Mi a francot keres ez itt? - tettem fel magamnak a kérdést. Idegenül érezheti magát szegénykém, mint Rambo a Scalában. Egy másik kultúra küldötte érkezett hozzánk, kissé bumfordi, de mindenképpen látványos stílussal, viszont annyira nem találja el a céltáblát, hogy azt se tudni, hová céloz.
Tuti, hogy kiszámolták a Fordnál, és biztos vagyok benne, hogy igazuk van. Azzal, hogy összefésülték az európai és amerikai modelleket, nem fejlesztgetnek párhuzamosan nagyon hasonló autókat itt meg odaát, legalább három talicska pénzt spórolnak meg, percenként. Ha az elkerülhetetlen kompromisszumokkal, a kissé félrecsúszott modellekkel, az Amerikának túlzottan igényes technikával, illetve Európának túlzottan primitív megoldásokkal elveszítenek percenként egy talicska pénznyi vásárlót, még mindig bőven megérte.
A One Ford stratégia kezd kiteljesedni, az új Mondeo a kinti Fusion, a Focus ugyanaz, Amerika megkapta a Fiesta ST-t, mi pedig a Mustangot. Ha másért nem, már ezért is kötelező ünnepelni a Fordot. Egy csodálatos, őszinte szívó V8-assal, hátsókerék-hajtással és leplezetlen faragatlansággal olyan autót dobtak át ide, amilyet az európaiak már régóta nem mernek gyártani. A japánok meg sosem mertek. Pedig nagyon kell az Euro-szabványok és csalós botrányok fojtogatta kis világunkban.
Ellenben nem csak a Mustangot, de az Amerikaiak egyik nagy kedvencét, az Edge-t is áthajózták hozzánk. Elsőre kiváló ötletnek tűnik, hiszen baromi jól néz ki, az Európában tomboló suv-lázat telibe találja, és a Fordnak vélhetően nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy beledobjon a Mondeo-platformra épülő Edge-be egy Mondeo-motort, a kétliteres TDCi-t, illetve kicsit áthangolják az európai piacra.
Az is látszik viszont, hogy túl sok reményt nem fűznek hozzá. Aki Edge-et akar Európában, vagy vesz egy 180 lóerős kétliterest, kézi váltóval, vagy ugyanannak a motornak a 210 lóerős változatát, hatsebességes automatával. Felszereltségi szintből sincs sok, Magyarországon csak kettő, a Titanium meg a Sport, amiből én azt olvasom ki, hogy a lehető legkevesebb erőfeszítéssel hozták át nekünk az Edge-t, mert érezték, hogy nem ezzel fogják megdönteni a Fiesta eladási rekordjait.
Pedig első blikkre sikerre termett, hiszen eszméletlen jól néz ki. És ennyi sokszor már elég is. Az Edge fenyegető, amilyennek egy suvnak lennie kell, nagy arca van, hatalmas jelenléte. Nagynak látszik, és az is. Orra magas, mint egy mozdonynak, mögötte zömökre, de arányosra gyúrta ki magát, kisportoltnak, tettre késznek tűnik. Szépen össze van rakva, egy kis króm itt, egy tetőszpoiler amott, hátul összenövesztett lámpák, elöl ritkásan deszkázott, gigantikus hűtőrács. Megadom neki a kilencegészötöt a megjelenésre, egyedül az ajtók alján látszik bizonyos szögből, hogy nem sikerült tökéletesen kipréselni az asztallapnyi lemezt, furán törik rajta a fény.
A bajok ott kezdődnek, amikor benyitunk. Egy pillanatra eltereli a figyelmet a furcsaság, hogy az ajtók rácsukódnak a küszöbre, tehát az egész miskulanciát, a fekete, küszöbdísznek látszó panelekkel együtt nyitogatjuk, de aztán ha a tekintet felemelkedik, hókon nyom a fülke látványa. Semmi extra, csak egy ízig-vérig amerikai beltér.
Jó, a Fordokat sosem a szép műszerfaluk vagy a kézműves kidolgozásuk miatt szerettük, de az Edge még közülük is picit kilóg, lefelé. Ne is akadjunk fenn a kusza vonalakon, fura formákon, a Mondeóban is kritizált puritán középkonzolon. Lehet, hogy sokaknak az se tűnik fel, hogy legalább három, különböző fajta dekorral próbálták feldobni: a főbb elemek körül selyemfényű, krómszerű felülettel, az utas előtt karbonutánzattal, a könyöklőn zongoralakkal. De a műanyagok minősége, a nyíló-csukódó fedelek tré illesztése, a gombok tajvani kvarcjátékokat idéző primitívsége nemhogy egy prémium árazású csúcsmodellhez, de egy Fiestához is méltatlan volna.
Ez egy amerikai üsd-vágd anyatank kabinja, egy olcsó, hétköznapi autóé, csakhogy az Edge közel kétszer annyiba kerül, mint egy Mondeo, amelynek bár még mindig átlagon aluli, de igényesebb a beltere. Nagyjából ugyanazokkal az elemekkel találkozunk, hasonló formákkal, csak az Edge-ben jó pár részlet elnagyoltabb, és az anyagok is primitívebbnek hatnak.
Cserébe rogyásig extrázták. Az első üléseket nem csak fűteni, hűteni is lehet, de még hátra is jutott ülésfűtés. Radaros tempomat, sávtartó, táblafelismerő, elektromos csomagtérajtó, tolatókamera, és még sorolhatnám a luxusszintet megközelítő felszereltség elemeit, amelyek egy része ugyan csak a tesztautóban volt benne, de az alacsonyabb, Titanium szint se fapados a Fordnál. Darabra tehát megvan minden, amit csak kívánhat az ember a Jézuskától, csak a minőségérzet nevű extrát nem találom sehol.
Finnyásak vagyunk mi itt Európában, el vagyunk kapatva az Audik, Kiák, Lexusok fölöslegesen elaprózott részletmegoldásaival, az a helyzet. A használaticikk-szintet megüti az Edge is, és még azt is kinézem belőle, hogy sokáig megbízhatóan működik, csak éppen látszik rajta, hogy meg se próbál minőségi árunak hatni.
Na de hogy megy? 210 turbódízel-lóerővel, hatsebességes, dupla kuplungos váltóval azért kellene valamit mutatnia, de ha ránézünk a súlyadatra, ami büszke 1,9 tonnát mutat, már tudjuk, a kétliteres TDCi pont jó hozzá, semmi több. Finoman jár a motor, jól is húz alulról, a váltó ügyesen pakolgat felfelé, nyugis stílusban kétezer körül már elvált. A legjobb benne a csend, hogy egy ekkora batár, hatalmas malomkerekekkel és egy erősen kitenyésztett dízellel milyen némán gurul.
Majdnem azt írtam, hogy csodás a hangszigetelés, de ennél trükkösebb megoldást választott a Ford: az Edge-ben aktív zajkioltási rendszer működik. A hangszórókból ellentétes hullámokat bocsát ki, mint amiket mi zavarónak érzünk, ezáltal a beszűrődő motor- és futóműhang nagy részét nem érzékeli a fülünk. Bár nem mai találmány, csak most kezdik alkalmazni az autógyártók; ha ilyen pazarul működik, mint az Edge-ben, csak bátorítani tudom őket. Kevesebb szigetelőanyag kisebb súlyt és környezetterhelést is jelent, ami az Edge vonatkozásában ugyan nem domborodik ki, de más típusoknál hatékony megoldás lehet.
Egy ekkora suv-ban leginkább tespedésre vágyik az ember. Hely van is benne, az ülések is jól párnázottak, elég szélesek. Hátul tetemes a lábtér, kardánalagút alig, ami lassan sztenderddé válik a kompakt suvoknál. Még a támlaszög is állítható a hátsó sorban, ami igazán kedves dolog, ha éppen valaki pihenni vágyik. De menet közben olyan érzése támad az embernek, hogy a hangolásnál elcsúsztak a követelményeket tartalmazó excel-táblák.
Az Edge kábé úgy rugózik, mint egy Focus ST. Kemény, persze, keménynek kell lennie, hogy ne boruljon fel, de tömegéhez képest esetlenül, darabosan dolgozza fel az úthibákat. Lehet, hogy csak a feláras, 20 colos kerekek miatt zötyögött ennyire, de így a legjobb indulattal sem lehetne kényelmesnek nevezni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy tévedésből a Focus RS kormányművét szerelték bele, ami kettőt fordul a két végállása között.
A végeredmény az, hogy a közel két tonnás batárral alig fér el az ember a sávban. Ténylegesen széles, egy kicsinek nem mondható BMW X3-asnál kerek tíz centivel szélesebb, de még ennél is ormótlanabbnak érezni menet közben. A finom manőverek felejtősek, motorost lehúzódva elengedni erős padkázásveszéllyel jár, és úgy általában olyan a közlekedés vele, mintha egy részeg rinocéroszt terelgetne az ember. A váltó hirtelen, start-stopos elindulásoknál sokszor bizonytalankodva engedi rá a kuplungot, irányváltásoknál, apró bukkanóknál gyakran csuklik. És a fék sem bátorítja a sofőrt: erősebb fékezésnél rémisztően nyúlós kezd lenni, az embernek csak dülled a szeme, hogy meg fog-e valaha állni ez a behemót.
A sávtartó asszisztens, amelynek elvileg segítenie kéne, olyan furán húzza a sáv közepére az autót, hogy szerintem nincs ember, aki ne kapcsolná ki azonnal. Egy hét alatt nagyjából megtanultam vezetni, buddha-lelkülettel, cirógatva a pedálokat, finoman egyensúlyozgatva a hiperszenzitív kormánnyal, előre hajolva kémlelve az öles tetőoszlopok által kitakart látóteret. Előrefelé ugyan jó a kilátás a suvhoz mérten is magas ülésből, de gyorsan menni, ami elvileg jó lehetne ezzel a feszes hangolással, nem mertem. Gyakorlott Q7-es pilótaasszonynak kell lennie annak az anyukának, aki rá mer ülni.
Ilyen óvatos, jellemzően városi üzemben nyelt be a kétliteres dízel 9-9,5 litert százon. Az autó alapára 13,1 millió, a tesztautót 16 fölé konfigurálták. Hétüléses nincs belőle, és igazából nincs is benne sokkal több hely, mint egy modern kompakt suvban. Két igen fasza, mély, kivehető gumitálcás pohártartó van benne, ennyivel tud többet európai konkurenseinél. Ez az autó itt kicsit el van tévedve.
Legalább egy dolog nem stimmel a csomagban: vagy sokkal olcsóbbnak kéne lennie, vagy ennyiért jóval erősebbnek és prémiumabbnak, vagy legalább sokkal nagyobbnak. 16 millióért olyan X3-ast konfigurál össze az ember, hogy mind a tíz ujját megnyalja, és a tíz centivel rövidebb BMW alig kisebb az Edge-nél. Vagy hasonló helykínálattal, egy-két kompromisszummal vesz fele ennyiért egy Kia Sportage-et. De ott van a Ssangyong Rexton is, hét üléssel, valódi terepjárásra alkalmasan, bőven 10 alatt. Sorolhatnék még néhány konkurenst, az Edge-nek egyszerűen nem találom a helyét.
Bár kicsit para vezetni, ha megszoktuk, lehet szeretni: utazni, fetrengeni jó benne. Megjelenése lehengerlő, motorja nagyon kellemes, bőkezűen adják hozzá az extrákat. Szerintem ugyan jobban jártak volna, ha meghagyják amerikainak, ahol valószínűleg más a fék, futómű, kormány, meg talán a váltó is, de így sem egy vállalhatatlan autó, csak az itteni mezőnyben egyszerűen drága.
