Krakkó a magyar határtól mindössze háromszáz kilométerre van. Szlovákián keresztül a nagyon jó minőségű 66. számú úton alig néhány óra alatt könnyedén megközelíthető. Ráadásul az olcsó benzinnek és szálláshelyeknek köszönhetően meglehetősen költségkímélő is lehet az itt eltöltött néhány nap.

hirdetés

Az első élmény már a megérkezéskor éri a motorost. Nyílegyenes
autópálya vezet be Krakkóba. A széles aszfaltcsík több, egyre
alacsonyabb dombon keresztül vezet át. Előttünk terül el Krakkó és
környéke,
szinte térképszerűen látható felülről a milliós nagyváros. A
hegyről lefutó úton legszívesebben teljes gázzal rohannék be a városba,
de megállok egy fénykép erejéig, aztán meg már vigyázni kell, mert a
forgalom egyre sűrűbb. Eltévedni nem lehet, a főút egyenesen a Visztula
partjára vezet. A túlsó parton elénk tárul a sziklás Wawel-dombon
magasló királyi vár. Csodaszép! Egy tábla mutatja a város centrumát, de
nem is tudnám eltéveszteni: egy híd éppen a Wawel mellett visz át a
Visztulán, azon pedig az Óvárost teljesen körbefutó zsúfolt útra jutok,
és nemsokára már ott áll a motor Krakkó főterén.

Furcsa város Krakkó. Magas, vastag falú, ódon házakból állnak az utcák
zsúfolt hangulatát a bennük csörömpölő villamos teszi teljessé. Krakkót
az 1241-es tatárjárás óta minden pusztítás elkerülte, ezért hihetetlen
építészeti értékeket őrzött meg a múltból. Ódon utcáival olyan, mint
Prága, de szinte minden sarkon (és ebben most semmi túlzás nincs)
szembesülünk a lengyel nép buzgó katolicizmusával: Krakkóban 130
templom áll. Ennél többet már csak Rómában találhatnánk. Nyüzsgő
kulturális életére jellemző, hogy a templomok nem afféle magukba
forduló, komor, zárt épületek. Sok helyen látunk plakátokat, amik
komolyzenei koncertekre, orgonahangversenyekre hívják be a templomokba
az embereket.

Az Óváros már a középkorban csupa derékszögű utcából épült ki, ezért
eltévedni lehetetlen, előbb-utóbb mindenféleképp eljutunk a Piactérre.
Itt már velencei a hangulat: a teret körbe-körbe mindenhol éttermek
asztalai övezik, galambok szállnak a kövezetre, kézből lehet etetni a
madarakat. Középen méltóságteljesen emelkedik a posztócsarnok valamikor
raktárépülete, most az árkádok alatt rengeteg kis bazár sorakozik az
aranyművesektől kezdve a fafaragókig.
Bábeli a hangzavar is: apácák, turisták, egyetemisták, lengyel
cserkészek és még ki tudja miféle emberek sokasága sétál, nézelődik,
eszik, zenél, alkuszik, beszélget a téren, vagy eteti a galambokat,
esetleg csak napozik valamelyik padon. A hangzavarból a zene sem
hiányzik: egy szökőkút mellett kiránduló diákok énekelnek egy gitár
kíséretével, nem messze tőlük Krisna-hívők zenélve próbálnak
téríteni.

Az éttermek sora csak egy helyen szakad meg: a székesegyháznál. A tér
sarkához ferdén épített templom két tornya nem egyforma. Két testvér
egymással vetélkedve építette a tornyokat, mindkettő a másikénál
magasabbat, szebbet akart. Az egészséges versenyszellem valószínűleg
nem volt meg abban a testvérben,
aki végül szakmai féltékenységből leszúrta a másikat. Az
építkezésnek ezzel gyorsan vége lett, a tornyok megmaradtak felemásnak,
a gyilkos eszközt, egy tőrt, pedig kifüggesztették láncon a
Posztócsarnok templomra nyíló kapujában, jó magasra, a boltív alá. Ez
persze régen történt, és naiv, aki azt hiszi, hogy még mindig a gyilkos
eszközt látja. Lánc ide, magas boltív oda, a tőrt időnként pótolni
kell, mivel élelmes szuvenír-vadászok időnként eltüntetik a leltárból.
Hét évvel ezelőtt nem találtam, most viszont a helyén volt:
határozottan olyannak tűnt, mint egy teljesen feketére festett, mainak
tűnő konyhakés.

A félbemaradt oldalt végül 1666-ban a király adományának köszönhetően
fejezték be. Ennek emlékére fényes koronát kapott a 81 méter magas
torony.

Még egy különlegessége van a székesegyháznak: valószínűleg itt
dolgozik a világ utolsó toronytrombitása. Napkeltétől napnyugtáig
óránként a négy égtáj felé riadót fúj, ami minden alkalommal hirtelen
megszakad. Ennek is története van. 1241-ben tatárok törtek Krakkóra, és
a riadót fújó őrt torkon találta egy nyíl.
Az életét feláldozó trombitás emlékére azóta soha nem fejezik be a
dallamot. A lengyel állami rádió délben nem harangszót közvetít,
mint nálunk, hanem a krakkói toronytrombitást, aki minden bizonnyal a
legritkább foglalkozást űzi a világon.

A Piactérről a gépjárműforgalmat kitiltották. Ezt viszont csak
lengyelül írják ki a környező utcákon, ezért vigyázni kell, hogy a
motorral merre kanyarodunk.
Hét évvel ezelőtt csúnyán megjártam, amikor hangulatos fényképet
akartam készíteni emlékül. Begördültem a Suzukival a térre, tettem
egy kört, aztán leállítottam egy étterem előtt. A háttér: jellegzetes
krakkói ház, zöld fákkal, étteremmel. Megvilágítás: ragyogó napfény
hátulról. A főtéma: Suzuki, bordón, csillogón, mint mindig (majdnem
mindig). Elégedettségem: maximális. Meg is jutalmaztam magam egy kis
sétával, betértem a Posztócsarnokba. Klassz faragások vannak itt, venni
is akartam valamit, mielőtt hazaindulok. Kiléptem a csarnokból, és
rögtön láttam, hogy valami nem stimmel. A motor mellett álló rendőr
nagyon fiatal volt. Látszott, hogy érdekli a technika, de amint
meglátta kezemben a sisakot, egyre érdeklődőbben tekintett felém. Csak
ekkor tűnt fel, hogy gyanúsan kicsi a gépjárműforgalom a téren...

A rendőr udvarias volt. Látszott, hogy egész nap turisták között van.
Mivel nem akartam megérteni, hogy mi a probléma, szolgálatkészen
elkísért egy kis utcába a Piactér mellett, ahol mutatott egy, a
kicsinél éppen nagyobb fehér táblát, amin részletesen le volt írva
lengyelül, hogy 7 és 19 óra között csak engedéllyel lehet behajtani a
Piactérre. A rendőr mélységesen együtt érzett velem, megértette
problémámat, hogy nem tudok lengyelül, és hogy egyébként az ilyen
esetekben kör alakú, piros szegélyes táblákhoz vagyok hozzászokva, és
nagy sajnálkozások közepette elkezdi lapozgatni a nyugtatömbjét.
Megfogott három tíz zlotys nyugtát, már éppen leszakította, de
megáll a mozdulat. Felsóhajtottam. Ő is, és hozzáfogott még két
tízest. Miközben kifizettem, megérkezett a rendőr társa, és mindketten
udvariasan, szívből jövően jó utat kívánnak, és még láttam a tükörből,
ahogy hosszasan, vágyódón néznek a Suzuki után: vajon mikor lesz nekik
ilyen motorjuk?

A Visztula és az Óváros között fekszik Krakkó vára, a Wawel. Magas,
borostyánnal benőtt falai romantikus hangulatot árasztanak. Épületeiben
pazar kiállítások vannak, fel lehet menni a templomtoronyba a hatalmas
harangokhoz, és itt van a királyi kripta is. A labirintusszerű
folyosókon szarkofágok, sőt, a szabadon álló koporsók között egy
fülkében megtalálom
Báthory István sírját is. Az erdélyi fejedelemből lett lengyel
király rácsok mögött fekvő szarkofágját mindig elborítják a magyar
koszorúk.

Sajnos
a Wawel összes múzeumába külön-külön kell jegyet venni, ami
nagyon megdrágítja a látogatást. Még a katedrális kriptájába, tornyába
és múzeumába sem lehet egy jeggyel bemenni, hanem mindegyikhez külön
kell megvenni a belépőt az apácák által üzemeltetett pénztárban. A
királyi palota még ennél is megosztottabb. Külön belépőt kell váltani a
királyi magánlakosztályokba és másikat az állami fogadótermekbe. ezen
kívül még van fegyvertár, keleti gyűjtemény, régészeti kiállítás és a
legendás krakkói sárkány barlangja. A jegyek árai 15 zloty körül
mozognak, ami 1000 forint felett van.

Szállást nagyon könnyű találni. Rengeteg kisebb, két-három csillagos
hotel van az Óvárost övező utcákban. A Hotel Cracowia vagy a Hotel Dom
Turisti még a viszonylag olcsók közé tartozik. Mondom, viszonylag. Mert
Krakkó árainál bizony figyelembe kell venne, hogy igen népszerű
turista-célpont. Egy átlagos szállodában 15 000 Ft-ot kérnek egy
kétágyas szobáért.

Szerencsére ennél olcsóbban is megúszhatjuk az éjszakai pihenést,
bár ahhoz az igényeket is lejjebb kell adni. A Hotel Zacek óriási
épülete a Nemzeti Múzeum mellett van, el sem lehet téveszteni.
Valamikor kollégium lehetett, most ifjúsági szálló. Véletlenül akadtam
rá, de nagyon megörültem neki:
75 zloty a legolcsóbb kétágyas szoba, ez 4500 forintnak
megfelelő összeg egy éjszakára, és közel van az Óvároshoz.

Ha ugyanilyen körültekintőek vagyunk, az étkezés költségeinél is
jelentős megtakarítást érhetünk el. Különleges élmény a Piactér
valamelyik éttermében vacsorázni, bár ez nem sokban különbözik a
velencei Szent Márk tér áraitól. A Piactértől egyre távolodva az árak
is csökkennek. Az Óváros falain kívül pedig már egészen tűrhetőek. A
legkellemesebb vacsorában a Kazimierzben, a régi zsidónegyedben volt
részem, úgy is mondhatnám, hogy itt volt a legjobb az ár/érték arány.
Mindehhez hozzájárult az az élmény is, hogy
abban a házban volt az étterem, ami előtt Spielberg a Schindler
listája egyik jelenetét forgatta, az étterem környéke is igen sűrűn
tűnt fel a filmben, mivel a Szeroka utca a krakkói gettó főutcája
volt.

Egy biztos: Krakkóban nem elég egy hétvégét eltölteni. Annyi
felfedezni való a városban, annyi rejtett értékre bukkanhatunk
lépten-nyomon, hogy egy hónap is kevés a megismeréséhez.