Teszt: Lexus LS600hL – 2008.

Ez pedig a LED-es fényszóró. Erős és kellemes, a Napéhoz nagyon hasonló fényt ad, a szintszabályzása is kiegyenlítettebb, mint a nehezebb xenoné, tehát jobban világít, és kevésbé vakít. Ráadásul szinte hő-, vagyis energiaveszteség-mentes, az ilyen üzem pedig kell is egy környezetbarát hibrid luxusautóba (paradoxon, persze). De a LED-ek elkápráztatják a sávfigyelő kamerát, így LED és sávtartó egy LS-ben megfelel két dudásnak egy csárdában. (Nekem ez szörnyen gyanúsan hangzik, de maga a magyar Toyota műszaki guruja mondta, és neki még akár el is hiszem. Vagy valaki hallott mást?)

És ezzel a majd két és fél tonnás, fullextrás, szellőzősbőrös, dévédétáras, magától menős rémmel lehet élvezetesen is autózni. A gyorsulás hátborzongató, ráadásul a hibrid hajtás miatt gyakorlatilag 250-ig töretlen. A fokozatmentes automata váltó finomabb bármilyen hidrodinamikus vagy robotizált ócskaságnál, a menetstabilizáló pedig részlegesen kikapcsolható, így akár egy jó kis keresztbecsúszás sem kizárt, ha valaki mer ilyesmit tenni egy bő harmincmilliós autóval.

Csak aztán szörnyen kellemetlenül érzi magát az ember, amikor egy szörnyű csikorgással és füstfelhővel járó gavallérrajtnál rosszallóan odanéz az utca népe, és az összes szempár azt kérdi: ki ez a f@szkalap ebben a szép nagy autóban? Megéri? Hiszen odabent, a vastag szigetelés mögött úgysem érezni az egészből mást, mint valami halk denevércsipogást, a gumiszagból meg annyi marad, hogy a négyzónás klíma zöld LED-je jelzi: a finnyás szellőzés átváltott belső keringtetésre.

Nem, a Lexus nem sportautó. Jobb vele elegánsan siklani, ráérősen csordogálni. Futómű (légrugós, naná) komfortfokozatba, Mark Levinson bekapcs, és lehet élvezni a TIZENKILENC hangszóróból csobogó zenét. (Meg csóró újdondászként azt, amit egy igazi tulaj bizonyára nem is nézne: hogy a fogyasztás lemegy 18 literről 12,5-re.) Persze ilyenkor már inkább hátraülne az ember, és kényeztetné magát egy kis masszázzsal. Két program és számtalan intenzitási fokozat közül lehet választani a jobb hátsó VIP-ülésen. A lábakat ilyenkor a kiemelhető kis ottomán tartja, a jobb első testőrülést természetesen a hátsó könyöklőn lévő gombbal tolhatja előre a Fontos Személy.

Fokozzuk még, hogy átérezzék, mennyire idegborzoló a legdrágább LS tökéletessége? A gombbal előretolható utasülést már ismerjük más luxusautókból, de itt, ha nem ül senki elöl, egyetlen (!) gombnyomásra teljesen előrecsúszik, támláját teljesen előrenyomja a jobb egy, és hogy a hátul ülő VIP jobban kilásson előre, a sofőr meg jobbra, még a fejtámlát is lekonyítja egy villanymotor.

Az meg már igazán a legkevesebb, hogy a hátsó ajtó nyitására a hátsó támlák újra meredek szögbe állnak, a lábtámasz leereszkedik, a könnyebb kiszállás végett. Jézusom, most veszem csak észre, mennyire vágyom vissza a Lexusba!

Ha úgy tartja kedvünk, és unjuk a muzsikát, vérfagyasztó élethűséggel suhoghatnak körülöttünk a szamurájkardok, döröghetnek a tüzérségi ágyúk, üvölthetnek a vérfarkasok. Vagyis hát azzal az élethűséggel, na, ahogy a vérfarkas élethű hangját Hollywood elképzeli. Ilyenkor a tetőből lenyílik egy kis tévé, és álló autóban elöl, a nagy központi érintőképernyő is mozivászonná változik. Ha az elkényelmesedett kapitalista hátul lusta kezelni a DVD-tárat, a sofőrrel berakathat egy lemezt az elülső meghajtóba is.

Van-e hibája egyáltalán? Hát... elmondom, mi volt a pár apróság, amit észrevettem. A szűk csomagtér például kellemetlen, de ez az ára a hibridrendszer akkujának és a masszázsfotel motorjainak. Aztán zavaró, hogy a tetőből lehajtható képernyő nem fordítható el oldalra, ha hátul csak egyen ülnek, jó lenne nekik, ha rájuk nézne az LCD. És a legszörnyűbb horror: az irányjelző nem tudja, hogy egy billentésre hármat villanjon.

Különben tökéletes. Ha ötvenéves koromra milliárdos forgalmú cégem lesz, egy percig sem fogok gondolkodni, hova menjek autót vásárolni.