Teszt: Fiat Fullback - 2016.

Bár a Fiat korábban is árult platós teherautót, a kisautó-alapokra épített Fiat Stradát, nem nagyon vették, így szépen kikopott az európai piacról. Kicsit sajnálom, a mostanság Mexikóban RAM 700 néven árult Strada Adventure kivitele kimondottan jól néz ki. A Fiatnak igazi pickupja is van Dél-Amerikában, Fiat Toro néven, csak azt túl drága lenne az itteni igényekre felhúzni.

A Fullback gyors bevezetésével feltehetőleg meg akarták előzni a versenytársakat, így egyelőre csak 5-6 konkurens márkával kell megküzdenie, beleértve az alapjául szolgáló Mitsubishi L200-at. De már küszöböt rágja a Renault Alaskan, ahol az embléma mögött egy Nissan Navara bújik meg, és a távolból integet az azonos alapokra helyezett Mercedes is. Gyakorlatilag egy éven belül szinte minden európai gyártó átemblémáz valamilyen meglévő modellt, még a Peugeot-Citroën is ilyesmire készül, nem irigylem az értékesítőket, hogyan éneklik bele az ügyfélbe, hogy a Fullback helyett a félmillióval drágább L200-at vegyék.

Úgy tűnik, a vevők nagy részéhez hasonlóan a Fiat sem tekinti haszonjárműnek újdonsült pickupját. Szemmel láthatóan igyekeznek  a felszereltséggel csábítani a vásárlókat, hiszen a két választható verzió közül a szegényebb is tartalmazza már az automata légkondit, a 16-os könnyűfém felnit és a tempomatot. A Gold-nak nevezett fullos csomagban kapunk kétzónás klímát, 17-es felnit, navigációt és automata váltót. Amit kocsiban látunk, azt kapjuk alapáron, az extralistán kizárólag a metálfény szerepel.

A raktérben lévő kamu bukócső is arra utal, hogy nem a málhás szamár szerepet szánják a modellnek, hiszen a néhány lemezbe tekert csavarral rögzített krómcső nem sok bukástól védené az utasteret. Hosszabb gerendákat és vascsöveket se szívesen raknék rájuk, tartófülek hiányában akadálymentesen csúszkálhatnak jobbra-balra, a krómfelületnek se tesz jót. Pedig a rakteret dicséretesen kibélelték, ráadásul a felépítményezőknek is kedveznek azzal, hogy a pótféklámpát nem kell kivezetni sehová, mert a platóajtóba van építve. Igaz, itt könnyebben megsérülhet.

Rendes pickuphoz méltóan kapott vonóhorgot is, amivel akár 3,1 tonnát vonszolhatunk, amihez ideális társ a 180 lóerős motor az ötsebességes automata váltóval. Utóbbi nem túl finom szerkezet, a nemrég tesztelt Ivecóval szemben könnyű volt megzavarni a lassítás/pillanatra megállás/kigyorsítás-kombóval. Persze kézzel is kapcsolgathatunk, ha akarunk, ehhez nemcsak a váltókart használhatjuk, de a sportkocsikat idézően a kormányra is kerültek műanyagnak látszó, de fém váltófülek. Bevallom, egyszer se éreztem vágyat, hogy bármelyik megoldást is alkalmazzam. Terepen jöhet inkább jól, ha mi döntjük el, melyik sebességben legyünk. Normál használatban olyan 1500 körüli fordulaton üzemel a motor, nem egy pörgős fajta, és megdöbbentően halk, úgy tűnik, a Fiatnak másik polcról választottak hangszigetelést, mint az L200-nak.

Az utastérben jól elfértem, telefonnak, parkolókártyának, kulcsnak találtam helyet. Bár vigyázni kell, mert a középkonzol alján lévő tároló vége nincs teljesen lefalazva, így ha vigyázatlanul odadobjuk a kártyát, simán eltűnhet a résben, ami ki tudja, hol végződik. Fullos, tehát bőrülés is dukál, nagyon kényelmes, de már így 5000 km után is látszik rajta a használat, hiába, igazi bőrt csak sok sok kategóriával feljebb találunk.

A hátul ülők se panaszkodtak, kényelmesen heverészhettek, és bár középen nincs szellőző, de az első ülések alatt azért vezettek hátra pár csövet, hogy kapjon hideget/meleget az utas. És, ellentétben például a Navarával, előredönthető a háttámla, ahol simán elfér a kötelező motyó, emelő, miegymás.

Az ára igen jó lett: nem csak a modellt gyártó Mitsubishit, hanem gyakorlatilag az összes konkurenst is lenyomja árban, sőt, majdnem teljesítményben is. Egyedül a méretekkel nem dicsekedhet, így amennyiben mégis szállítani akarunk, nem ez az ideális választás.