Már az autóipar teljes elcrossoveresedését is nehéz ésszerű érvekkel magyarázni, de egy városi kisautónál az egész végképp értelmetlen. A nagyobb kategóriáknál még mondhatjuk, hogy a gyerekek miatt kell a plusz hely, és apa hobbijához a hasmagasság is jól jön. De egy Aygo-szerű csöppség életét úgy is városban tölti, földutat jó eséllyel sosem lát, és nyaralni sem ezzel megy majd a család. Mi értelme hát belőle crossovert csinálni? Ilyen szempontból az Aygo X-et akár a SUV őrület önparódiájának is tekinthetjük.
Elvi problémáim akadtak tehát bőven, de igyekeztem félretenni az előítéleteimet. Végül őszinte kíváncsisággal ültem be a tesztautóba a Toyota telephelyén, és be kell valljam, hamar elkapott az Aygo X varázsa. A legdrágább kivitelt kaptam meg: minden benne van, amit bele lehet tenni. A sávtartó vagy az adaptív tempomat helyett azonban mégis olyan apróságok varázsoltak el, mint a belső és külső jópofa színes betétei, vagy a vászontető. Elég megnézni a képeket: kívül a tesztautó három, tökéletesen harmonizáló színben pompázik. Már az alap kardamom zöld kissé olajos árnyalata is piszok jól áll neki, de az egészet a fekete farrész és az itt-ott megvillanó narancssárga betétek teszik teljessé. Ezekből jutott előre, hátra, oldalra, sőt, még a 18 colos fekete felnikre is. Az összkép olyan jópofa, hogy még a hatalmas fehér reklámmatricák sem tudják elrontani.
Ráadásul a külső színei a beltérbe is beszivárogtak, csak egy kicsit más arányban. A fekete dominál, de narancssárgák az ülések varrásai és perforációi, a sebváltó és az infotainment kerete, és a szőnyegek szélei is. Kardamom főleg az ajtók felső fém részére, valamint a légbefúvó rostélyok köré került. Azzal senki sem vádolhatja tehát a gyártót, hogy a beltér unalmas lenne.
A színek mellett az Aygo X már-már vagány kiállása is tetszett. Mutatós a sok szélesítés, a robusztusabb lökhárítók, és hogy az övvonal szokatlanul meredeken lejt előre. A mai trendekkel ellentétben a lámpák sem silányultak unalmas csíkokká, elöl visszafogottak, inkább csak kiegészítik a dizájnt, ám hátul a karosszéria vonalához simuló, majd lefelé ívesen kiszélesedő lámpatestek már elviszik a show-t. A vászontető csukva szinte alig látszik, nyitva viszont még jobban feldobja az amúgy is erős összképet. Az autóra szinte mindenhonnan jó ránézni, de azért akad egy előnytelen oldala. A keskeny kerekek a megemelt hátsó hasmagassággal és a rövid lökhárítóval komikus hatást keltenek. Sebaj. Valahogy még ez is beleillik abba a vidáman komolytalan életérzésbe, melyet az autó áraszt.
Mert az Aygo X Limited észérvek és praktikum helyett inkább a lifestyle vonalon hódít. Elég ha nyitva a tető, az ablakok lent, a drága JBL hangrendszeren pedig valami jóféle utazós zene szól, és hirtelen a munka utáni hazaút is élvezetessé válik. Persze az is előny, hogy az Aygo X a vártnál jobban fekszi az utat, tempósabb kanyarokban is stabil marad, és a kormányon még némi visszajelzés is érkezik a kerekek felől. Akár élményautózásra is alkalmas lehetne, ám ehhez hiányzik egy kis kakaó. Az alig egy tonnás tömeghez képest városban elég az ezres háromhengeres 72 lóereje, de minden sokkal izgalmasabb lenne mondjuk 100-zal, – és egy manuális váltóval (arról a kivitelről Petrány kolléga írt tesztet).
Hiszen az élményautózásban a sokak által gyűlölt CVT váltó sem segít, igaz, nem is arra találták ki. Na meg ha valamibe van értelme fokozatmentes automatát tenni, az pont egy városi kisautó. Nem hiszem, hogy a délutáni dugóban araszolva bárkinek is hiányozna a folyamatos váltogatás, de ha valaki mégis erre vágyik, van megoldás. Manuális állásban a váltókarral versenyautók módjára szekvenciálisan rakosgathatjuk a fokozatokat, de ugyanezt megtehetjük a kormány mögötti fülecskékkel is. Ilyenkor folyamatos fel-le csúszkálás helyett fix fokozatokat szimulál a CVT, így valamennyire visszaadja a váltás örömét.
Bár az Aygo X Limited hangulatos, jópofa és piszkosul bele lehet szeretni, közel sem hibátlan. Rögtön feltűnik az apró hátsó ablak és a komikusan széles C-oszlopok. Ezek miatt a második sorban inkább klausztrofób mint kellemes élmény utazni, a hátsó kilátás pedig tragikus. Tolatókamera van persze, de a furcsa látószög miatt a képe becsapós – hátrálni tehát a kelleténél izgalmasabb a művelet.
Érthetetlen, idegesítő apróságokba is könnyű belefutni. A vászontető például egy gombnyomással nyitható, de a záráshoz folyamatosan nyomni kell a kapcsolót, ami menet közben igazi élvezet. Ugyanez a helyzet az elektromos ablakokkal is: nincs automata funkció, az üveg addig mozog, amíg ujjunk a gombon. Az ülésfűtés kellemes meleg helyett égetően forró, az infotainment lassú és akadozik, de a start-stoppon is lenne mit javítani. A rendszer aktiválásához kényelmetlenül erősen kell nyomni a féket, a motor pedig – egy rántás kíséretében – egyből beröffen, ha zsibbadó lábunkkal kicsit is feljebb engedjük a pedált.
Egy olcsó autóban az összes fenti hiba megbocsátható lenne, csakhogy az Aygo X ezen változata majdnem 9 millió forintba kerül. Ennyiért már egy minden szempontból használhatóbb hibrid (!) Yaris is kijön tágasabb beltérrel, nagyobb csomagtartóval és 116 lóerő mellett ugyanakkora fogyasztással, sőt, még pár extra is belefér. Persze a fapados Aygo X-et már picivel 6 millió felett is megkaphatjuk, de abból hiányoznak azok a kisebb nagyobb jópofaságok, amiktől az autó annyira szerethető lesz.
Ésszerű érv tehát kevés szól az Aygo X Limited mellett, de a Toyota nem is a pragmatikus embereknek szánja a modellt. Aki beleszeret – márpedig nem nehéz –, annak úgysem számít az ár/érték arány, sem a racionális érvek, imádni fogja az autót.
