Mindig is a hétköznapok autója volt az angol Hillman Minx, amely a hatvanas évek elején egy Super előnevű változattal próbálta belopni magát a családapák szívébe. S hogy mennyire sikeresen, arra bizonyság egy soha nem restaurált, használatban lévő darab.
A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 1999/4-es számban jelent meg.
Angliában nemcsak azért van sok régi autó, mert eleve sok volt, hanem mert az emberek másként viszonyulnak a használati tárgyaikhoz. Ha valami jó, akkor kár lenne eldobni – nagyjából ez az a gondolkodásmód, amelynek következményeként a szállodák jó részében nincs a mosdóban keverőcsap, és a londoni utcákon nem túl régen futottak még olyan taxik és buszok, amelyek akkor kezdték pályájukat, amikor ismeretlen fogalom volt a beatzene és az ötnapos munkahét. A példa pedig ragadós, ezt bizonyítja idősebb Braun János esete, aki Magyarországról került a ködösnek nevezett Albionba, s ott is London egyik északi elővárosába.
Braun János annak idején, a letelepedés nehéz időszakán túljutva kapott egy öreg, 1946-os Hillman Minxet a sógorától, s azt cserélte le 1967-ben egy újabb típusra, egy Hillman Super Minxre (Minx = csibész). Újsághirdetésben talált rá a kocsira, amelynek első tulajdonosa egy londoni banktisztviselő volt. 565 fontért kelt el a Super Minx, kétévesen. Új ára akkor 840 font volt.
– Nekem ez tetszett, a kombiváltozat. A négyajtós, amit itt saloonnak hívnak, nem annyira. Igazából akkoriban a Ford Cortina volt a kedvencem, de annak a kombikivitele nem tetszett, márpedig számomra a gyakori magyarországi utazások miatt a nagy raktér fontos szempont volt. Tömör, erős autónak nézett ki, és persze komoly előrelépés volt az 1100-as, oldalt szelepelt motorú régi Hillmanhez képest. Alacsonyabb építésű volt, nem döcögött annyira, simábban húzott, szinkronizált volt a váltója, csendesebben ment, jobban ki lehetett látni belőle. Olyan a szélvédője, hogy szinte körülveszi az autó elejét – sorolta a Minx előnyeit Braun János. Hozzátéve, azért kellett a kombi, mert minden évben jártak haza Magyarországra, s ezzel meg lehetett állni aludni. (Akkoriban még szokás volt az országút szélén éjszakázni, nem kellett félni rablóktól és tolvajoktól.) Két csomagtartó is elfért a tetőn, a család meg utazhatott kényelmesen.
Magyarországon nem túl ismert a Hillman márka, a gyár története meg még kevésbé. Múltja felidézéséhez nem is egy, hanem két családi albumot kell felütni.
Cégmúlt
A Hillman sok más gépjárműves vállalkozáshoz hasonlóan kerékpárkészítő cégből nőtt ki. William Hillman greenwichi mérnök bicikligyártással kezdte, s olyan jól ment az üzlet, hogy a századfordulóra már dúsgazdag emberré vált. Új beruházásként autógyárat építtetett Coventryben – a ma Humber Road nevű utcában –, s az első Hillman–Coatalen autók (második nevét a tervezőről, Louis Coatalenről kapta a kocsi) 1907-ben készültek el.
A Hillman család meglehetős óvatossággal fejlesztett, példa erre, hogy az 1915-ben bemutatott 11 lóerős modellt kis változtatásokkal még 1926-ban is gyártották, akkor 14 lóerősként. A húszas évek végén – William Hillman addigra már visszavonult a napi ügyek intézésétől, vejeire bízva a vállalat napi dolgait – meglehetős bátor húzással a kisautók helyére egy drága, nyolchengeres motorú, teljesen új konstrukciójú modellt választottak. Az évi 5 ezer darabnál kevesebb autót készítő cégnél azonban ekkor gazdag vevők jelentkeztek...
Némileg talán meglepő módon a történet másik szála is kerékpárüzletből indult. Egy kenti falucskában, Hawkhurstben volt kerékpárboltja William Rootsnak. A jó kereskedelmi érzékkel megáldott férfi mindig figyelt az idők szavára, s a századforduló utáni években autókkal kezdett kereskedni. Olyan márkáknak lett képviselője, mint az Itala, az FN, a Wolseley, a Morris, a Ford vagy a Briton.
William Rootes idősebb fiát az iskola elvégzése után Coventrybe küldte tanulni a Singer céghez (ott épp akkoriban készült el az első saját gyártmányú autó), s öt évvel később az ifjabb William apja cégének kirendeltségét nyitotta meg Maidstone-ban. Néhány év múltán – akkor már a kisebb fiú, Reginald is belépett a családi céghez – a két gyerek kapott egy-egy 1200 fontos csekket a papától, s önálló céget alapítottak Rootes Ltd. néven, ugyancsak Maidstone-ban. Jól kiegészítették egymást. William szülte az ötleteket, Reginald pedig hűvös gondolkodású adminisztrátorként használható formába öntötte bátyja csapongó elképzeléseit. Ahogy William jellemezte párosukat később: „Én vagyok a motor, Reginald pedig a kormány és a fék.”
A Rootes Ltd. is autókereskedelemmel foglalkozott, egyebek között az Austin autók londoni és angliai eladási jogát szerezték meg. Sikerrel vették át az amerikai autókereskedelmi szisztémát, és nevükhöz kapcsolódtak az ország legelegánsabb autószalonjai. A fejlődés következő lépése logikusan az autóiparba való behatolás volt, s amikor 1927-ben megtudták, hogy bajban van két patinás autógyár, a Hillman és a Humber, azonnal ajánlatot tettek.
Kétségtelen, hogy a gyakori Egyesült Államokbeli utazások során megkedvelt minta – a General Motors – is közrejátszott a döntésben, mindenesetre a vásárlás után a márkák önállósága megmaradt, bár a típuscsaládok kialakítása nem váratott magára sokáig. A régi vágású kocsik helyére három modern modell került. A kis Hillman Minx, a középkategóriásnak nevezett 12 lóerős (adókategória!) és a nagy Hillman Wizard. A gyárakat egyesítették, ami jelentős megtakarítást tett lehetővé, a gyártási darabszámot heti száz autóra emelték.
Amint a brit gazdaság kezdett kiemelkedni a gazdasági válság mocsarából, a Roots Group (group = csoport, esetünkben befektetői) névre átkeresztelt vállalkozás is egyre agresszívabban kezdett terjeszkedni. A harmincas években sorra vásárolták fel a gazdaságilag megrendült autógyártó cégeket. Elsőként a Karriert 1934-ben, majd a Sunbeam és a Talbot következett egy évvel később. 1936-ban a Shadow Factory került a listára, s újabb esztendő múltán pedig a Light Pressed Steel nevű acélipari cégben szereztek többséget. Mire a második világháború elérte Angliát, a Rootes Group már a hat legnagyobb brit autógyártó konszern között volt, évente több mint 50 ezer autót előállítva.
A háború hat éve alatt a Rootes készítette az összes bombázó repülő harminc százalékát és a páncélozott szállítójárművek hatvan százalékát. Ezenkívül egyebek mellett 50 ezer repülőgépmotort, 300 ezer bombát és hárommillió lőszerrakaszt. Ezekhez a termelési eredményekhez hatalmas beruházásokra, új gyárak építésére volt szükség, s a szerencsés véletlennek köszönhetően a Rootes egyetlen üzeme sem szenvedett komoly károkat a német légitámadások során.
Mint az előbbiekből már sejthető, a Rootes Group rendkívül megerősödött a béke beköszöntének idejére. 1955-ben újabb patinás autómárka került a társaság tulajdonába, a Singer, ahol William Rootes pályáját kezdte.
A hatvanas évek elején az Imp nevű farmotorossal a kisautópiacon is megpróbált megkapaszkodni a cég, azonban a brit ipart sújtó recesszió és a sztrájkok egyre rosszabb helyzetbe sodorták. 1963-ban a Chrysler vételi ajánlata olyan mentőövet jelentett a vállalatnak, amelybe két kézzel kellett kapaszkodniuk. A név 1970-ig még létezett, akkor az érdekeltségek beolvadtak a Chrysler United Kingdom Ltd.-be. E cég később a francia Peugeot-é lett, így a Coventryben, a Humber Roadon lévő gyárban, ahol hajdan a Hillman Minxek készültek, ma Peugeot-k gördülnek le a szalagról.
A Hillman Minx 1931-ben kezdte hosszú karrierjét a Rootes Groupnál. A „mindenki autója” szlogennel útnak indított kisautó oldalt szelepelt, öntöttvas blokkja negyedszázadon át alig változott, viszont a karosszériát folyamatosan korszerűsítették. Először 1935-ben, amikor gömbölyűbb és áramvonalasabb külsőt kapott. 1939-ben jött az önhordó acélkarosszéria a Phase I modellel. 1947-ben a sárvédőbe bújtatták az első lámpát, és hidraulikusra váltották a féket a Phase II modellnél, de az igazi háború utáni Minx csak egy évvel később jelent meg.
Amikor az első említésre méltó változás, a felülszelepelt motor megjelent, már 1954-et írtunk és a Minx a Mark VII-nál tartott. 1956-ban jött a Minx Series I (sorozat), amely egy új stílus megjelenítője, s amelynek alapjai az ugyancsak Rootes fennhatóság alatti Sunbeam Rapier és a Singer Gazelle modellekben is felfedezhetők. A Minx egészen 1967-ig, a Chrysler-éra bekövetkeztéig műsoron maradt, utolsó modelljelzése a Mark IV volt.
A Hillman Super Minx 1961-ben debütált, eredetileg a családi kisautóként számon tartott Minx felváltójának szánták. Amikor azonban kiderült, hogy méreteit és súlyát tekintve jelentősen meghaladja elődjét, a háború alatt szerzett érdemeiért főrendek közé emelt Lord William Rootes úgy határozott, nem csapja el a háztól a profittermelő elődöt, hanem ki tudja, hányadik alkalommal ismét felújíttatja, a friss tervezést pedig Super előnévvel a típuscsalád kibővítésére veti be.
A Super Minx őrizte a Hillman-hagyományokat, konvencionális négyajtós limuzin (saloon), kombi (estate), valamint kabrió (convertible) karosszériával készült. Motorja négyhengeres, felül szelepelt, 1600-as, 62 lóerős volt, váltója négyfokozatú, kapcsolni a padlóból kiemelkedő rúddal lehetett.
Egy évvel a bemutató után már megszületett a Mark II, amely elöl tárcsafékekkel büszkélkedhetett, az első ülés ülőlapja pedig osztott volt. 1964-ben a karosszériavonalak enyhe felújításával jött ki a Mark III, amely szakított az eredetileg az első szélvédőhöz hasonlóan visszakanyarodó hátsó üveggel, megjelent a szinkronizált váltó, viszont ekkor már hiányzott a sorból a nyitott változat. 1965-ben mutatták be a Mark IV-et öt helyen csapágyazott, négyhengeres,1725 cm3-es, 65 lóerős motorral. Ez a modell 1967-ig készült, akárcsak az egyszerű Minx. A Super Minx alapjain, némi egyedi külső jeggyel készült a Humber Sceptre, a Singer Vogue és a Sunbeam Venezia is.
Braun János Hillman Super Minxe a Mark III jelzést viseli, s a meglehetősen gazdag, de számos zöld és szürke színt tartalmazó választékból a zsályazöld–erdőzöld (sage green–forest green) kombináció. Érdekes megemlíteni, hogy egyszínű kivitel 11 féle készült, kétszínű kilenc, és adott karosszériaszínekhez meghatározott kárpitszínek csatlakoztak. Extraként rendelhető volt fehér betétes gumi, automatikus váltó, overdrive, Smith rádió, időmérő óra, olajnyomásmérő, ampermérő, tolatólámpa és biztonsági öv.
– 1978-ig – akkor vettem egy Ford Granadát – a Hillmannel jártunk mindenhova. Két gyermekem is ezen tanult meg vezetni, s amikor János fiam egyetemre járt Nottinghambe, a Hillman őt fuvarozta. Kicsit megtépázták az autót azok az idők, mert Nottinghamben még több az eső, mint itt Londonban, és persze nem állt garázsban a kocsi, mint itthon – említette a Super Minx családi történetének újabb fejezetét idősebb Braun János, aki az alváz- és üregvédelmet ötévenként megújítja, ennek köszönhetően elég jól bírta a karosszéria, csak most kezd néhány helyen kiütközni a rozsda.
Veterános cikkek
Az imént olvasott cikkekhez hasonlókat tucatjával talál a frissen megjelent Veterán Autó és Motorban is. Keresse a magazint az újságárusoknál, benzinkutaknál! Régebbi, nyomtatott számok megrendelhetők a magazin honlapján, a veteran.hu címen.
Természetesen az évek során sok alkatrész meghibásodott vagy egyszerűen csak elöregedett. Cserélni kellett a fém fékcsöveket, a kézifékkábelt, a vízpumpát és néhányszor a kuplungot. A motort 200 ezer kilométer megtétele után generálozták, amihez hozzájárult, hogy egy tavasszal a véletlenül hűtő előtt maradt papír miatt felforrt a víz, és elhúzódott a hengerfej.
– Kényelmesen lehet vele 90–100 km/h között menni – állítja tulajdonosa. – Eredetileg a „szalon” végsebessége 83 mérföld/óra volt (133 km/h), a kombié persze valamivel kevesebb a módosított áttétel miatt. Autópályán 70–75 mérföld/óra (112–120 km/h) között mentem vele. A fogyasztást nem néztem soha, nem érdekelt, viszont mindig jó benzint és olajat vettem bele. Sajnos a karosszéria néhány helyen javításra szorult kisebb koccanások miatt, a nyomok főként az első sárvédőkön láthatók, színeltérés formájában.
Braun János évtizedek óta tagja a Hillman klubnak, „mivel nem nagyon lehetett alkatrészt kapni”, s minden javításról, alkatrészvásárlásról őrzi a számlákat. „Az elsőkerék-csapágy most japán, 10 font volt, ha a Hillmantől rendelem, lett volna 30 is.” 153 ezer mérföld, azaz 246 ezer kilométer van a kocsiban, amely ma sem élhet léha garázséletet, a tulajdonos lánya, Braun Marika rendszeresen használja helyi utakra.
