Január 21-én összesen 24 óra repülés után, meglehetősen fáradtan, de várakozással telve érkeztünk meg Aotearoa-ba (ami maoriul azt jelenti: a hosszú fehér felhő országa), azaz Új-Zélandra. Auckland-ban telepedtünk le, és néhány hónap elteltével, biztos munkahellyel a tarsolyunkban, megvásároltunk egy piros BMW R 1100 GS-t.

hirdetés

Új-Zéland motoros paradicsom. Az északi sziget dombjai illetve
tengerpartjai, kanyargós útjai, valamint a déli szigeten a Déli-Alpok
hágói igazán élvezetesek, akar rövidebb, akár hosszabb túrára indul az
ember. Az időjárás kellemes, egész évben tart a motoros szezon. Az
északi szigeten télen sem jellemző, hogy a hőmérő mínuszokat mutasson,
napközben a leghidegebb napon is legalább 10 fok a hőmérséklet. A déli
sziget télen ennél azért jóval hidegebb. Idáig egyébként külön
szerencsénk volt, mert a kiwik (új-zélandiak) által olyan sokat
emlegetett hideg idő még nem jött el.

Ami szintén más: az eső. Sokkal apróbb szemű, mint otthon, és
gyakorlatilag naponta többször elered, hogy aztán öt perc múlva újra
szikrázva süssön a nap. Ha reggel borús az ég, akkor sem kell
megijedni, mert lehet, hogy 2 km-rel arrébb már jó idő van. Tehát az
időjárás itt nem visszatartó erő.

Határozottan érdemes off roadozásra alkalmas motort
venni/bérelni, mert rengeteg a farmok közt haladó, szinte néptelen
földút. Ezeket érdemes felfedezni, mert általában nagyon szép,
érintetlen részeken vezetnek keresztül. A növényzet buja, most így tél
közepén is virágoznak a fák, bokrok, növények, bármerre megy az ember
minden élénk zöld színű.

Miután az összes felszerelésünket utánunk küldték a szüleink,
megkezdtük itteni motoros élményeink begyűjtését. Az egyik hétvégén a
Coromandel félsziget felé vettük az irányt. Ezt az Aucklandtól kb. 150
km-re lévő helyet az úristen is motorozásra teremtette. Magas hegyi- és
tengerpart mentén kanyargó utak váltják egymást, és a látvány szinte
mindenhol lenyűgöző.

Szombat kora reggel az autópályán délnek vettük az irányt. Bombay
(igen tényleg ez a neve, és még mindig ÚZ-on vagyunk, nem Indiában)
után a völgybe érve hideg ködben ereszkedtünk le. Szerencsére, amikor
kelet felé rákanyarodtunk a Coromandelre vezető útra, nemsokára
kisütött a nap, és a hőmérséklet is emelkedett néhány fokot.
Útközben megálltunk egy antik boltnak csúfolt kacatboltnál,
aminek egyébként megvan a maga bája, és ahol Peti legutóbb kinézett
magának egy nyomatékkulcsot. Akkor még munkahelyünk nem volt, és eléggé
csínján kellett bánnunk a pénzzel, ezért fájó szívvel ugyan, de
otthagyta a $15-os szerszámot. Nem is reménykedett benne, hogy még ott
találja. Ott volt, de mint kiderült az árát elnézte, és valójában 75
dollárba került. Fájó szívvel ugyan, de ismét otthagyta.

Kb. fél óra múlva érkeztünk meg Thamesbe, egy nagyon kedves városkába,
ahol a főutca házainak homlokzata engem leginkább egy vadnyugati film
díszleteire emlékeztetett. Rövid tankolás (motorba és pocakba egyaránt)
után északra indultunk Coromandel Townba, ahol ebédelni szándékoztunk.
A városból kiérve az út szinte közvetlenül a tenger mellett kanyarog.
A rendkívül keskeny úton nem árt az óvatosság, mert egy éles
kanyar után könnyen egy lakóautó szélvédőjén találhatja magát a
motoros. Ennek megfelelően viszonylag nyugodt tempóban haladtunk úti
célunk felé.

A Kereta nevű, kb. öt lakosból álló kis település után az út
elkanyarodott a tengertől és a táj hegyvidékire váltott. Kanyargós
hegyi úton kaptattunk felfelé. A táj elég kihalt volt, a mindenfelé
legelésző birkákon és teheneken, na meg egy-két autóson kívül
az életnek nem sok jelét láttuk.

Kellemes motorozás után érkeztünk be Coromandel Townba, ami egy magas
hegyek között fekvő picike városka, valamint
az Auckland környéki motorosok kedvelt hétvégi célpontja. A
főutcán a kávézók és éttermek előtt most is egymás mellett sorakoztak a
leparkolt motorok. Gyorsan kinéztünk egy szimpatikus helyet, ahol azon
nyomban meg is ebédeltünk. Ebéd után ismét nyeregbe pattantunk és
Coromandel Townnak búcsút intve ismét a hegyek felé vettük az irányt.
Lélegzetelállítóan szép trópusi esőerdős tájon motoroztunk; és bár az
eső lába állandóan lógott, szerencsére megúsztuk szárazon.

A kilátóhelyeknél megálltunk egy kicsit a tájban és a tengerben
gyönyörködni, kora estére pedig begurultunk Whitiangába. Persze Peti
tanácsára hallgatva, mondván, hogy nincs kifejezett turistaszezon, nem
foglaltam szállást. Ehhez képest az összes backpackers (hátizsákos)
szálloda zsúfolásig tele volt.

Némi telefonálgatás után kaptunk egy jó tippet. A szálláshely a
városon kívül volt kb. 3 km-re, és offroadozva lehetett elérni. Mire
odaértünk, szépen ránk is esteledett, és vaksötétben próbáltuk a farmot
megtalálni.
A 150 éves faépületről kiderült, hogy mielőtt nyugdíjazták,
iskolaként működött. Amikor aztán kiöregedett, egyszerűen fogták és
átszállították a mostani helyére: a skót házigazdánk és svájci felesége
farmjára.

A közös étkezőhelységben elfogyasztott vacsora közben
összeismerkedtünk két osztrák házaspárral, akik egy hónapos új-zélandi
körutat tettek. Borozgatás közben élményeket cseréltünk, majd
hullafáradtan dőltünk be az ágyba. Másnap reggel végre megláttuk, hogy
hol is töltöttük az éjszakát. Egy paradicsomi kis völgyben hatalmas
ezüstpáfrányokkal borított dombok között találtuk magunkat egy farmon.
A már említett svájci feleség saját maga süti a kenyeret, készíti a
vajat és a sajtot.

Reggeli után elindultunk a Hotwater Beach felkutatására. Ez a hely
arról nevezetes, hogy ha a homokba gödröt ás az ember, akkor szabályos
termálfürdőt vehet.
A homok alatt ugyanis termálforrás folyik, és a kiásott gödörben
összegyűlik a meleg víz. Ásó használata ajánlott, mivel a homok annyira
átforrósodik, hogy puszta kézzel lehetetlenség ásni. Persze mi ezzel a
figyelmeztetéssel nem sokat törődtünk. Meg ugye a motort nem éppen
ásószállításra fejlesztették ki.

Whenuakite-nél letértünk a főútról és rákanyarodtunk a beachre vezető
sokadrangú vidéki útra. Nemsokára már a tengerparton bandukoltunk a
néhány négyzetméternyi terület felé, ahol ez az érdekes természeti
jelenség található. Szerencsére mások némileg felkészültebben érkeztek
nálunk, és
egy kölcsönásó segítségével hamarosan a meleg vízben áztattuk
magunkat.

A fürdőnek a dagály megérkezése vetett véget, és a tenger
hidegvízzel mosta el kellemes, meleg fürdőkádunkat. Továbbindultunk
hát, mert estére vissza kellett érnünk Aucklandba. Útközben még
megnéztük azt a hosszú, keskeny öblöt, ahol a Tairua és Pauanui nevű
települések egymással szemben, egymástól néhány száz méterre
találhatók. Egyébként csak kishajóval lehet átjárni egyikből a másikba,
vagy több kilométert kell utazni. Állítólag Pauanui egyre felkapottabb
hely az új-zélandi hírességek körében. Na erről a hírességek dologról
az egyik itteni üdítőital reklámja jut eszembe, amit azzal a szlogennel
hirdetnek, hogy "World famous in New Zealand", azaz "Vilaghíres
Új-Zélandon". A kiwiknek van egyfajta öniróniájuk.

Legközelebb Puhoi-ról, a cseh telepesek által alapított helységről
írok, ahol életem talán legfinomabb brie és camembert sajtját ettem.
Addig is mindenkinek baleset- és esőmentes motorozást kívánok innen
"from downunder", azaz a világ talán legszebb végéről.