A 10-15 fok már motoron is kellemes lehet, egyetlen baj, hogy ilyenkor a nap még olyan kis szögben világítja meg a Földet, hogy szinte semmi meleget nem ad. Ha egy kis szellő is lengedez, a 15 fok is szibériai hidegnek tűnhet, a motoron pedig szél van bőven. Délután öt óra felé, mikor a nap kezd ismét a horizont felé közeledni a szél is gyakran feltámad és ha még felhő sincs az égen, borzongatóvá válik a hideg.

hirdetés

A motorokat előzőleg felkészítettük (olajszint,
láncfeszesség, guminyomás, fék rendben), így már csak az okozott
némi fejtörést, mit is vegyünk fel. Olyat már többször
tapasztaltunk, hogy a szobából tavaszinak (vagy nyárinak) tűnő
időjárás miatt egy-két réteggel kevesebb ruhadarab volt rajtunk,
mikor a motorra ültünk, vagy például
május végén az Alpokban hirtelen esni kezdett a hó, miközben
Budapesten, induláskor 25 fok volt és nem volt nálunk több pulóver.

Persze
a fiúknak eszükbe sem jut, hogy esetleg felfázhatnak, tehát
nem is figyelmeztetnek, hogy öltözzünk rétegesen a motorozáshoz
(Bocs, tévedtem. Egyszer felszólított a párom, hogy vigyek magammal
fájdalomcsillapítót, mert hosszú túrán a lányok fel szoktak
fázni!!!), úgyhogy jobb híján, saját kárán tanul az ember
lánya.

Két lehetőség volt: vagy "igazi motorosnak" öltözünk (bőrbe), vagy
nem fázunk. Mi az utóbbit választottuk, ezért mindketten termo-ruhába
bújtunk, és bár ezek a ruhák jól tartják a meleget, különös figyelmet
szenteltünk a réteges öltözködésnek. A végső elszámolásnál
mindkettőnkön 5-5 réteg volt alul-felül.

Indulás előtt még elfogyasztottunk egy kávét a
Cosmóban, ahol a motorom pihent télen.
A srácok együttérzésüket fejezték ki, és javasolták egy
elmeorvos meglátogatását. Mellesleg én már akkor leizzadtam, amikor
a Shadow-t kitoltam a szervizből, úgyhogy külön öröm volt utána
motorra ülni. A benzinkutas szintén ellátott jótanácsaival, bár
először zokon vette, hogy nem engedtük, hogy ő tankoljon. Miután
kisebb kitérőt tettünk a Wekerlén (úgy eltévedtünk az egyirányú
utcákban, hogy tíz percbe telt, mire végre újra megtaláltuk a Határ
utat), már száguldottunk is

A terv: ne kelljen kétszer ugyanazt az utat
megtenni. Azt már tudtuk, hogy délnek megyünk, valahol átkelünk a
Dunán, aztán a budai oldalon vissza, de a legközelebbi híd
Dunaföldvárnál van, az meg
nem fér bele a napsütéses órákba. Viszont Adonyban a
benzinkútnál van egy ismerősünk, őt meglátogathatnánk. Ráckevénél
átmegyünk a Csepel-szigetre, utána Lórévnél átkompolunk - feltéve,
hogy jár a komp - és akkor egyből Adonyban kötünk ki.

Lefelé az út hibátlan. Legalábbis már olyan rég nem motoroztunk,
hogy semmi mást nem éreztünk, csak hogy ez mindennél jobb! Aztán mikor
Ráckevénél rámentünk a hídra,
valami eszeveszett hideg szél kezdte dobálni a motorokat. Ez a
néhány perc elég is volt arra, hogy átjárjon minket a hideg, és benn is
maradjon a ruhák alatt.

A Csepel szigeten a Lórévig vezető utat
nyugodtan nevezhetjük kritikán alulinak, persze az is lehet, hogy
direkt enduropályának építették. A kátyúk és a lovas-kocsik közötti
szlalomozás
még egy videojátékban is technikás pályának számítana, így
csak kis mértékben élvezhettük a fővárosi szemünknek már
TERMÉSZET-nek tűnő szántóföldek látványát. A Csepel-sziget
átszelését rövid pihenővel szakítottuk félbe, amikor a napon
melegedve még az ujjaink is majdnem kiolvadtak. Ezalatt egy
ismeretlen funkciójú, kilátószerű épület körül fényképezgettük a
motorokat.

Lórévnél nagy örömmel tapasztaltuk, hogy a komp
jár, igaz, csak egy óra múlva megy a következő. Sajnos a büfé nem
volt nyitva (bár
a helyi lakosok gyakran be-be tértek egy lakóépületnek tűnő
házba), ezért az előtte felhalmozott padok mögé bújva
próbáltunk szélárnyékot keresni Cattel.

A kompozás igazi élmény volt. Mindig
csodálattal töltött el, ahogy ezzel a teljesen irányíthatatlannak
tűnő járművel mindig pontosan a megadott helyen érnek partot. Kár,
hogy csak pár percig tartott az egész, és azalatt is leginkább
azzal voltunk elfoglalva, hogy a motorokat egyenesben tartsuk,
hiszen
a szél minduntalan fel akarta borítani őket. Mivel Adonyban
nem találtuk a munkahelyén az ismerőst, egyenesen hazafelé vettük
az irányt.

A hatos úton az aszfalt elég jó, de a nagy
forgalom miatt legtöbbször járhatatlan (persze nem motorral). Ebben
az esetben nem ez volt a legnagyobb problémánk, hanem a hideg. Ez
tipikusan az a helyzet volt, amikor a motoros gondolkodóba esik,
hogy
lassan menjen, és akkor kevésbé fázik, vagy gyorsan és akkor
kevesebb ideig kell csak elviselni a hideget. Nem volt sok
választásunk, ugyanis a szél mindvégig szembe fújt, ezért 70-80
km/h-nál többet nem tudtunk kicsikarni a motorokból.

A Lágymányosi híd és a Hungária körút már igazi felüdülés volt,
arról nem is beszélve, hogy
a városban érezhetően melegebb van. A garázs előtt eltartott
vagy öt percig, mire sikerült lefagyott ujjainkkal előkotorni a
kulcsot, és még utána is fizikai fájdalmat okozott, ahogy a meleg
kezdte újra átjárni a csontjainkat. Meg is fogadtuk, hogy legközelebb
majd csak nyáron motorozunk. Aztán ebből sem lett semmi_