem mélyen van, a lábtérben valahol, mint az európai kormányállításnál, hanem fent, alig valamivel a volán alatt, ezért mozgatásra inkább billen, mint emelkedik. Nem túl praktikus, de ha így szeretik...
Szerencsére könnyen találok jó pozíciót, innentől nem érdekel a megoldás bénasága. A háromfeles, V6-os benzinmotor persze jár (hogyan működne nélküle a klímaberendezés?), de kis híján ráindítózok, mert a hangjából hangyasikolynyit nem hallani. És ez nagyjából így van ez haladás közben, sőt, gyorsításkor is. Hihetetlen jó ez a motor, 260 SAE lóerős, ami az új amerikai szabványról átszámolva (ami nem azonos a régi SAE-méréssel) 264 európai, ECE-lovat ad ki. Elég az neki.
Mint valami szuperturbós selyemszőnyeg, úgy göndörít tova a sima amerikai flaszteren a hat barátságos dugattyú ereje, és tényleg keményen kell figyelnem ahhoz, hogy halljam a hangját. Ami, mint minden benzines V6-osé, amúgy a szférák zenéje.
Kicsit túlszervósított, derékszögű kanyarokból visszatérés után túllendülésre hajlamos kormánya van, de közel nem olyan élettelen, mint amilyenre egy ekkora dögtől, pláne egy ekkora, Amerikának tervezett dögtől vártam volna. Kiérve a reptér szélére, hatalmas útmunkálatokba szaladok, itt-ott már repedezett aszfalt is feltűnik. Ráhajtok, ez már a valódi Amerika.
Meglepően finom a rugózás, miért is ne lenne az. A méretek, a látvány alapján a tudatalattim már jó előre feltárcsázta a merevhíd-pánik funkciót, de merev hídról itt szó sincs, 2013-at írunk. A Pathfinder elöl kettős keresztlengőkarokon, hátul többlengőkaros rendszerű futóműveken áll. Ami talán ronthatná a komfortot, az a négy, hatalmas kerék, de azok meg alumíniumok, tehát no para.
Mivel nem halljuk a motort, ami egyébként igen nyomatékos, ezért mindegy is, hogy a váltó hogyan kapcsol – rántásokat nem érezni, a fordulatszámmérőt nem nézzük, meg amúgy is tudjuk: nem bolygóműves szerkezet pakolgat ott, valahol mélyen a gépházban mindenféle diszkrét sebességeket, hanem egy szíjas CVT van ebben az autóban is, amely elvben teljesen fokozatmentes működésre képes. Hogy ezek után a Nissan miért játszatja el a szegény szerkezettel, hogy különálló fokozatok vannak benne, nem értem, de állítólag az amerikaiak füle igényli a kapcsolások tónusváltásait. Lelkük rajta, úgyse hallani.
A hangolás persze, amerikai, a bódé kanyarban dülöngél, van bőven hullámzás is, de a lustán mormogó motorral, a kellemesen könnyű kormánnyal, kiolvadt testem mögött és alatt a termetes bőrszékkel az egész egy olyan nyugalmat ad ki, amilyen talán otthon, a kandalló előtt egy téli estén, a csöves hifiből halk Mozartot hallgatva sem érhető el, hiszen ott a szomszéd két pumija versenyt ugat dél óta, és az a mégoly jól záró ablakokon is átjön. De itt? Semmi.
A Pathfinder a nyugalom tengere, egy óriási zselatinágy, amiben furcsán távoli, gépészeti elemekként beazonosítható dolgok a miénkhez hasonló álomködben dolgozgatnak valamit, hogy azért menjünk is. Van egy hangulata, tagadhatatlan.
Persze sok a gyanús elem, a középkonzolon sörétes puskából szétszórt, olcsó és fantáziátlan gombrengeteg sem serkenti az arrafelé már fájdalmasnak tartott, 40 ezer dollár fölötti vételár megemésztését. Naná, rendelhető ilyen autó szerényebb felszereltségben, de még kétkerék-hajtással is, de akkor már tényleg miért nem inkább egy kisebb Infiniti jöjjön, ami legalább ilyen finom, és nincs rajta annyi fölösleg...
Ezt végiggondolva pár érv talán még jöhet: a Pathfinder utastere hétüléses (igaz, a leghátsó sor ebben is kínzókamra), leszerelhető vonóhorgára pedig hivatalosan 2250 kilót akaszthatunk – dúsgazdag, családot, nagyikat szállító tréleresek welcome.
Ja, egyébként 2012-ről 2013-ra is kapott egy enyhe frissítést: most már van benne bluetooth, navi, sávelhagyás- és holttérfigyelő is, nagyobb és jobb felbontású lett a középső kijelzője, valamint kellemesebbek benne a műanyagok. Utóbbi relatív, mert a műszerfal azért még mindig inkább valami tíz évvel ezelőtti, nem túl drága tömegautót juttat eszünkbe, mint egy igényes, 2013-as, drága modellt.
Kompresszorral, villannyal
Bár a benzin még mindig olcsó az USA-ban, a távok azért nagyobbak, az emberek sokkal jobban rá vannak utalva az autóra, mint nálunk, Európában, ezért a nafta ára őket is zavarja. A Pathfinder a maga amerikai szabvány szerinti 9,5-12,5 literes fogyasztásával nem számít rossznak a „full size crossoverek” között, de jövőre lesz egy takarékosabb változat is. Ez a másik kék autó.
48
A Pathfinder Hybridet egy 2,5 literes, négyhengeres, kompresszorral feltöltött, 230 lóerős benzinmotor hajtja, a hibridségének a másik felén pedig egy 20 lóerős villanymotor van – érdekes módon a gyár 250 lóerőben adja meg az összteljesítményt, pedig hibrideknél elvileg nem lehet számológéppel összeadni a belsőégésű és a villanymotorok erejét. A villanymotor a benzinmotor és a szíjas CVT-rendszerű váltó között foglal helyet, és két, elektronikusan vezérelt kuplung zárja a hajtásláncba, amikor kell. Hogy a Nissan miért nem egy (közel) állandó fordulatok mellett sokkal jobb hatásfokú Atkinson-ciklusú motor mellett döntött, s választotta inkább a hagyományos motor+kompresszor felállást, nem teljesen tiszta.
Ezen az Irvine melletti rendezvényen mindenki kapott használatra (vissza kellett adni...) egy Samsung Galaxy II-t, amelyen a rendezvényre írott célalkalmazás futott. Ezen kellett jelentkezni a kiszemelt autókra, erről volt leolvasható minden autóról a tudnivaló, ezen nézhettük meg, hanyadikok vagyunk a sorban egy-egy kocsira várva, s ebben volt a GPS-alapú tracker, amely követett bennünket. Egyébként szigorúan 30-45 percre lehetett elvinni a kocsikat, hosszú volt a várakozási lista. A legnagyobb tömeg a Pathfinder Hybridre várt.
48
És jöttek az oroszok.
Elvitték a hibridet, kora reggel, az előadást se várták végig, ami kötelező lett volna. Irvine-Los Angeles egy bő másfél órás túra, oda-vissza három és fél óra. Bementek. Shoppingoltak, várost néztek. Az egyetlen Pathfinder Hybriddel. Kikapcsolták a GPS trackert, senki nem tudta, hol vannak, az amerikaiak csak tátották a szájukat, nem értették.
Eltelt a délelőtt, egy része a délutánnak is, aztán megjöttek a pofátlan barmai, jóllakva, sok szatyorral, és rögtön beálltak a sorba egy másik kocsiért. A szervezők csak kapkodták a levegőt, mire megjegyeztem jó hangosan, hogy mindenki hallja – „ezek 45 évig ültek rajtunk”. Jót röhögtek, de már csak negyedóra volt az egész rendezvényből, utána zárni kellett, ennyire vihettük el a hibdridet, mi hárman, magyarok.
48
Nos, nem volt jó élmény. Valóban megy úgy, mint a V6-os, de közben olyan ribilliót csap a kompresszoros motor az elejében, hogy hajjaj. Szép, simán dolgozik össze a rendszer, igazából nem is érezni, hogy hibrid, de jaj, ha gyorsítani kell, olyankor keserű gépvonyítás tölti be a kabint, és az ember hirtelen nagyon visszavágyik a benzinpusztító változat buddhista csendjébe.
Sok különbség nincs a két változat között, a hibriden ledesek a hátsó lámpák, van rajta felirat hátul, no meg a Priuséhoz hasonló folyamat- és fogyasztási diagram a középső kijelzőn. Lehet, hogy csak 8-9 liter a szabványos fogyasztása, és csak 3000 dollárral kerül többe a benzinesnél (így vagy 5000-rel kevesebbe a Toyota Highlander hibridnél), úgy, hogy még a padlóba simán behajtogatható, leghátsó üléseket is meg tudták benne tartani. De soha, semmilyen erő rá nem bírna, hogy pénzt adjak érte.
Hogy cseresznye is legyen a tortán, kipróbáltuk a Pathfinderrel kvázi azonos, csak külső lemezeiben, belső terében eltérő Infiniti-variánst, a QX60-at is. Idei, friss jármű, eredetileg JX35-ösként akarták bevezetni, de aztán jött egy cégen belüli arculatváltás, és minden Infiniti Q-s nevet kapott.
Ugyanaz a motor, váltó, futómű, majdnem azonos karosszériaváz, fékek, minden. Óriási különbségre nem kell hát számítani. Az Infiniti kicsit erősebb, mert a V6-os motor változó szelepvezérléses benne, és így 264 helyett 268 lóerőt, 325 helyett 336 newtonmétert tud. A két kocsi bódéja szinte milliméterre megegyezik, a márkaspecifikus jelleget a kipufogóval, a zajcsillapítással, a lengéscsillapítással és a CVT váltó hangolásával érték el – az Infinitinek nagyjából fél százalékkal rövidebb az összáttétele. Ja, a QX60 csak 1700 kilós, a Pathfinder 4x4 viszont fölötte van az 1,9 tonnának, az is számít.
Nemcsak objektíve, hanem szubjektíve is jobban megy az Infiniti. Majdnem egy másodperccel hamarább, 9 s alatt éri el a százas tempót, s ezt nem csak a lökésből érezzük, amit a gázpedál elsüllyesztését követően érzünk, hanem a motorhang is jelentősebb – nem kellemetlen, de azért már jelen van.
Kicsit keményebb a kormányzás, talán kevesebbet is dől kanyarban a kaszni, a rugózás pedig érezhetően feszesebb, bár európai szemmel még így is elég takony. Ilyenkor fogalmazódik meg az emberben, hogy a luxus mércéje a világban még mindig Európa, hiszen ugyanannak a technikának az Amerikának szánt, drágábbik verziója (az Infiniti) sokkal európaibb autó, mint a másik.
Ugyanez igaz a belső térre is. Itt már nem találomra szórtak szét valami bazi gombmennyiséget a műszerfalon, hanem adtak egy kis stílust is mindennek, vannak üres és vannak sűrűbb felületek, fább hatású betétek, bőrebb hatású bőrök, mellesleg az egész barlang sötétebb és bunkerszerűbb.
Ott, Amerikában nekem jobban tetszett a Nissan-verzió. Lehet, hogy kicsit elavult és gagyi belül, de olyan boldogan libegtem-lobogtam vele a forgalomban, annyira élveztem, hogy csak egy halk sóhaj vele a közlekedés, hogy szinte visszavágyom bele. Európában, pláne a magyar utakon, az itteni hektikus, vérnyomásnövelő tempó mellett nyilván ufó lenne egy ilyen kocsi, jobban élvezném az Infinitit. Csakhogy annak a legolcsóbb kivitele kerül annyiba, mint a Nissanak a legdrágább. Hogy megéri-e? Ezt majd döntsék el a magyar szürkeimportőrök.
További cikkeink
