Lehetsz bátor, ha jó az ízlésed

Teszt: Peugeot 208 1.6 HDi - 2015.

2015.11.16. 06:12
Ha az embernek nem lenne természetes igénye a különcködésre, nem létezne se küszöbneon, se pörgettyűs dísztárcsa, se krómozott kipufogóvég. És szegényebb lenne a világ egy olyan remek kisautóval, mint ez a matt, neonzöld dekoros Peugeot 208.

Hiába mondják, hogy a századik beülés után megvakul az ember a megszokott látványra, és ha minden nap Halle Berry bukkanna fel a tengerből a műszerfal horizontján, azt sem látnánk egy idő után, mégis hiszek a szórakoztató belsőkben. A Peugeot-é egyenesen lenyűgözött, mivel kisautóban ritka az ilyen sziporkázó ötletparádé, és ezerből egynél nem fullad rémes giccsbe. Csak annyit mondanék: Mini.

A 208-asban fain a kabin, mert van benne merészség. Nyilván az úgynevezett Lime Yellow optikai tuningcsomag (60 ezres extra) dobja fel ennyire, ami akár Pete Sampras névre is hallgathatna, annyira kilencvenes évek. A sárga csíkozás azonban csak a tortán lévő habba ágyazott cseresznye cukormáza, mert az egész őrületesen vagány. A zsenialitás abban rejlik, hogy a kárpitot nem bálnapénisz-előbőrből varrják mesztic szűzleányok, hanem a legprimitívebb plasztikból formáznak olyat, amitől térdre borul az ember.

A műszerfal a legótvarabb, rideg műanyagból készült, meg se kell kopogtatni, már hallani a kongását. De olyan trükkös pikkelymintát nyomtak bele, hogy az ember örömmel nézegeti naphosszat, mert más, mint amit megszokott. Más az ajtókapaszkodó is, fura tapintású, érdes felületű, és más az ülés szövete, mint amit a beszállító-bazáron a többi gyártó 95 százaléka választ. Nem a picike kormány és a fölötte (rosszul) látható műszerek vettek le a lábamról, hanem a bátorság, ahogy a Peugeot-nál szabadjára engedték a fantáziájukat. Nem különösebben jók az anyagok, vagyis nem kerülhet sok pénzbe, ennek ellenére – vagy pont ezért – fellelkesíti az embert.

Aztán ott vannak az ízléssel, mértékletesen adagolt matt fémfelületek, az érintőképernyő mellett, a levegőbeömlőn, a kormányon meg a váltón, és az ember az összhatásra csak elismeréssel tud bólogatni, hiszen a DS3-on kívül hol az a négy méter alatti autó, amelyben igényes a beltér? Oké, a Fiat 500 csinos, de felmerül a giccsgyanú, az Audi A1 meg olyan hűvös, hogy egy kórboncnok is borzongva szállna ki belőle. Szóval azt mondom, a franciák most nagyon érzik a fülkedizájnt, élükön a Peugeot-val. Az 508-as is nagyon finom, a 308-asnál csak a klímapanel hiánya fáj, itt még az is megvan.

Annyira szerelembe estem a belterével, hogy hajlandó vagyok átsiklani egy valódi kellemetlenségen, amit a hihetetlenül pazarló, tömör fémből készült váltógomb okoz: hidegből indulva az első öt percben mintha hógolyót markolásznánk. Nem tudom eldönteni, megéri-e a tenyérkihűlést a kétségkívül egyedi és fantasztikus, NASA-minőségérzetet árasztó szoborszerű tárgy, de azt kell mondanom, még így is szerettem.

Szerencsés együttállás, ha a formai és felületi ökörködés nem fullad használhatatlanságba. A Peugeot-nak sikerült elkerülnie a végzetes hibát, és elég jól ellavírozott az akadálypályán, amelyen mostanában sokan bukdácsolnak. Oké, akad néhány kevésbé elegáns, évtizedes múltra visszatekintő bajuszkapcsoló, de a legveszélyesebb tereptárgy, ahol sokan elvéreznek, a központi érintőképernyő egész jól sikerült. Nem tolakodó, nem is szánalmasan béna, annyit tud, hogy könnyen megtaláljuk a fontos funkciókat, melyekből egy kisautóban őszintén szólva nincs is irdatlanul sok.

Ennél is fontosabb, hogy a klíma káprázatosan elbánt a változékony őszi időjárással. Nem tudom, mikor ültem utoljára olyan autóban, ahol a teszt elején beállítottam a számomra kellemes hőfokot, majd egy hétig hozzá se nyúltam a klímapanelhez. A soft auto állás annyira jól zsonglőrködik a fűtéssel és a ventilátorral, hogy sosem éreztem ingert belebabrálásra. Lévén dízel, kellett neki öt kilométer, hogy rendesen bemelegedjen, de ezt a ma már ínyencségnek számító vízhőmérőn akár szemmel is követhetjük. Onnantól pedig észrevétlenül tartotta a hőmérsékletet, ami sokszor magasabb kategóriákban sem sikerül.

Hiába bódultam el a beltértől, ami szerintem a legütősebb érv a 208-as mellett, beszélnünk kell a külsőről is. Hogy a nem túl látványos fészlift mennyit dobott rajta, vagy hogy látszik-e az oroszlánkarom az extravagáns hátsó lámpán, inkább hagyjuk. Viszont a tesztautó a Peugeot vadonatúj, nem kicsit látványos matt fényezésével készült, ami tényleg egyedi. Meggyűlt már a baja ezzel a BMW-nek is, de akkora divat lett a mattság, hogy aki menő akar lenni, annak tilos a csillogás.

A 208-as szürkéje nem úgy matt, ahogy azt csinálni szokták, fénytelen lakkal vagy fóliával, hanem konkrétan érdes, mint mondjuk egy 120-as smirgli. Míg a matt lakknál igen óvatos kézzel kell kiválasztani a tisztítószereket, a Peugeot állítja, akár gépi mosóba is mehet az ő rücskös fényezésük. Én csak gőzborotvával mertem nekimenni, de bizton állíthatom, nem lesz könnyű tisztán tartani. Nem lennék a mosós srác helyében, aki egy balatoni kirándulás után a rovartetemeket vakargatja a motorháztetőről, és a fényezőket sem irigylem, akik a Peugeot-márkaszervizekben javítják majd a polírozhatatlan dukkót. Máshol nekifutni se lesz érdemes, ha valaki meghúzza majd a lökhárító sarkát.

A különcködés mindig macerával jár – a punktaréjt sem könnyű karban tartani. Nem is muszáj a 208-ast matt fénnyel rendelni (145 ezerért), de egy tesztautóban nyilván minden földi jónak benne kell lennie. Ha rajtam múlna, inkább az üvegtetőre költeném a pénzt (150 ezer), és valószínű, hogy a 120 lóerős dízel csúcsmotort se rendelném a 208-asba. Kétségtelen, hogy ez így egy roppant kellemes párosítás, de a felső felszereltségi szintre borított egymilliós extrazuhataggal sikerült az autó árát majdnem hatmillióra feltornászni, ami az alap 208-as hárommillió körüli óriásplakát-árának pont a duplája.

Jelenleg az a fura helyzet, hogy vagy háromhengeres benzinessel, vagy négyhengeres dízellel lehet kapni a 208-ast. Az apró benzinmotor teljesen rendben van ebbe a könnyű kaszniba, így mindenkit bátorítanék, hogy hangolódjon rá, de az 1,6-os HDI is megérdemli a dicséretet. Ez a 120 lóerős változat fölényes könnyedséggel mozgatja a kis bódét, egyedül a hangja fura. Nem hangos, csak csörög, mint egy mosóbenzinen nevelt Trabant. Jó a hangszigetelés, tehát elég háttérzajnak bekapcsolni a rádiót, máris hallhatatlanná válik a fülünk számára, de aki kényes az ilyesmire, a tudat is zavarhatja, hogy bizonyos üzemállapotokban – és ezek nem csak egyszer-egyszer fordulnak elő – becsörög a motor.

Máskülönben mintaszerűen viselkedik, ezeröttől húz, mint a barom, igaz, háromezer fölött már nem sok minden történik, de minek szétforgatni egy turbódízelt? A hat fokozatot szépen végig lehet kapcsolgatni a súlyosnak és lágynak tűnő, de szépen megvezetett kulisszában, és az embert csak úgy viszi brummogó nyomatékgyár. Ha menni kell, kicsit odalép, de az egész autó karaktere egyáltalán nem inspirál a nyomulásra.

Lusta a gázpedál, lusta a váltó, lusta a futómű is. És ez most nem szarozás, mert az egész autó szép harmóniában van, kellemesen rugózik és nyugodtan ring, ami egy négy méter alatti autónál becsülendő teljesítmény, egyben érdekes fordulat a fészlift előtti változat feszessége után. Felnőttesen veszi a fekvőrendőröket, ügyesen nyeli az úthibákat, csak túl gyorsan ne akarjon menni vele az ember, mert azt nem szereti: a túlzott sportolást ellibbenő fenékkel bünteti, de egy ilyen finom kisautó nekem inkább legyen túl szoftos, mint erőltetetten kemény.

Ebben a konfigurációban a 208-as akár hosszútávfutásra is alkalmas, ami nemrég még utópia lett volna egy kisautónál. Akinek nem túl rövid az első ülőlap, és elvan a mérsékelten sportos ülésben, az 4,5-5 literes fogyasztással bátran vállalhat országjáró túrákat. Európai körutazásokra persze létezik jobb választás, mert szélzaj már akad benne, mondjuk mint egy tizenéves nagykombiban, de igazán bántó dolgokkal nem szembesül az ember. A hátsó ülés az, ahol már nagyon érezni a kisautóságot: 1,80 fölötti testmagasság esetén fullasztóan közel jön a plafon a fejhez, hajdörzsölés lesz a vége, pedig térdben még egész jól el lehet lenni.

Ami el van szúrva a 208-asban, az a kilátás. Vaskos, hosszan előre nyúló oszlopok szűkítik a látóteret, a mostanában gyakran alkalmazott, ajtóba épített háromszögablakok sem enyhítenek sokat. A vastag tetőoszlop nyilván elfogadható áldozat az ötcsillagos töréstesztért, hozzá is lehet szokni, viszont a tükrök holttere már olyan ügyetlenség, amire van ellenszer. Ha kifelé görbített lenne a külső visszapillantó, valószínűleg nem fordulhatna elő olyan, hogy egy háromsávos úton tökéletesen rejtve maradjon előlünk egy szerencsétlen pozícióban, két sávval odébb, mögöttünk-mellettünk haladó komplett autó, hiába sandítunk hátra, és ellenőrizzük mindkét szóba jövő tükröt. Vastag C oszlop és rossz helyen lecsapott sarkú visszapillantó veszélyes kombináció.

Ez legyen a legnagyobb baja. Akárhogy is nézem, a 208-ast nagyon lehet szeretni, mert mer más lenni, mint a többiek, és közben tisztességesen megépített, átgondolt autó. Végre visszatalált a Peugeot a 205-ös szintjére, amely kora legjobb kisautói közé tartozott. Ugyanezt érzem a 208-ason is: vannak érvek a Fiesta, a Polo és a Corsa mellett, de a kis Peugeot nem sokban marad el tőlük, inkább csak máshová helyezi a hangsúlyokat. Így aztán bátran hagyhatjuk magunkat elcsábítani, működik a kommersz kisautóba oltott különcködés.