Erdély kiesett eddigi túráink útvonalából, tehát mások tapasztalataira kellett hagyatkoznunk. Az ide látogató hazánkfiai két tábort képeznek: az első tagjai (sokszor politikai alapon) teljesen elfogultak a tájegységgel szemben, azt tartják, kutya kötelességünk meglátogatni az országhatáron kívül rekedt magyar testvéreinket. A másik csoport viszont csak a rossz utakat, a szerényebb bolti választékot, a szegénységet látta, ezért az életben vissza nem térne oda. Így legyen okos az ember.

hirdetés

Ide, vagyis Kalotaszentkirályra igyekeztünk, hogy magunk
ítélhessük meg ezt az országrészt. Szombaton délután négykor indultunk
Csepelről. Alaposan belekapaszkodtam a Guzzi gázmarkolatába, de a
forgalmas 4-es, majd Püspökladánytól az itt-ott rázós burkolatú 42-es
út (Ártándig 250 kilométer) így is három és fél órát vett igénybe. A
határon - pimaszul előrefurakodtunk -, egy kis pihenővel együtt alig 15
percet töltöttünk, de az egy órás időeltolódás miatt már háromnegyed
kilenc volt, mikor a maradék távnak nekivágtunk.

Nagyváradon (Oradea) még bíztató napsütésben keltünk át, de aztán
gyorsan sötétedett. Az 1-es főúton haladva a kis falvak sűrűn
követik egymást, és a járművek (beleértve a lovas szekereket)
sebessége is visszavetette a tempónkat.
A főút állapota kiváló, pár éve újították fel, kátyúkra vagy
egyéb tréfás akadályokra nem kell számítani. Még világosban értünk
a pusztaújlaki (Uileacu de Criş) vízierőmhöz. A sík vidéken átfutó
Sebes-Körösre építettek 20-30 méteres gáttal három oldalról
közrefogott tározókat. A házak meg a gát árnyékában állnak, mögötte
az irdatlan víztömeggel.

Szokatlan volt a sok sötét, barnára vagy
szürkére vakolt épület, ez jellemezte az általunk felkeresett
falvakat.
Eleinte a lakott részeken rendesen visszavettem a gázt a hírhedt
román traffipaxoktól félve, de a jobbacska autókkal lassítás
nélkül robogó helyi román állampolgárok láttán mi is bátrabban
haladtunk. Óvatosságra a szertelen gyerekek és az estefelé
hazabandukoló tehenek miatt lehet szükség. A magyarlakta községeket
a román helységtábla alatti magyar felirat mutatja.

A Király-hágóval megváltozik a táj képe: addig a Sebes-Körös
által feltöltött, szelíd dombokkal szegélyezett síkságon suhantunk,
innen viszont az Erdélyi-szigethegység bércei magasodnak a
folyóvölgy fölé. A csúcsok jóval magasabbra törnek a mi szerény
Mátránknál, bár az 1800 méteres hegyek így is kisöccsei csak a
Kárpátok vad szirtjeinek. A hágó előtti kanyarokban váratlanul -
bár táblákkal jelezve, de ki figyeli azt - az addig tükörsima út
pár száz méteren hepehupássá válik.

A nyeregről leereszkedve hirtelen koromsötétté
változott a szürkület.
Kegyetlen éhesek voltunk, a három éjszakára kibérelt
parasztházban üres hűtő várt, így az egyik útszéli csárdánál
álltunk meg vacsorázni. Az épületben négy különálló étterem közül a
legkevésbé zsúfoltba tértünk be. Az gyorsan kiderült, hogy a
vendéglátóipari egység román fennhatóság alatt áll, mivel a
pincérnők és az étlap nyelve is kizárólag román volt. Az üdítő
megrendelése még nem okozott problémát. A találomra kiválasztott
étel alapanyagát, egy jókora nyers kolbászt tálcán kihozta az
alkalmazott, majd pantomimszerűen eljátszotta, hogy mi történik
majd vele: parázs fölé teszik, ahol ínycsiklandozóvá lényegül át a
húsdarab. Az előadásmódba csúszhatott hiba, esetleg az
alkotóelemeiben nem volt bizodalmunk, de visszaküldtük a kolbászt a
konyhába, helyette az interkontinentálisnak nevezhető párizsi
szeletet (kb.: snitzli Parizienne) kértük, sült krumplival.

Borravalóval 1300 forintot fizettünk. Ha előre váltottunk volna
lejt, akkor a két adag húsétel körettel, egy saláta és két üdítő
úgy 950 forintot kóstált volna. A hátralévő 40 kilométer további
háromnegyed órát igényelt, ugyanis Bánffyhunyadon (Huedin)
kérdezősködni kellett a kalotaszentkirályi letérő út felől.
Szerencsére a főtéren korzózó fiatalok szintén magyarnak születtek,
így hát készségesen magyarázták el a követendő irányt.
A főutat elhagyva a burkolat minősége sokat romlott, így a
maradék öt kilométert lassabban tettük meg.

Helyi idő szerint este 11 előtt értünk
Kalotaszentkirályra (Sîncraiu; a határtól 127 km). Gyorsan
megkerestük a házikót, udvariasan visszautasítottuk a
tulajdonosoktól az áldomásra kínált házipálinkát, zuhanyoztunk,
majd birtokba vettük az eredeti paraszt-hálószobabútort.
Az ágyban igazi szalma-derékaljat találtunk, ami még
kényelmes volna, de a régi megrendelők vagy aprócska termetűek
lehettek, vagy (mondjuk a szapora gyermekáldás érdekében) nagyon
közel aludtak egymáshoz, hogy a 90 centis ágy elegendő volt
nekik.

Reggel sajgó tagokkal, némileg kialvatlanul ébredtünk, így
tizenegyre értünk fel a falu (és valószínűleg egész Kalotaszeg)
legsokoldalúbb vendéglátójához, Vincze Kecskés Istvánhoz. István és
felesége, Erzsike 7 éve vágtak bele a falusi turizmus helyi
felvirágoztatásába, ahogy fogalmaztak, kényszerből.
Az elmúlt évtized közepén még középiskolai tanárként kereste
kenyerét, de felmondtak neki, így 40 évesen - hirtelen a nem
sokat érő diplomával a kezében, viszont két cseperedő gyerekkel
otthon - új kenyérkereset után kellett néznie.

Tőke híján Istvánék csak a házuk két szobáját
adhatták ki. Szerény jövedelmüket folyamatosan visszaforgatták a
vállalkozásba. A csűrből eltávolították a szerszámokat, helyükre
hosszú asztalok és lócák kerültek, kész is volt a stílszerű
vendégfogadó. Erzsike nyaranta nagy konyhát visz, nem ritka a 40-50
vacsoravendég sem. A hatalmas helyiség falát kalotaszegi
népművészet remekei díszítik; a vásárfiára áhítozók aprópénzért
juthatnak egyedi és rengeteg kézimunkát igénylő tárgyakhoz. Az 1200
lelkes (90 % feletti magyar lakosságú) falu vállalkozó kedvű
családjait bevonva ma 200 vendéget tudnak kulturált körülmények
között elszállásolni.

A szálláslehetőség szeparált, fürdőszobás szobákban vagy önálló
kulcsosházakban 1500 Ft/fő; bőséges reggeli négyszáz, a vacsora
pálinkával és háztáji borral ezer forint.
A főúri lakoma után a környék látnivalóit vettük számba.
Kolozsvár (Cluj-Napoca) 50 kilométerre van, de a főút odavezető
szakaszát az alapokig elbontották (felújítás céljából), így csak
nagy kerülővel juthattunk volna Erdély (sohasem hivatalos)
fővárosába. Félve a mellékutak rossz minőségétől, nem merészkedtünk
messzire, a közeli
Magyarvalkó (Văleni) és
Magyargyerőmonostor (Mănăstireni) református templomait
látogattuk meg. A középkor ellenséges portyázásai elől várak híján
a dombtetőkön magasodó, erődszerű templomokba menekültek a helyi
lakosok. Ezért a szokásos léckerítés helyett őrtornyokkal
kiegészített, lőrésekkel ellátott várfalakat emeltek.

A XVIII. században a védelmi funkcióra nem volt
többé szükség, így jutott pénz a puritán épületek belső
díszítésére. Ekkor jelentek meg a festett kazettás mennyezetek és a
kalotaszegi szőttesek szokatlanul színessé téve az egyhangú teret.
A román népesség túlnyomórészt ortodox vagy görög katolikus
vallású, bizánci stílusú kegyhelyeiket könnyű megkülönböztetni az
égbenyúló fatornyos magyar templomoktól. A kis túra a kanyargós
hegyi szerpentinen oda-vissza 40 km-t tett ki.
Az utazósebességet nem érdemes 50-60 fölé vinni, mert vagy a
kormányt rántja ki az ember kezéből a rázkódás, netán az utas marad
le - persze akaratán kívül.

Este a pokoli erős szilvapálinka után ribiszkelevest (savanyú ízű,
hússal készült étel) tálalt fel Erzsike, a parázs felett pedig
bárány- és sertéshús pirult. Hogy jobban csússzon a sült, a saját
lugason termett szőlőből könnyű, gyümölcsízű vörösbort kaptunk.
Desszertként isteni krémes sütemény következett. A borosflaska
kiürülése után kérés nélkül érkezett a következő, amelyet már a
házigazdáékkal nyakaltunk be. Oldott beszélgetés következett,
amiből többet tudtunk meg az itt élők sorsáról, mintha hosszasan
bújtuk volna a szociológiai tanulmányokat.

A másnap délelőtt újból a kulináris
élvezetekkel kezdődött (tudom, túl sokat beszélek az étkezésekről,
de komolyan mondom, díjnyertes mesterszakácsok kérnék a
nyugdíjaztatásukat, ha egyszer megkóstolnák az itteni fogásokat),
majd Barbi a szerdai vizsga miatt a tanulásba vetette magát,
jómagam pedig
a havasrekettyei (Răchiţele) vízeséshez kirándultam. A 30
kilométeres távolság nem lenne veszélyes, csakhogy ennek majd fele
töredezett aszfalton, murván vagy egyszerűen földúton vezetett.
Endurósoknak mindez igazi csemege lenne, ám a teletankoltan közel 3
mázsás Moto Guzzi California Stone-t nem erre tervezték.

Ha lassan mentem, az összes gödör ívét pontosan követte az első
kerék, ha felgyorsítottam (volt egyszer négyesben is a váltó),
jókat farolt a hátulja. Nem ecsetelem tovább a kínos pillanatokat,
mindenesetre a hűvös völgy felső végén csatakosan váltam meg a
sisaktól és a bőrkabáttól.

A vízesés a Vlegyásza-hegység egyik legérdekesebb természeti
látnivalója, 20 méterről, két lépcsőben zúdul alá. A bővizű
patak nemcsak a turistákat vonzza, a kifogott pisztráng fontos
részét képezi a helybéliek vacsorájának. Ahogy egyre beljebb
merészkedünk a hegyek közé, úgy veszik át a magyarok helyét a
mócok. A hegyi románok szinte a lét határmezsgyéjén tengődnek, a
sovány talaj művelhetetlen, kizárólag legelőnek alkalmas. Munkát
vállalni helyben lehetetlen, az ingázást a tömegközlekedés és a
normálisan járható utak hiánya akadályozza meg.

Visszafelé 5 kilométert ereszkedtem leállított motorral, és
hasonló sebességgel szándékoztam az aszfaltútig eljutni, amikor
utolért egy terepjáró, hatalmas port felverve. Választhattam a
kockázatos nagyobb tempó vagy a fulladásos halál között. Ha pár
nappal többet tölthettünk volna a környéken, biztosan felkeressük a
Bélesi-tavat (távolság K.szentkirálytól: 25 km), a Tordai-hasadékot
(kb. 95 km), a mezőségi Szék települést (kb. 110 km), ahol jó
néhányan még ma is népviseletben járnak. A gyalogtúrázók elérhetik
innen az európai hírű pádisi karsztvidéket.
Aki pedig Székelyföldre igyekszik, épp félúton jár, ezért
sokan - pihenésképpen - egy-két éjszakát itt töltenek.

Az idő szorított minket, így kedden délelőtt
hazafelé fordítottam a Guzzi kormányát. Bánffyhunyadon
lefényképeztük a szörnyen giccses, 300-600 négyzetméteres cigány
palotákat (az egyik házból ránk is rontott a nagykalapos családfő,
és a további fotókat díjfizetéshez kötötte), majd a még román
területen fekvő utolsó benzinkútig meg sem álltunk. Nagyvárad
belterületén Magyarországot nem, csak a határon fekvő Bors
települést jelzik táblák. Budapestet megközelítve egyre nagyobb
forgalomban motoroztunk, a hazaút hat és fél óráig tartott.

Románia szegény ország. A tömegközlekedés szintje a nullával
egyenlő, rozsdás, roncstelepre való buszok zötykölik az utasokat,
már ahol járnak egyáltalán. Ugyanis a román 1-es főút közelében
fekvő települések egy része napi egy-két járattal áll
összeköttetésben a városokkal, de még ezek a szerencsések, mert a
többibe csak gyalog, lovaskocsin, kerékpárral vagy Daciákkal jutnak
el a helybéliek. A boltok a mi régi közértjeinkre emlékeztetnek,
azzal az érdekes különbséggel, hogy szinte minden áru a három
oldalon körbefutó pult mögött van. Persze a nagyvárosokban
megjelentek a multik is. A közutak átlagállapota szomorú, tényleg
vétek lenne a helyieknek jobb autót vásárolni, úgyis hamar
szétesnének. A családi házak külső állapota általában jó, a porták
is rendezettek, de az építmények fiatalabbja is 30-40 éves. A
középületeken viszont látszik az állam anyagi helyzete: általában
omladoznak, tetemes összeget kéne költeni rájuk.

Miért érdemes mégis odalátogatni? A táj lenyűgöző, szinte
érintetlen, a mi alföldhöz szokott szemünk csak csodálkozik a
hatalmas erdőségek, meredek szirtek, rohanó patakok, vízesések
láttán. És az emberek vendégszeretők, segítőkészek, jóindulatúak.
Értem ez alatt nem csak a magyarokat, jó tapasztalatunk volt a
román emberekkel is. Olyanok, mintha más gének alkotnák őket,
nemcsak elviselik, optimistán látják az életet. És az ügyesebbje
tesz is érte, hogy kiemelkedjen. Ilyenek a kalotaszegi falusi
turizmust kialakító, a vendégfogadásban részt vevő családok, akik
máris látványosan jobban élnek a kevésbé vállalkozó kedvű
társaiknál.

Szálláshelyekről, helyi információkról a www.erdelyiturizmus.hu
honlap kimerítő tájékoztatást ad. Ajánlom még a 2002-ben megjelent
Erdély útikönyvet (szerzők: Sós Judit és Farkas Zoltán), a 350 oldalas
kiadvány naprakész adatokat közöl.