Nem tagadhatom, szerelem ez első látásra. Ezt bizonyítja, hogy a tavalyi, első randevúnkat újabb hárommal fejeltük meg. Most egészen a történelmi Magyarország határáig kalandoztunk: eljutottunk a Békás-szoroshoz, a Gyimesekbe és Kézdivásárhely környékére is.
Rengeteg látnivaló akad Székelyföld belsejében, így nem hagytuk ki a
parajdi sóbányát, a szovátai sós tavakat és a kisvárosokat:
Székelyudvarhelyet, Gyergyószentmiklóst. A felsorolt tájegységek
mindegyikén magyar anyanyelvű népesség él, ne csodálkozzunk, hogy az
utcanevektől kezdve a rádióadásig
minden magyarul olvasható vagy hallható.
A szálláskereséssel nem kell sokat vesződnünk, ha rákattintunk a
www.erdelyiturizmus.hu linkre. Tapasztalatból mondom, hogy leginkább
magánházaknál érdemes bérelni egy külön vizesblokkal ellátott szobát
(átlagár: 3.000,- Ft/fő/éjszaka félpanziós ellátással). Kisebb
szabadságot ad, például nem illendő hajnalig dorbézolni a lakrészben,
de az itt felszolgált erdélyi házi koszt nagymamáink utánozhatatlan
ízeit idézi. Egyre bővül a magánpanziók száma, egyúttal a színvonal is
emelkedik, hiszen az új épületeket a magasabb komfortelvárásokhoz
igazítják. Nagyobb családoknak vagy baráti társaságoknak a kiadó
nyaralóépületek, régi parasztházak jelentenek jó megoldást. Hétfős
csapatunknak egy háromszobás faházat találtunk, 40 euróért
éjszakánként.
Budapestről az M3-ason Polgárig vágtáztunk, majd Debrecenen és
Berettyóújfalun át értük el Ártándot. A kocsisor jó hosszan
kígyózott, most éppen a román oldalon szigorodtak. Nagyvárad, Élesd
(itt már jól váltják a forintot, hozzáteszem, felesleges euróval vagy
más keményvalutával kísérletezni, egész Erdélyben nagy megbecsülésnek
örvend a forintunk), Bánffyhunyad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Segesvár,
Székelyudvarhely útvonalon jutottunk a gyakorlatilag száz százalékban
magyarlakta Hargita megyébe.
A felsorolt városokat összekötő főutak minősége kiváló; a
Héjjasfalva-Székelyudvarhely szakasz viszont nem főút, és a burkolata
is rázós.
Indokolt az óvatos haladás, tekintetünkkel muszáj egyszerre
pásztázni az aszfaltot a gödrök után, illetve az út szélét a sűrűn
felbukkanó rendőrautók miatt. Indokolatlanul, csak a magyar
állampolgárságot feltételezve nem állítanak meg, ha nekünk integetnek,
biztosan lekaptak korábban a csalitosban lapuló traffipaxos
autóból.
Hazafelé már nem úsztam meg figyelmeztetéssel, lakott területen belül
a megengedett sebesség 130 százalékával haladtam.
A két román rendőr közül az egyik beszélt angolul, és a fellépésük
sem volt agresszív. Hogy ne tudjanak zsebre dolgozni, a következő
városka polgármesteri hivatalában kellett az űrlappal befáradnom, ott
viszont szörnyen csodálkoztak a becsületességemen. De nem akartam
valamiféle nyilvántartásba bekerülni, hogy a következő alkalommal a
határon élvezettel meghurcoljanak. Nem egészen kétezer forintot
fizettem a gyorshajtásért. Egyébként jól működik a sofőr-szolidaritás
Romániában, buzgón villognak a szembejövők, ha hamarosan ellenőrzésbe
futhatunk.
Zeteváralján, Székelyföld szívében táboroztunk le, innen
csillagtúraszerűen jól bejárható a magyarajkú terület. A kis település
környéke optimális lehetőségeket biztosít a falusi turizmushoz. A
Madarasi-Hargita buja vadonját hiába keresnénk belföldön. Hőforrások
buzognak fel a hegyek lábainál, patakcsobogás keveredik lombsuhogással.
A kisvárosok főterei a XIX. századot idézik (kivéve a
megyeszékhelyekét, ahol előbb jött a bulldózer, aztán a beton, minden
mennyiségben). A falvak népe székely kapuk mögé épült, sok esetben
tornácos házakban él. A fenti, idillt sugárzó képet talán csak a
hepehupás, össze-vissza foltozott, esetleg szilárd burkolat nélküli
utak (Ivóba, Énlakára) rombolják.
Kézenfekvő (és az élelmiszerek beszerzése miatt indokolt) először a
szomszédos kisvárossal, Székelyudvarhellyel megismerkedni. A település
főtere ápolt és nagyon szép, évszázados épületek fogják körbe. Számos
étterem várja az éhesen betérőket, az ételek viszonylag olcsók (hét
torkos személy sem nagyon tud 10.000 forintnyi ételt egyszerre magába
tömni), ezzel szemben a választék sajnos igencsak egyforma: rántott és
sült húsok alkotják az étlap gerincét.
Szívesen megkóstoltam volna a székelykáposztát, de vagy csak
róluk neveztek el egy kizárólag itthon ismert ételt, vagy nem bíznak
magukban a helybéli szakácsok.
A kirándulásokat a Gyilkos-tó-Békás-szoros vidékén kezdtük.
Nagyjából 150 kilométerre fekszik Zeteváraljától, de a távolság
meghatározása igen csalóka: három óra az oda útra kevésnek bizonyult. A
Székelyudvarhely- Csíkszereda- Gyergyószentmiklós útvonal elég jól
járható, bár Homoródfürdő felett és a felcsíki falvakban a téli
felfagyásokat júliusra még nem sikerült eltüntetni. A Hargitán átkelni
nemcsak a természetbarátoknak nagy élmény, ugyanez igaz a Maros forrás
környékére. Gyergyószentmiklós főterét érinti az átmenő forgalom,
érdemes pár percre megállni, már csak erő és elhatározás gyűjtéséhez
is.
A város fölött kemény megpróbáltatások várnak az átlagos járművel
rendelkezőkre: kátyúból kátyúba, kanyarról-kanyarra vezet a 23 km-es
szakasz. Ha sietős a dolgunk, esetleg már jól benne vagyunk a
délutánban, felesleges elindulni.
A Pongrác-tető irányába, a Gyilkos-tóhoz egy óra alatt küzdhetjük át
magunkat. A szerény kiterjedésű állóvíz szépséges környezetben
található,
a másfél évszázados álló farönkök ijesztően meredeznek az őket
konzerváló, oldott vegyi anyagot tartalmazó vízben. A büfék (melynek
személyzete kizárólag román) és az ajándéktárgy-árusok sátrai viszont
erősen rontják az összképet. Ha nem tört ránk a szükség még korábban,
akkor a morc vécésnéninél 5.000 lejt (ez 30,- Ft) vagy 50(?) forintot
befizetve egy igazi balkáni illemhelyen könnyebbülhetünk meg: guggolós
csészék, szutykos mosdók, gyönyörű, színes legyek raja, mit raja,
felhője...
A tavon hívogatóan ringatózik pár ladik. Messzire nem juthatunk velük,
a tó felületének úgy egynegyedét vehetjük birtokba. Fizetős
szolgáltatás, méghozzá a magyar pénztárcához igazítva. Ha kedvünkre
kicsónakáztuk magunkat, jöhet a lélegzetelállító Békás-szoros. Ne
adjunk alább elhatározásunkból, ha meglátjuk - az állítólag évek óta -
épülő alagút környékét, ahol pár száz méteren murván leszünk
kénytelenek haladni. Aztán váratlanul kisimul az út: román megyében
vagyunk.
A szoros 200-300 méter magas, függőleges sziklafalaival Európa egyik
természeti ritkasága, a hegymászók paradicsoma. Az ember szembesül
saját törpeségével, kicsiny hangyának érzi magát a hatalmas sziklák
alatt. Kár, hogy ahol kicsit kiszélesedik a szurdok, oda azonnal
letáboroznak a bazárosok.
Szintén Csíkszeredán keresztül látogathatjuk meg a gyimesi
csángókat. A népcsoport neve igen beszédes, a csángókat azért
nevezik így, mivel elcsángáltak hazájukból, máshol telepedtek le. A
tájegység egyébként - az előző vidékhez hasonlóan - tulajdonképpen túl
van a Kárpátok főgerincén, de ez nem befolyásolja komolyabban az
etnikai összetételt: itt is többségében magyar nyelven beszélnek.
Persze minél távolabbra kalandozunk, annál ízesebb a beszéd, itt
kevesebb hatás éri az archaikus magyar nyelvet itthonról. Gyimesbükk,
a történelmi Magyarország határa a hajdani Rákóczi-vár (bár
Bethlen építtette) tövében található. Zarándokhely ez honfitársaink
számára, bár látnivaló nem sok van, és az erdélyi körutazáson busszal
résztvevők bizony a vasúttöltés oldalában végzik el a dolgukat.
Gusztustalan szokás, még az sem lehet magyarázat, hogy nincs kiépített
infrastruktúra. Tessék legalább bemenni a rekettyésbe, ahol mások nem
látják.
Gyimesbükkön színvonalas szálláshelyet tart fenn Deáky András
(komfortos faházak, szezonban teltház, előre kell foglalni), és
ugyanebben a szép környezetben egy szerényebb kemping is található. A
Tatros-folyó völgye a legszebbek közé tartozik a Keleti-Kárpátokban, és
kedvet csinál a túrához a tükörsima aszfaltút is. Egyedül
Gyimesközéplokon, a múlt évszázad elején épült kaszárnyánál ne álljunk
meg bámészkodni, mivel mostanság a román hadsereg vette birtokba, és az
utcán kódorgó szabadnapos katonák nem túl barátságosan integettek
felénk.
Déli irányba haladva Kovászna megyébe jutunk. A régi Háromszékben
találjuk a legkeletebben fekvő magyar várost, Kézdivásárhelyet.
Hihetetlen volt számomra, hogy 500 (!) km-re a magyar határtól egy
magyar városkára bukkantunk. Szerencsére ide nem jutott Ceausescu
nehéziparából, ezért nem települt be az olcsó román munkaerő. Főterének
környéke az udvarteres elrendezésű építkezés remek példája.
Helytörténeti gyűjteményét szakszerű idegenvezetéssel nézhetjük végig.
Gábor Áronról külön megemlékeznek, híressé vált rézágyúit itt
öntötte. Sajnos a turizmus még gyerekcipőben jár, szálláshelyet,
éttermet alig találunk. Ha ragaszkodunk a környékhez (és érdemes), a
10-12 kilométerre fekvő Gelencén (szintén színmagyar település)
keresgéljünk.
Ha már akadt máshol lakhelyünk, a falu régi templomára akkor is
szánjunk legalább egy fél órát. A XIII. századi építményt korabeli
falfreskók ékesítik, nem véletlen, hogy az UNESCO a világörökség közé
sorolja. Kérésünkre
a társadalmi munkában szolgáló kántor szívesen megmutatja belülről
az épületet, ezért viszont illendő némi készpénzzel kimutatni
hálánkat. Kézdivásárhelyet a Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy közötti
főútról Csíkkozmásnál letérve, egy makulátlan burkolatú szakaszon
érhetjük el. Ha már erre járunk, benézhetünk a kászoni falvakba, ahol
volt szerencsénk látni egy asszonyságot, aki hagyományos módon, a
patakban sulykolta a mosnivalót.
A távoli, kalandos útvonalak mellett tegyünk említést a közelebbi, ám
egyben szokványos túrákról is.
A parajdi sóbánya és a szovátai sós tavak közel vannak
egymáshoz, és fél nap elegendő is egyikre-másikra. A sóbányába
füstöt okádó, az optimális élettartamát sokszorosan megélt busszal
visznek le, de a tágas termek mikroklímája és a belélegzett sós levegő
gyógyító ereje kárpótol az előzetes zötykölődésért. Ne feledkezzünk meg
a meleg ruhadarabokról, a mélyben 16 fok körüli a hőmérséklet.
Míg Parajdon iparilag hasznosítják a milliónyi évvel ezelőtti tenger
üledékét, a közeli Szováta sós tavai a turisták és a gyógyulni vágyók
paradicsoma. A legtöbbet emlegetett Medve-tó (geológiai értelemben)
fiatal képződmény. Az 1870-es években szakadt be a föld egy hatalmas
barlang felett. A patakok feltöltötték a medencét, és hiába az édesvíz
folyamatos utánpótlása, a talaj sótartalmát kioldja a víz,
az így létrejött oldat koncentrációja a mélyebb rétegekben a
tengervíz sótartalmának tízszeresét is eléri. A sós vizet a
napsütés az átlagnál sokkal inkább képes felmelegíteni, azt a furcsa
jelenséget produkálva, hogy minél mélyebben mérjük, annál melegebb a
folyadék. Egyszerű a magyarázat: a sűrűbb, nehezebb, és a meleget
akkumuláló sós rétegek alul helyezkednek el. A fürdőzők persze
kíméletlenül felkavarják a tavat, ezért déltől három óráig tilos a
fürdőzés a Medve-tóban.
Bezzeg a tóparti büfében bömbölő technozenére nem érvényes a
korlátozás, el is éri az üdülőtelep legtávolabbi pontjait az erőteljes
hanghullám. Természetesen egy órakor érkeztünk oda, két órás
várakozáshoz nem volt kedvünk, így a szomszédos, aprócska
Mogyorósi-tóban mártóztunk meg. A belépő az előbbinek 60 százaléka, a
víz pedig azonos összetevőkből áll, könnyű volt kompromisszumot kötni.
A magas sótartalom az emberi testet nem engedi elsüllyedni,
tagjaink mozdulatlan állapotában is lebegünk a felszínen. Önkéntelenül
is megkóstoltuk a minket körülvevő közeg ízét, de olyan kegyetlenül
sós, hogy azonnal kimenekültünk az ivóvízkúthoz, szánkat öblögetni.
Nyílt vagy frissen hegedt sebbel bemászva megtapasztalhatjuk az
inkvizítorok egyik kedvelt fogásának kegyetlen fájdalmait: a só az élő
húst csúnyán kimarja.
A végére hagytuk két különleges település meglátogatását. A
szállásunktól alig 10 km-re fekvő Ivó manapság igazi üdülőhely. A
széles völgyben elszórtan helyezkednek el a hatalmas területtel
körülvett tanyák, nyaralók, egyedül a faluközpontban sűrűsödnek kissé
össze a házak. Az erdő a telekhatárig húzódik, a patak pedig még
ennyire sem veszi figyelembe a birtokviszonyokat, habozás nélkül átvág
a mezsgyéken. A bámész turisták még sűrűbb áradatát egyetlen, de alapos
ok tartja vissza a mesebeli tájtól:
futómű-gyilkos murvás-köves út vezet ide.
Aki az ivói szakaszon a csigalassúságú, rázkódós haladásban több
szenvedést talált, mint élvezetet a környék szépségeiben, az tekintsen
el Énlaka felkeresésétől. Ha lehet, még az előzőekben említettnél is
siralmasabb a hepehupás, kikerülhetetlenül gödrös, végtelennek tetsző
útvonal Farkaslakától. Körülbelül azt a reménytelenséget érezhettem,
amit a Góbi-sivatagban eltévedt vándor, azzal a különbséggel, hogy ott
legalább nincsenek bögölyök. Köztudomású, hogy
ezek a mohó vérszívók a környezetnél melegebb tárgyakat nagy
távolságból kiszúrják, és a belsőégésű motorral hajtott járművek
ontják magukból a hőt. Felhőkben támadtak az ízletes és tápláló tehén-,
illetve lóvéren felnőtt fenevadak, az egyetlen védekezés a gyorsabb
haladás lehetett volna, aminek ugye objektív akadálya volt. Pár nappal
korábban Kászonjakabfalva előtt meghátráltunk rajuk elől, és utólag
beismerem, akkor döntöttünk jól.
Énlaka az útikönyvek szerint az egyik legegységesebben megőrzött
faluképpel rendelkező település Erdélyben. Ezt a valóság is
igazolja, de a dúsan faragott székely kapuk, a takaros porták helyett
egy nagyon-nagyon szegény, félig-meddig elhagyott falura bukkantunk. A
helybéli lelkész családja igyekszik a turizmus fellendítésével
megállítani az elvándorlást, de amíg ekkora küzdelem árán lehet eljutni
hozzájuk, a fizetővendégek tömegére hiába várnak. Időutazásnak is
megfelel a kirándulás, úgy 50 évet lépünk vissza a múltba, amikor a
megélhetésért való küzdelmünk még nem hagyatkozott a gépi erőre; amikor
az állati fehérjével minket élelmező jószágok még nem szűkös ólakban és
ketrecekben, tápot falva érték el a vágósúlyt, hanem vígan kapirgáltak
az árokparton, vagy boldogan röfögve túrták a földet a finom
falatokért.
Erdély rengeteg arca közül ennyit láttunk az egy hét alatt. A
garantáltan sokoldalú élményekből jut még elegendő a következő
látogatásainkra, amit barátnőm egy ügyes húzással szinte kötelezővé
tett: néprajz szakra jár. Hol kutatható jobban a magyarság (ott jelene,
nekünk közelmúltja), mint Erdélyben?
További cikkeink
