Egyetlen hasonló korú motort láttam önerőből menni a Dolomitokban, csak egy trágyapumpát, azaz Honda CX500-ast. És azt is olasz rendszámmal, egy személlyel, kis táskával. Életünk első, két országon átívelő motoros túrája volt ez, magam vónék negyvenegy, a feleségem harmincöt huszonöt, a Kawasaki Z750 harminckét éves. Óriási baromság volt vajon, vagy színes, szélesvásznú szuperszagos ultraélmény? Is-is.
Tudják, az autós újságíró az élet császára. Ha nyaralni indul
külföldre, felhívja az importőrt, és kér valami célnak megfelelő autót.
Vagy ha van A-s jogsija, akár motort is. Nem a sajátja kopik, meg
kényelmesebb is az újabb, nagyobb, többrekeszes verda, az olajcsere
költségét sem ő állja, és ha ellopják, az ő gépe otthon pihen
a biztos garázsban. Ha van egyáltalán olyan, hogy ő gépe. Na
látják, éppen a fentiek miatt mentünk a Dolomitokba
a saját veterán Kawasakinkkal. Antipuhányságból, antilejmolásból.
Még
GPS-t is vettünk e célból, holott olyat tényleg szinte füttyentésre
ad bármelyik forgalmazó. De nem. Utálom a kivételezést.
Cortina d'Ampezzóban már két órája özönvízszerűen szakadt az eső és
egyáltalán nem akart véget érni. Ebből addigra közel másfelet
a környékbeli falvakban átmotoroztunk, és ott, hirtelen, kicsit
butaságnak éreztem ezt az egész kawás ötletet. Lógott a lánc, rég
meg kellett volna feszíteni, de nem hoztam 27-es kulcsot, amivel
a hátsó tengelyt meg tudtam volna lazítani. Álltunk egy útszéli
fészer túlnyúló teteje alatt, roggyant esőruhában, szemben egy
hangulatos szálloda éttermében épp felszolgálták az ebédet a
BMW X5-össel imént
begördült német családnak. Látszott, hogy jó meleg lehet odabent, bár
az anyuka idegesen rázogatta a poncsószerűséget, amit épp
lekanyarított a válláról. A londíner nem a kellő
pontossággal tartotta a nyilván kicsit alulméretezett esernyőt. És
amikor a frau kilépett az autóból, rákerülhetett néhány csepp
a zavaró tényezőből.
Mi meg álltunk kint, néztük a gallyakat sodró, megvadult
folyót, ami alig két órája még tükörsima aszfaltként feketéllett. Nehéz
volt felidézni, hogy akkor, itt még autók jártak. De nem bámulhattunk
tovább, várt az arabbai szállás, oda még legalább egy-másfél órányi
motorozás volt hátra. Villáskulcsot kellett szereznünk, ha beledöglünk
is. Ha nem állítom be a láncot, mire odaérünk elszakad.
Az egész motorozós ötlet onnan jött, hogy évek óta először végre
kettesben szerettünk volna maradni a feleségemmel, elutazni
valahová külföldre, érdekes helyre. Eredetileg Skóciát terveztünk,
fapaddal, bérautóval, viszkivel. De nem sikerült időben döntenünk,
elúszott az olcsó fapados jegy, a gyerekeket sem tudtuk eladni.
Végül egy szűk hetet tudtunk csak megszervezni, amikor a két
nagyszülőcsapat váltóban elvállalta a mini ördögöket.
Addigra túl voltunk a szokásos, évenkénti,
weissenkircheni motoros túránkon , ami fergetegesre sikerült.
Folytatni akartuk a dolgot. Ausztriába nem akartunk menni, mert
ott hideg van a hegyekben, és egy ország nem kaland. Svájc messze
lett volna – mert igazából csak nettó öt napra hasznos időnk lett, és
úgy számoltam, hogy ha megfeszítjük magunkat, naponta akkor is
legfeljebb 500 kilométert bírunk a zajos, szélcibálta Kawasakin.
Ám Olaszország, Toszkána… Az már nyaralás lenne a javából.
De az optimistán mért 2000 kilométeres becsléssel nem jutottunk
volna el Toszkánába. Vagy csak éppen. Ezért lett helyette Garda-tó, ha
pedig már Garda-tó, akkor a Dolomitokon át (ami az Alpok alsó
nyúlványa), mesés tájakon, akár a nagyok. A Kawasakit
tavasszal alaposan felkészítette a szerelőm, új kuplunglamellákat,
kuplungrugókat, olajat kapott, fék, futómű átnézve, gumik egyévesek, az
első lánckerék pedig két foggal nagyobb lett. Ennek egy Kawa Z750 Twin
oldalon olvastam utána: az én motoromnak gyárilag nagyon rövid az
áttételezése, a kinti profik a Yamaha SR500-as lánckerekét
teszik előre, úgy pont jó. Megkapta, így most 110-115 helyett végre
120-125 az utazója, ha nincs szembeszél, talán kicsit több is.
Felszereltem a GPS-t, dugig tömtük az oldaltáskákat
(szerszámok, notebook is jött), esőruhákat, kisfénygépet
a tanktáskába, a végén a Kati még egy kis hátizsákot is
magára aggatott. Szóltam, hogy abból baj lesz, de kötötte az ebet
a karóhoz. Ezer kilométer után már sziszegett. Soha ne induljanak
hátizsákkal hosszú túrára.
Eleget motorozok, annyit tudtam: ha az ember főútvonalakon megy – és
a táblák mindig azokra visznek – állandóan teherautókkal, vad,
avagy éppen bámész autósokkal, lakóautó-konvojokkal párbajozik.
Kimerítő, ráadásul oda a szórakozás. Találtam egy csodás oldalt
a neten,
www.alpineroads.com címen. Két
angol az összes alpesi hágót bejárta az elmúlt évtizedekben, ráadásul
többször is. Jegyzeteltek, hol, mekkora a forgalom, milyenek
a kanyarok, mennyire jó az út, hogy fogadják a motorosokat,
milyen a látvány. És nem útvonalakat ajánlanak, mint
a legtöbb ilyen oldal (nekünk az nem lett volna jó, hiszen nem
helyben túrázgatni, hanem élvezetesen átutazni akartunk), hanem
a hágókat osztályozzák, melyik, mennyire klassz.
Aztán a motoros magának megtervezhet mindent. Szállások,
fotóhelyek, szervizek is vannak az oldalon, annyi ott a tudás,
hogy bele lehet fulladni. Én kiírtam a nekem tetsző hágókat kis
cetlikre, ezek alapján terveztünk esténként a Becker navival.
Az első nap nem volt túl érdekes, a navi elvitt az M1-esen
Wiener Neustadt előttig, ott leterelt dél felé, talált valami
viszonylag friss autópályát. Irány dél-délnyugat. Merem javasolni,
kanyargós, hegyek között vivő pálya ez, egyáltalán nem unalmas.
A vége felé tele van csodásan hosszú, hűvös és visszhangos
alagutakkal. A forgalom pedig kedd délután minimális rajta.
Százhetven kilométerenként megálltunk, a Kawa tizenkét literes
tankja olyankor kezd vészjóslóan apadni.
a Kawa már álmos
Lötty a motornak, lötty belénk, tornázás – egy harminckét éves
motorral ennyi időnként már muszáj is pihenni, különben szétmegy az
ember mindene. A Kawa blokkja kiegyensúlyozótengelyes, ezért ahhoz
képest, hogy 750-es, és két, bazi nagy dugattyú fel-le ugrál
a motorjában, egészen simán jár. Kétszáz kilométeren így érzi az
ember. Négyszázon még elviselhető. Ötszáz után viszont már nem érzi az
ember a kezét. Száz kilométerenként újabb dimenzió következik,
mind érdekes, mind fárasztóbb az előzőnél.
Valahol Lienz előtt, 617 kilométer után, egy útszéli fogadóban
szálltunk meg este nyolc körül. A hely hatvan euró volt kettőnknek
reggelivel. Semmi extra, a szoba oké, a kaja közepes,
a Kawa meg szegény kint aludt. Addigra túl voltunk egy pánikszerű
beöltözésen, mert valahol, már kis utakon elkapott az eső. Mire
felvettük a gúnyát az erdő szélén, már nagyjából el is állt, mi
meg jó nedvesek voltunk a vízzáró rétegen belül. Lol.
Errefelé a falvaknak már abszolút hegyi jellege van,
a kisvárosok olyan ékszerszerűek, hogy az öreg, fekete Kawával úgy
éreztük magunkat, mint akik a Mad Maxre érkeztek statisztálni,
holott aznap az Érzékek birodalmát forgatják. A levegő zsíros,
tehenek kérődznek a fűben – a színtiszta gemütlich osztrák
idill.
Másnap szikrázó napsütésben hagytuk el a szállást, és hamarosan
teli tüdővel szívhattam a harapnivaló reggeli ájert, mert elrepült
a plexim csavarja. Amikor az Imetben új plekót vettem,
csodálkoztak is, hogy öt év alatt még nem tekeredett ki, de mivel ennek
a sisaknak típushibája a kitekeredős csavar, ezért
összeszerelésnél bekenték szilikonzsírral. Halkan megjegyeztem, hogy
ami jó volt öt évig, pár hónapig talán megint jó lesz, meg hogy
a zsír miatt a menet is kenést kap, és úgy esetleg könnyebben
kicsavarodik, de erősködtek. Én meg nem szeretek a profikkal
vitázni. Aztán mégis igazam lett.
Lienz kellemes, nyüzsgő alpesi városka, két darab motoros bolttal.
A másodikban sem volt olyan csavar, naná, ezért vettem egy új
sisakot, mert szörnyű egy sokezer kilométeres túrának már az elején
Duct Tape-pel leragasztott biliben fulladozni minden megállásnál. E
malőr után már viszonylag jó ütemben értük el az olasz határt
Silliannál. Ahol beborult.
Addigra már nagyon zavart a rángatózás, de még nem tudtam,
mitől van. Emelkedőn volt főleg durva, mintha fogak hiányoznának
a váltóból, vagy mittomén. Harminckét éves a motor, bármi
lehet. Aztán gyanút fogtam: jócskán kibillentettem jobbra a gépet,
lenéztem egy szörnyű rángatózássorozat közben és megláttam a bajt.
A lánc kábé nyolc centit fel-le ugrált, állóhullámok alakultak ki
rajta, amik aztán hirtelen visszacsaptak – ilyenkor éreztem
a borzalmas ütéseket a kormányon. Ennek utána kell állítani,
mert eltöri a kihajtótengely csapágyát, vagy eltépi a láncot.
Egyikre sem vágytam.
Kicsivel dél után, tíz kilométerrel Cortina előtt elkapott az eső.
Már megint vizesen öltöztünk be, nem dőltünk be az első cseppeknek. Még
az ezrediknek sem. Aztán esett négy órán át, volt jégeső is, abban is
meneteltünk tovább, kicsit úgy éreztük magunkat mint valami expedíció
a Delta beköszöntőjében. A sisakba a szellőzőn át bevert
a víz, átfolyt a kopasz fejemen, és a nyakamnál, hátul
lezúdult, a Kati teljesen mögém bújt, ezért ő kevésbé
behatárolható okok miatt lett vizes. Araszoltunk a csúszós úton,
és 27-es csillagvillást kerestünk azokon az utakon, ahol már több James
Bond-filmet forgattak, és Monica Vittitől Ornella Mutin keresztül Alain
Delonig minden sztár megfordult.
Végül egy
Lamborghini-traktor
szervizben lett kulcs. A srác kijött, mondta, hogy ott az egész
szerszámosláda, teli Facommal, válogassak. Majd visszament
a műhely távoli sarkába, és eltűnt az aknában. Végre beállítottam
a láncot, de már csók volt a halottnak, mert kiderült, hogy
néhány görgő eltört benne, ezért itt laza, ott feszes. Telibefújtam
láncsprével, hátha segít (egyébként igen), aztán sokáig törölgettem
a szerviz előtti aszfaltot, mert minden ragadt.
Még egy órát vártunk itt, lankadt az eső, bementünk Cortinába, hogy
délután négy körül ebédeljünk is végre valamit. Minden étterem zárva
volt. A szállodáké is. Július eleje, meg a szieszta órái,
hogy mire számítottunk, nem is tudom. Végül egy panzió profin
berendezett társalgónak kinéző éttermében elfogyasztottuk életünk
legkisebb, legdrágább és legfinomabb lasagne-ját. Más nem volt. Viszont
külön szobába vezettek, ott tehettük le száradni a vizes
esőruhánkat, látszott, hogy itt számítanak beeső motorosokra. Mire
kimentünk, sütött a nap.
Másztunk vissza a Kawára, jött két öreg, egyébként hollandok,
valami nyolcvanas évek eleji BMW-ken. Húsz éve visszajárnak ide, mindig
két hétre, az összes hágót fejből ismerik. Persze ezen a két BMW-n
nyomják ősidők óta. Amikor elkezdték, annyi idősek lehettek, mint én.
Nagyon szeretem a Kawát, de remélem, húsz év múlva én már más
motoron járok majd erre. A Kawa meg otthon túrázik majd jókat
a Balaton-felvidéken.
Át a Passo Falzaregón (2117 m), azaz a Falcarégó-hágón
(talán így?), régi Czetkák függenek az ereszen, fasza pólókat kapni
(rögtön vettünk kettőt), a kapucsínó finom, milyen is lenne.
Lefelé az első komoly alpesi kanyarok, a jobb kezem fáj, ahogy
szorítja a halott, régi tárcsaféket, a szemeim guvadnak az
ezer hajtűkanyartól, egyensúlyozok a virsligumikon, én vagyok
Wayne Rainey. Ekkora játszóteret az életben nem láttam.
Ordítok a sisakban, mindenütt motorosok, nagyon kevés az autós,
azok is hússzal bóklásznak, bámulják a látványt, megelőzni őket
nagyjából tízfokos csavarintás a gázon. Szívbemarkoló
a dolog, ennél ideálisabb, döbbenetesebb motoros mennyországot ki
sem lehetne találni. Nem vagyok vallásos, de itt megingok – ez itt
valami felsőbb erő műve lehet. Így hatni a zsigerekre – szinte fáj
a kéj.
Továbbhajtunk, van még három és fél napunk, jó lenne egy meleg
vacsora, szállás, megnézni, milyen ruha maradt szárazon az
oldaltáskákban. Lelki szemeim előtt közben egyfolytában egy kép lebeg:
a notebook vincseszterében minden bukkanó után fodrozódik
a víztükör, bithalak ugrálnak ki a felszín fölé, elsüllyedt
FAT-ladikok gerendái alól DVD- és AVI-törmelékek bugyognak
a felszínre.
Este hét, mire Arabbába érünk, addigra újból elázunk, megint esőruha
rajtunk, de szinte már otthonos. Otthon kicsomagolunk, csak az egyik
oldalon lett vizes néhány ruha, azok is csak azért, mert korábban
elszakítottam a vízhatlanító bélésnek betett szemeteszsákot.
Hiába, a gondoskodó előrelátás.
Arabba. Képzeljenek el egy csomó iszonyatos hegyet, ahogy
körbezárnak egy kis mélyedést. Abban van a városka. Több motoros
fogadót is találni itt, mi az egyik legismertebben, a Genzianában
szálltunk meg. Van minden, garázs, szerelőműhely, meleg szoba,
barátkozás, sör, motorosok, még több sör.
Félórás városnézés után felmértnek nyilvánítjuk a terepet –
július legeleje lévén az éttermek még zárva vannak, az egyetlen nyitva
tartó pizzeriában kajálunk. Hiába volt ez még az osztrákoké nem egészen
száz éve, a pizza, a kávé fergeteges, igazi olasz.
És a Kati elveszti a hitelkártyánkat. Esőben ázva, órákon
át keressük a sötétben, aztán feladjuk, letiltatjuk. Ilyen is van,
talán kell is, enélkül nem lenne íze az útnak, olyan lenne mint
a rosszul megfőtt patiszon. Éjjel megtervezzük túránk egyik
legizgalmasabb etapját, egészen a Garda-tóig, aztán elájultunk. Az
eső, a Kawa, a látvány, a kétszáz hajtűkanyar úgy törte
porrá testünket és lelkünket, mint a diót a nagymamám
rézmozsara gyerekkoromban.
Csütörtök ismét szikrázó napsütéssel kelt fel, ez lett az egyik
legjobb napunk. Hadd ne részletezzem, volt benne vagy három darab
kétezer méter körüli hágó, átmentünk Canazein, a Passo Sellán,
a Passo Gardenán, átrágtuk magunkat néhány eiskaffee-n (mert
errefelé azért még a német dívik). Egyébként leírhatatlan volt,
ilyenről álmodni sem lehet, az álom nem ennyire színes. És közben egyre
jobban megízleltem a kanyarokat. Két kipufogónk robaja
visszhangzott a köveken, a hajtűkben laposra döntöttem, rövid
féktávokat vettem, húzattam, adrenalint termeltem. Jaj de finom az
endorfinom, morfondíroztam.
Néha már azt hittem, hogy Valentino Rossi és Talma hozzám képest
hernyóhere-váladék, ilyenkor mindig jött egy csehszlovák supermotós
titán, és villámgyorsan körbemotorozott a legdurvább fordulókban.
Fel se fogtam milyen gépen. Na ja, veszíteni tudni kell – de az én
motorom akkor is öregebb, kicccsiii.
Az Alpok után már a tipikus, észak-olaszországi tájak
következtek a Garda-tóig, látványban mondjuk Ózd és Pitesti
kombinációja. Próbáltunk gyorsan átveretni rajta, de a lánc megint
szörnyű dolgokat művelt. Végül ráálltam a százötös tempóra, ott
olyan volt, mint a Thyssen-mozgójárda. Tankoláskor érdekes motorok
zárkóztak fel mellénk – két retro Triumph, azokhoz képest az én Kawám
szörnyű modernnek, ugyanakkor eszeveszett réginek látszott. Legalább
hitelességben mi álltunk nyerőre. Egészen amíg le nem vették
a sisakjukat a pilóták. Két szálegyenes aggastyán bújt elő
a délceg motoros vértből, olyan hatvanöt-hetven évesek lehettek.
És Svédországból jöttek, két nap alatt. Égtem, mint a Reichstag.
Mire verem én itt magamat?
A Garda-tónál végül egy 52 eurós szálláson laktunk. Az épületet
valamikor a múlt század elején építhették, igazi, Monarchia-beli
fürdőhely hangulata volt. A szobánkban alig fért el a dupla
ágy, mosdó a falon, fertőtlenítő szag, közös fürdőszoba kint
a folyosón. De a hotel-kemping komplexumnak saját
partszakasza volt, csak le kellett menni, lehetett azonnal fürdeni.
Intő jel lehetett volna, hogy a harmincfokos forróságban,
a parton százával heverő napozók ellenére kevesen vannak
a vízben, és azok mind németül beszélnek. De nem azért rezeg le
délre az ember 1000 kilométert egy ősrégi motorral, hogy ne fürödjön
a Gardában. Belementem. Azaz csak akartam, mert az akklimatizáció
fájdalmasnak bizonyult. A kavicságyon halkan nyüszítve kúsztam
befelé, a zacsiemelgetős mélységnél már a pokolba kívántam az
összes rohadt, hóból kiolvadt vizet. De a feleségem kintről
csodált a parton, évek óta először értem el nála ezt, folytatnom
kellett ezt az új, kemény vonalat.
Végül elmerültem. Két szívinfarktussal később felbukkantam, és már
egészen meggyőzően kiabáltam – "gyere be, csak megszokni rossz, utána
finom!" Ne csak én szívjak, ha már… Rövidesen ketten voltunk
a Garda-tóban magyarok, a Kati, meg én. Fáztunk,
a libabőreink kiszúrták a fürdőruhát, de élveztük. Elértük
a célt, kicsit büszkék is voltunk, és végül nem állt meg
egyikünknek sem a szíve. Aztán megettük a világ legjobb
tengeri kajáit, letoltuk háziborral, béleltük az egészet a világ
legnagyobb fagyijával, majd halálközeli álomba merültünk.
Másnap gyanús pára, reggeli útvonal-programozás, a tervben
újabb ezer kanyar a Dolomitokban, valamint egy menet valamelyik
funivián, azaz fülkés hegyi felvonón. Töltöttem olajat a Kawába,
aztán kitoltam a strandra, lefotózni. Ki akarták rám hívni
a yardot, akárhogy makogtam, hogy "trentadue anni moto d'epoca, io
sono ungherese", vagy mit is, kis híján fizettem. És a Kawa
kétszáz kilóját elég nehéz hirtelen kirántani a kavicságyból,
amibe belesüllyedt. Mindegy, a kép elkészült.
Egyébként meg: bár minden napom lenne ilyen az életben. A navi
csodásan tette dolgát, pár órával később fenn voltunk a hegyekben,
kajáltunk, döntöttünk, robajlottunk, ájuldoztunk. Aki ült már motoron,
van motorja, egyszer ide el kell jönnie. Ha meleged van – felmész egy
hágóra, ott hideg van. Ha kibámészkodtad magadat, megittad
a kapucsínódat, legurulsz valamelyik völgybe melegedni. Aztán
megint felmész. Aztán megint lejössz. Közben négyszer meghalsz
a gyönyörűségtől, csak azt nem tudod, konkrétan mi a halál
oka: a látvány, a kanyarok, a társaság, az illatok,
a motorod kiteljesedése, a terepasztal-fíling. Valószínűleg
mind, egyszerre.
Egyébként a motor: a mi öreg 750-esünk nagyjából azt
tudja, mint egy pár éves 400-as, tehát ilyen géppel nyugodtan neki
lehet indulni egy efféle túrának. Ami bírja a 125-130-as utazót
két fővel, elég nagy az ülése, simán alkalmas egy Dolomitok-menetre.
Szólóban, meg nagyobb motorral persze nyilván jobb, a legtöbben
így túráznak arrafelé.
Choppert, cruisert, mindenféle egyéb exhibi-motort persze alig
látni, olyan öt százalék alatt van az arányuk. A többség nagy,
bokszer BMW-kkel,
Varaderókkal,
TDM-ekkel,
Yamaha FJ-kkel, túra-Hondákkal érkezik, valószínűleg igazuk is van. Én
mindenesetre éppen elégnek érezem a 750-es Kawát ahhoz, hogy
élvezzem az utat. Viszont a fék megölt – ide csak jó fékes
motorral érdemes jönni.
Aztán funiviáztunk is háromezer méterre fel. Az utolsó kocsit kaptuk
el, nyolc perc múlva indult vissza, de életre szóló élmény volt, bár
a drágasága miatt kicsit húsba vágott a jegy. Így utólag:
a dupláját is megérte volna.
Még nagyjából egy napunk volt, végigmotoroztuk. Igen, a lánc
rángatott, fújkáltam, mint barom, kicsit jobb lett. És sajgott
a kezem, meg az ülepem. A Kati már nem bírta szorítani az
ülést a combjával, annyit lassítottunk. A vibráció miatt
pedig már mindenünk zsibbadt, kiégtek a műszerizzók, elszakadt
a sebmérőspirál, az utolsó hágón lefelé pedig vasig koptattuk
a hátsó féket – még jó, hogy az első kitartott. Soha nem laktunk
60 euró felett, a motor hat liter körül kajált, megevett nyolc
deci olajat, és kizabáltuk Észak-Olaszországot az
ételtartalékaiból.
A hazafelé út volt a legnyűgösebb. Dobbiacóban (Toblach)
megaludtunk még egyet, itt már osztrák kaját ettünk, de akadt azért
jóféle grappa is. Aztán egy bő ötszázast lenyomtunk Balatonig, ahol
a gyerekek vártak. Az a magyar szakasz ölte a sejteket,
pláne a határ után, amikor az út pocsék lett, az autósok pedig
tetűlassúakká, illetve gyilkosan agresszívekké váltak.
Nevezzenek hazaárulónak, amikor azt mondom: túrázni lehetőleg csak
külföldre érdemes menni. Soroljam? Magas hegyek, megértő autósok,
kanyarok, tisztaság, a motorosok elfogadása, nulla agresszió…
Jövőre megyek vissza, ha beledöglök, akkor is. Csak ez a rohadt
zsibbadás menne ki a kezemből. Veszek is mindjárt egy
négyhengeres, idomos, dupla tárcsás modern hulladékot. Romantika
helyett jöjjön egyszer a kényelem.
További cikkeink
