Erről szoktak suttogni a hátunk mögött. Hogy az újságíró gerincéről mindig kiderül: gumiból van. De ehhez kellett egy Mini is, amit konkrét céllal fogadtam el.
Jani már rég megírta ennek a kocsinak a szép, kerek bemutatóját. Winkler is írt róla egy – remélem, nem olvassa, mert szemtől-szembe úgyis letagadom, hogy ilyet mondtam – szenzációs tesztet. Minek nyúlok én a harmadik szériás Mini Cooper S Cabriolet-hez? Minden megvolt már belőle a Totalcaron, az olvasók fejből szét és összeszerelik időre, hallottam már ezekről a házi versenyekről. Mini is, kúper is, S is, kabrió is, még a harmadik széria is megvolt.
De ember, ha az Insignia előző sorozatából lehetett kábé tizennyolc tesztünk, amelyek közül az utolsókat a sokat sunnyogó kollégáknak osztotta ki Papp Tibi a hétfői szerkesztőségi értekezleten, büntetésből, akkor egy ilyen autó hadd szerepeljen már legalább háromszor. Háromszorka.
Röhögjetek – anyukámat akartam beleültetni, aki 1933-ban született, és sose utazott még nyitott autóban, mert hiába volt az esküvői autójuk egy Magomobil – mely modellsorozat java része nyitott karosszériával készült -, az a Magomobil egy Magotax, azaz taxi kivitel volt, ezért csukott felépítménye volt. 87 évesen szerintem már eljött az ideje annak, hogy valaki megtapasztalja, milyen a dolcsevíta, ha már egyszer a fiacskája 26 éve autós firkász.
Mivel anyukám már vagy tíz éve biztosan nem járt bent Budapesten, de szerintem megvan az inkább tizenöt is, mert gyalogolni nem bír sokat, a tömegközlekedéstől meg pánikja van, ezért úgy döntöttem, elviszem olyan helyekre, ahol sokat járt fénykorában, hogy megmutassam neki, milyen sokat – és szerintem javára – változott Budapest. Én ugye, aki elég gyakran járok bent, észre sem veszem a változásokat, de ő a nagy kihagyás után jól rá tud mutatni, hogy jó irányba mozdultunk-e vagy sem.
Nem vagyok tesztautó-hiéna, általában az utolsók között leszek, akikre rá lehet melegíteni egy ilyen kocsit, mert vezetem ezeket épp eleget az Év Autója miatt, örüljenek csak a többiek a sok, szép, zörgés- és pukimentes neuwagennek. Én meg elvagyok a robogómmal (és megsúgom, ezerszer kellemesebb azzal járni városban, mint autóval, amibe tényleg csak muszájból szoktam ülni). De amikor megláttam ennek a Mininek azt a szép, hosszú nevét a naptárban, nem bírtam ki, most kivételesen zajosan lecsaptam rá.
Mert minizni jó. Kabrióminizni pedig jobb, mint tuti randira menni Emma Watsonnal közvetlenül aztán, hogy az impresszáriójától megtudod egy alapos whiskyzés után, hogy titokban igazából a Balkánról érkezett, kopasz, középkorú, autóbuzi csávókra bukik, csak még sose sikerült neki közel jutnia egyhez. Nekem pedig terveim voltak Emma Watsonnal. Azaz a Mini kabrióval.
Egy ilyen háromórás túra azért sok mindenre jó lesz nekem is, tesztelőként. Három óra alatt az ember eléggé belekeseredik a városi vezetésbe. Három óra alatt, pláne, ha kiautózik az M1-M7 közös bevezetőjére az M0 érintésével, kiderül, hogy kabrióként milyen sebességhatárok között válik be egy nyitott kocsi. Három óra alatt pedig anyukám, aki mindig is félt az autóban, utálja a rázkódást, rossz a dereka és emiatt nem bírja a kényelmetlen üléseket, biztosan szörnyeteggé válik, ha egy kicsit is rossz lesz az a Mini.
Úgy általában nem mondanám súrlódásmentesnek a viszonyomat anyámmal, az idősödés új konfliktusokat szült köztünk, így három óra összezártság, pláne hogy én még a forgalomra is figyelek, nehogy összetörjem a tízmilliós tesztautót, semmi jót nem ígért. Aztán? Aztán az elmúlt tíz év legjobb három óráját töltöttük együtt, amit nyilván az utazás színességének és a nosztalgiának lehet köszönni leginkább, de ha az autó egy kicsit is kellemetlen, anyám elérte volna, hogy azonnal hazamenjünk. A Mini Cooper S Cabriolet jól vizsgázott.
Most mindenki megköpködhet, hogy miért városban, miért egy idős nénit a budapesti dugóban körbehurcolva mutatom be az autót, de igazából nem mindegy? Kabriót úgyis mindenki elsősorban a hangulatáért vesz, mert ilyenben utazni egy megfelelően meleg, de nem túl forró napon annyira más élmény a normális autózáshoz képest, mint hirtelen belelátni a negyedik, ötödik és hatodik dimenziókba. Másodsorban pózolni is kiváló egy ilyen kocsival – na, azt se nagyon lehet autópályán, versenypályán meg nettó bolondság, mert hiába kicsi a Mini és erős a Cooper S (192 ló), a stopper ellenében ennél végtelenül sok élesebb kés is van a fiókban. Épp ideális volt tesztelésre, amit kiötlöttem.
Hogy miért volt jó? Mert az autó ugyan ráz – Cooper S lévén a csillapítása keményebb a már eleve nem vajpuha, sima Cooperénél, de engedékenyebb a nagy autóipari szereptévesztésnél, a kőkemény John Cooper Works sportkivitelnél. De a viszonylagos keménysége ellenére e finom hibák közül oly sokat sikerül kiszűrnie, a nagyobbakon meg olyan kedves, nem bántó gumiladba-puffanással megy át, mint amikor leeresztett piros pöttyös labdával kidobósoztunk az iskolaudvaron.
Fájt a bombatalálat? Ordítottunk, de igazából nem, csak hát úgy működött a show. Na, ez is ilyen, az ember igazából átveszi a mozgását, mintha lovagolna, onnantól fel se tűnik, hogy mit művel.
Hogy hogy megy? Vannak sebességszorzók az autózásban. Ilyen például a zajcsillapítás, vagy annak hiánya. Az ülésmagasság, azaz inkább alacsonyság. A jobb kilátás, vagy ez esetben éppenséggel a tökéletes kilátás, amikor még ablak és tető sincs. A kissé pattogós rugózás. Szóval ilyesféle ízfokozóból a Cooper S Cabriolet-be végtelen sok jutott. Ebben a harminc az hatvan, a hatvan az százhúsz, mi meg mentünk nyolcvannal is, tessék elvégezni a matekot. Anyukám kicsit jajgatott, csak olyan udvariasság-szerűen, én meg lazán befértem a több száz méterről kinézett lyukba a besoroló sávban. A 7,2 másodperces nullaszáz pokolian gyorsnak tűnik egy 3,8 méter hosszú, tető nélküli autóban, jobbodon a sikoltozó 87 éves anyukáddal és melletted a hőségtől beájult délutáni forgalommal. Abszolút értékben ez persze inkább csak kicsit gyors, de soha nem fogod lassúnak érezni. Szóval megy, egész rendesen, s mindig kész többre, ha kell, de azért nem sportautó.
A hangját azonban nem bírtam megszokni. Beindítod, mordul egyet, kicsit a Mustang 5.0-stílusában, de itt csak négy henger és két liter erőlködik, nem annak a két, illetve két és félszerese, ennek megfelelően kevésbé őszinte a hozsannázás, nem ordítja akkora tömeg. Vannak trükkök ebben a zajban, például gyorsításánál mindig böfög lent egy jóízűt a kipufogó, kézi visszakapcsolásoknál meg durranik is egyet, de az idő java részében, legalábbis nagyobb fordulaton csendes marad. Az egész olyan rém... szintetikus, megtervezett, olyan csináljunk valamit az Euro 6-os zajnormák ellenére is. Nem tehetnek róla a Mininél a mérnökök, mert ilyenek a mai idők, de ez akkor sem igazi autóhang, s amit az elején még élveztem, a végére már idegesített. Ha nem valódi, akkor inkább tompítsák el teljes kussba, ne akarják ilyen kínai mű-dolgokkal kiszúrni a szemem. Vagy a fülem. A BMW – nem beszélgetnek ezek egymással? – sokkal ügyesebben játssza ki a zajemissziós szabályokat az M135i Helmholtz-rezonátoros dobjával. Az nettó állat. Ez azonban... Mindegy, belegabalyodtunk a mellékszálba, hagyjuk.
Tetszett viszont a hétgangos duplakuplungos váltó, soha nem rántott, gyorsan kapcsolt, igazából oda se figyeltem rá, mit tesz, mert mindig volt tartalék menés a lábam alatt. Azonnal. Hasonlóan a kormány – lehetne rajta kicsit több a valódi visszajelzés és kevesebb az elektronikusan adagolt infó, mert így kicsit olyan, mintha erős elektromos örvényben próbálnál tekergetni egy nagy villanymotor-forgórészt, de a szerkezet tök precíz, kicsi a fordulókör, az áttételezés meg olyan közvetlen, hogy szinte az összes elképzelhető forgalmi manőverhez elég a 9 óra 15 perces kézállás, és nem kell átfogni a karikán.
Igen, az tény, hogy a karosszéria kismértékben meggyengült a tető elvesztése miatt, még ha merevítéseket is tettek bele, alul, de ez csak tesztelői sirám. Mert persze, ha rázós úton fogom a szélvédőkeretet, vagy nézem a belső tükörből a hátsó fejtámlákat, látok, érzek beremegéseket, de ezek mértéke nem akkora, hogy jelentősen befolyásolná a Mini-architektúra finom kezességét, igazán fasza úttartását.
Az zavart végig, hogy a lehajtott vászontetőtől – 18 másodperc alatt megy le és vissza, s már nem hidraulikus, hanem tisztán elektromos a működése – semmit nem láttam hátrafelé a középső tükörben, bár a külsők olyan nagyok, hogy elég jól kompenzálnak a hiányosságért. Nekem giccses a neonszerű, világító félkörív az infórendszer körül középen – olyan ebben az angolos ízűre vett környezetben, mint wurlitzer egy ír pubban.
Ami még anyukámnak is feltűnt, pedig ő a sok új épülettől (és a pokoli belvárosi elterelésektől) ájuldozott: hiába pojácoid dolog egy kabrió Mini Budapesten, mégis épp alatta marad a gyűlöleti határnak. A legtöbb járókelő, autóstárs és biciklis észreveszi, a reakciók pedig jellemzően a mosoly, vigyor, néha a feltartott hüvelykujj szintjén mozognak. Szimpatikus autó, gondolom, mindenkinek tetszik (nekem is) a brit zászlószerű (Union Jack) hátsó lámpa, a nekem kéknek látszó, a nem színvakok számára viszont zöld metálfényezés, a tapintásra is dudoros csíkok a géptetőn, a kétszínű, spéci alufelnik.
Igen, ezek miatt kaptuk az autót tesztre, amik az utolsó mondatban szerepelnek. Ugyanis a tesztben szereplő példány egy korlátozott számban készülő Sidewalk kivitel volt. Ez a feláras változat 1,5 millióval dobja meg a sima Cooper kabrió és 1,3-mal a Cooper S árát. Kétféle ilyen spéci fényezés (a zöldön kívül a másik egy fura fekete), a kivitel-egyedi, 17-es felnik, a kockás tető, a feliratos, alupaneles belépők, a bőrhuzat, a ledes okosfényszórók, a ködfényszórók, a nagyobbik, 8,8 colos navigáció, a kétzónás automatikus klímaberendezés, a full bőr belső (a szaga is olyan), a head-up kijelző az a pakk az, amiért a plusz zsét elkérik. Ja, meg a Harman Kardon hifiért.
Ez azért megér ám egy misét, és nem is biztos, hogy a 12 hangszóró miatt. Kabrióban nehéz jó zenét csinálni, a nagy térben (felfelé végtelen) jobban elvesznek a mélyek, a kis nyomók nem tudnak elég levegőt megmozgatni a kellően tömör dobütéshez, egy rendes basszgitár-szólóhoz. Ha rátekernek egy kis digitális kiemelést, annak általában döngés, bummogás és torzítás a vége. Harman Kardonék azonban nem véletlenül vannak oly rég a szakmában, egy ilyen feladaton nem hasalnak el. Pokoli szépen szól a Mini hifije, van tere, nem a gépet hallgatod, hanem a hangszereket és a zenészeket. Amikor anyukámat az élményektől zsibbadtan letettem a házánál, s a tesztelés még jó pár napig tartó további részébe belekezdtem – valakinek ezt is el kell végeznie – végig Kaleót hallgattam, napokon át az a három lemez ment váltóban a telefonomról, amim van tőle.
Olyan volt az utazás, mint üres gyomorral megérkezni Encsre, majd végigenni öt fogást az Anyukám mondtában – nem volt olyan perc, még a Hungária körúti dugóban reménytelenül dekkolva sem, amikor ne arra gondoltam volna – ilyen jó dolgom is csak nekem lehet, a mázlistának. Meg persze aki megvesz egy efféle új kabrió Minit, de olyan amúgy nincs a baráti körömben (maximum, akinek régi van), tehát a mázlisták köre az én világomban egy személyre szűkült.
Aztán mentem pályán is, nyilván továbbra is tető nélkül, mert az idő isteni volt és 110-ig tök jól elvoltam a szélterelő nélkül, épp csak kaptam egy enyhe huzatot, ami a kellemesnél is kellemesebb volt. 130-nál már borzolta volna a hajam a szél, de mint mindenki tudja, az Emma Watsonnak bejövő fószerek haját semmiféle szél nem tudja összeborzolni. Van a kocsihoz szélterelő háló is, de azt az első öt percben a csomagtartóba száműztem, mert a kerete még azt a vékony csíkot is kitakarta a belső tükörből hátrafelé sejthető látványból, amit meghagyott a vászontető. Becsületből kipróbáltam csukott tetővel is a kocsit – nem olyan csendes, mint a lemeztetős változat, de épp csak egy kicsivel zajosabb annál, ezért ha valaki egész évben használni akarná – áldásom rá, nem fog szenvedni tőle.
Van valamennyi modern cucc is az autóban, de tegyük hozzá – nem a Mini Cooper S Cabriolet-ért özönlenek majd a Mini-szalonokba a Tesláktól megcsömörlött geekek. Radaros távolságtartós tempomat – kipipálva. Indukciós telefontöltés (a könyöklőben) – kipipálva. Tolatókamera, első-hátsó parkradar – donez. Egygombos négyablak-leeresztés – megvan. Ledes fényszóró – hát persze, 2018 óta minden Miniben széria. Még Apple CarPlay is van. De hol van az Android Auto? Nem is való a minisek közé, akinek androidos telefonja van? És persze hiányzik a sávtartó automatika is, amit például a Fiat New 500-asába, a nagy riválisba már beletesznek. De 360 fokos parkolássegéd sincs, még jó, hogy legalább automatikus fényszóró és -ablaktörlő van. Ami meg különösen jó: a tetővásznat, mivel jól kitalálták a sínrendszerét, hűvösebb napokon sima tolótetőként is ki lehet nyitni egy nagyobbacska ablak erejéig a fej fölött.
No, igen, volt itt szó a csomagtartóról. Az nem valami tágas, hiába lett az új verzióé 20 literrel nagyobb, ugyanis 215 liter csak minimális pakkok szállítására elég, ha pedig valaki lenyitja a tetőt, akkor van ott egy kis elválasztó lap, amit ott biztonságból alsó helyzetbe kell tenni, olyankor 160 literre nyomorodik az egész. Ráadásul még az ajtó is kicsike. Még szerencse, hogy a hátsó támlák ledönthetők, így mód nyílik némi befelé terjeszkedésre, bár szerintem a funkció inkább arra jó, hogy kialakítsunk egy második csomagtartót az első ülések mögött.
Amúgy az ülések – elöl legalábbis – nagyon kényelmesek, nincs sokféle állítási lehetőség rajtuk – előre-hátra, fel-le, támla, fejtámla, deréktámasz, combtámasz – de így is jók. A szerény méretnövekedés a második generációs Minihez képest leginkább arra volt jó, hogy aki elöl ül, már minden irányban elég tágasnak érezze a kocsit, mert a hátsó ülések továbbra is csak mutatóba vannak ott. Igen, saját szemeimmel láttam a Kozma családot (barátaim) beülni – de ők nem szálfatermetűek, a kislányuk pedig még nincs tízéves, ráadásul jól előrehúzták az első székeket. Elfértek, de bárki tíz centivel magasabb a mostaninál közülük, már biztos nyavalyog az egész família. Szóval ez az autó igazából kétszemélyes, de ha valaki nagyon akarja – hát... egy megfelelően kompromisszum-kész társasággal lehet erőlködni, még sikerülhet is.
Egyvalamit mindig a Mini kabriók tudnak mindenesetre a legjobban a Citroën Méharik, Apal Buggyk, Fiat 124 Scoutok és Renault R4 Rodeók innenső oldalán, és ez alól nem kivétel a harmadik generációs modell sem: kabriónak lenni. Merthogy a mai, áramvonalas, borulásbiztos kocsik korában minden tető nélküli autónak messze hátranyúlik a vastag szélvédőkerete, ezért a vezető a látóterében ugyanazt látja, ha előrefelé néz – és nézzen is oda, mert elüti a nyugdíjas csoportot – mint egy fix tetős kivitelben. Szélvédőt és fölötte még valami vastagot. Az a szabadég-hangulat, amit egy rendes kabrió adhat, csak akkor valósul meg, ha a keret messze elöl van, lehetőleg alacsonyan is, az ilyenhez pedig ódivatú forma kell, amelyiknek a szélvédője meredek, az orra rövid. Hát a Mini ilyen.
Isteni sok levegő van az ember körül, nem kell ide-oda pislogni, hogy érezzük – guruló kádban ülünk. Besüt a nap, melengeti a homlokot a sugara, persze a műszerek ennek a sok fénynek azok annyira nem örülnek, ahogy a szem sem, de a lélek szárnyal, kit érdekel ilyenkor az ergonómia. Mint tudjuk – leszámítva az olyanokat, akik valamilyen különös okból zárt dobozban szeretnek autózni –, a kabrióság élményére súlyos pénzeket hajlandó áldozni a XXI. századi autós, talán pont azért, mert már a könyökén jön ki a sok bunker, guruló túlélőkészlet, bennük a szintetikusan kondicionált és szűrt levegővel. Azt pedig, hogy ez a jól látható nagyságú embercsoport mennyire vágyik erre a fajta szabadságélményre, az autógyárak pofátlanul ki is szokták használni. Borzalmas pénzeket kérnek mindenféle használhatatlan, gyenge, reszketeg karosszériájú, gyorsan tönkremenő, műszaki alapjaikban elavult, silány autókért, csak mert sikerült leflexelni a tetejüket – gondolok itt az olyan kocsikra, mint a torzszülött 307CC, vagy a virágládák útszéli tárolásán kívül bármire teljesen alkalmatlan Pluriel.
A Miniért azért érdemel elismerést a tervező és a pénzügyi csapat, mert – bár a név és az arculati jegyek hátán egy közepesen ócska terméket is el tudtak volna sütni – nem nagyolták el a dolgot. A Mini Cooper S csak kicsivel kevésbé Cooper S, mint a zárt tetős, viszont sokkal inkább élményautó. Ha belegondolok abba, hogy az agyonextrázott és szénné divatozott Sidewalk-kivitel is csak kicsivel több mint tíz misi a szalonban, de még a hétgangos automatával, egyéb cuccokkal is 11 körül van az ára, miközben egy elektromos Fiat 500-nak (vagy két, eléggé alapkivitelű benzines Suzuki Swiftnek) is ennyi az ára, úgy gondolom, még csak sokat sem kérnek érte. Pláne, ha hozzáveszem: a Minik eszméletlenül jól tartják az árukat. Különösen a kabriók.
A piac, mint tudjuk, felárazza, amit szeret.