Egy korábbi autonánia posztban kértem segítséget annak eldöntésére, milyen motort vegyek túrázni. Olcsón - értsd, ötszázezer alatt -, vibrációmenteset, szélvédettet, kényelmeset. Három típusra tudtam leszűkíteni a keresést, mert kivételesen pontosan tudtam, mik az igényeim. Aztán egy negyediket vettem.
Az előző posztra jött kommentekből kiderült, hogy a CBR1000-es
Honda hajlamos a füstölésre, ha akár egyszer is megtépték hidegen.
A vezérműlánccal is nagy baj lehet, ha elhanyagolják.
A Yamaha FJ sorozata pedig öreg korában már szereti kidobálni
a kettest. Viszont a Honda VFR 750 csodálatos motor, arra nem
volt senkinek egy rossz szava sem, maximum az üléspóz miatt emelték fel
az ujjukat páran.
Emiatt elsőnek egy VFR 750-est próbáltam ki, de nem éreztem magam
rajta jól. Tényleg nem annyira hasalós, de hat-nyolcszáz kilométert
egyvégtében nem tudok rajta elképzelni. Tán ha huszonegy éves lennék,
de a duplájával nem. Később egy ismerősöm rávilágított: "Mennyi is
vagy te? 187 centi? Neked rövid a VFR." Hát persze. Lehetne
kísérletezni a kormány kiemelésével, de akkor magasabb plexi kéne,
ha találnék magasabb plexit, a motor finom egyensúlya szenvedne
kárt – nem lesz hát VFR-em.
A Yamaha FJ 1100/1200-ról már sokat olvastam, hiszen nyolc vagy tíz
éve szeretnék olyat. Az internetről dőltek az infók. Gyenge az első
villa, progresszív rugókat kell betenni. Az ülést sokan kényelmetlennek
találták, azt Corbinra szokás cserélni. Az 1100-as motorjának nem
tökéletes az olajozása. Kanyarokban nehéz, ügyetlen. Kétségeim
támadtak. Elsőként inkább egy Honda CBR1000-et próbáltam ki.
Sajnos már nem a 400-500 ezer forintos régióban kerestem, hanem
lejjebb, mert voltunk nyaralni, elillant a motorpénz. Az előre
takarékoskodás nem erősségünk, így ha most kihagyom
a motorvásárlást, egy hónap múlva már csak 200 pénz lesz rá.
Lépnem kellett.
Találtam egy olcsó CBR-t, jónak mondták. Egyenesen fut, füstje
semmi, a hangja gyönyörű, mindene működik, teljes az idomzata, nem
folyik, nem csöpög, erős, a fék jó, az ülés jó, vizsga van. Alig
egy óra autózás, csöngetünk, srác kijön, garázsból motor elő.
Hááááát... Végül is minden igaznak bizonyult, amit a tulaj
elmondott róla, de egy porcikám sem kívánta. Indítjuk, selymes hang, ez
korrekt. Idomok ugyan rajta, de a fele süllyesztett fejű
lemezcsavarral rögzítve, néhol csavar sincs. A rejtett helyeken
kis ragasztgatott alumíniumhidak, hogy szét ne essen a héj,
jelzik, hogy a műanyagok sokat láttak.
Próbakör. Úristen, ez a motor nem 250 kiló, hanem 2500!
A kormánnyal birkózni kell araszolás közben, majd ahogy
derékszögben kikanyarodok a kis utcába, majdnem eldőlök, mert
a villa bebukik. Aztán fékezni akarok az utca végén, húzom
a kart, semmi. Húzom még, enyhe nyekergés, aztán kis híján
fejreállok, mert bekap. Ha ez a lineáris, akkor a Mount
Everest a Gellért-hegy.
Ki az útra, városszél, mivel utazni veszem a motort, óvatosan
felhúzom 120-ra. Rossz a hangja. Nem kattog, nem csörög, nem
sivít, hanem minden alkatrészéből dől a zsizsegés. Kéne tudnia
vagy 260-at, de még a 160-at sem nézem ki belőle. És
a futómű... Először nem akar fordulni, amikor meg végre igen,
billeg. Nem, köszönöm, pénzt én ezért nem.
Hazafelé azért még beugrok egy FJ1100-ast megnézni. Rokonszenves,
nyugis eladó, kertelés nélkül sorolja a hibákat. Nem megy
a fordulatszámmérő, ketyeg az egyik szelep, tavaly esett vele
kicsit, megrepedt a bal hátsó lábtartó, az önindító néha
megcsúszik. De a motor szép állapotú, az áll-idom hiányzik róla,
ám az lényegében egyiken sincs már meg. Átfényezték ugyan, de szépen,
fém fékcsövek, gyönyörű ülés. Indítjuk, hangosan sivít, állítólag
a vezérműlánc. Hát ez fura. Vajon az automatikus utánállító
túlfeszíti? Mindegy, már meleg, kicsit egyenetlenül jár, de nem vészes,
menjünk.
Városi rövid kör, az első métereken kiderül, százszor kezesebb
a délután megnézett CBR-nél. Alacsonyan ülök, jó a kormány
szöge, jó a póz, finom a váltó, a fékek szépen,
egyenletesen működnek. De az első futómű tényleg meglepően ramaty, nem
tetszik az sem, ahogy a motor vibrál. A kéthengeres
ős-Kawasakimban van kiegyensúlyozó-tengely, az se sokkal rosszabb
ennél. Meg szelepkattogás, a repedt lábtartó... Az ár baráti, de
ha megvenném, azonnal szétszedném, pedig nem ezt akarom. Megnézek
inkább még néhány másikat.
Hónapok óta figyelek egy FJ1200-at a neten, sokkal drágább,
mint ami nekem belefér, de szervizelt példány, eredeti fényezéssel,
kevés tulajdonossal. Ha tényleg nagyon olyan, megmasszíroznám
a költségvetést – csak kiizzadnám a lét, ha fájna is.
Felhívom a tulajt. Szerencsére Budapesten van a motor.
A parkolóban dobogó szívvel várom a csodát. Mindjárt itt
a szűz FJ1200-as, amire mindig vágytam. És én még aznap este jól
ellopom a vésztartalékot és a kosztpénzt, családomat
nélkülözésbe taszítom, a bank elviszi a fejünk fölül
a házat. Mert nekem kellett ez a szaros, öreg motor.
Hopp, ott van! Közeledik! Khm, van rajta elöl egy matt fekete folt.
Na ja, senki nem állította, hogy karcmentes. Kicsit mintha zajos lenne,
majd meghallgatom jobban. Leszáll a tulaj (ezzel felvillan az
ülésen egy nagy, szakadt folt), kezet rázunk, bámulok. Persze, ez egy
használatban lévő gép, próbálok visszatérni a Földre. Ugyanolyan
koszos, mint a Kawasakim, szokatlan ez az őszinteség. Nem csoda,
hogy a tulaj nem bíbelődött órákat a fültisztító pálcikával
és a Turtle Waxszal, hiszen nem ígértem vásárlást.
Nini, itt is hiányzik a festék. Meg ott is. A plexi pedig
átláthatatlanul karcos. A kezelőszervek kopottak. Hát igen,
rendesen használták. Indítok, egyenetlenül jár, zakatol, zörög
a blokk. Nehezen hiszem, hogy még sokáig bírná így. El egy
próbakörre. Ezen a ponton megérzem az FJ1200 lényegét. Alig fog az
első fék, kopottas a külső, lentről jönnek a zajok, de minden
finoman, magától értetődően működik, az üléshelyzet végtelenül
kényelmes.
Ennek a motornak már progresszívre cserélték az első rugóit,
a fékcsövek is fémhálósak, tehát nem gatya az eleje, és ami kevés
fék van, az legalább határozott. Alapvetően szimpatikus motor,
használt, valódi, nem eladásra összetákolt példány. A konstrukció
pedig szuper. De sokat kéne rá költeni, pedig annyi pénzem sincs,
amiből meg tudnám venni. És felsejlik a gyanú: mintha az FJ1200 is
vibrálna. Elnézést kérek a fáradságért, mindenki hazamegy.
Ha az über-csúcsszuper FJ sem jó, akkor mit vegyek? Kínomban egész
éjjel az
ebay.de-t ,
ebay.at-t meg a
mobile.de-t
nézem. Telis-tele van 1200 euró környéki FJ-kkel. Valamennyi a dán
határnál, és mindnél felbukkan legalább egy közeli kép
a galériában, amelyiken látszik, valójában mennyire szétütött.
1800 euró táján feladom, mert ha hozzáteszem az utazás és a lyukra
futás költségeit, már itthon is kapnék annyiért, ha kivárnám. Meg ha
lenne annyim.
Felhívom a Totalbike szerkesztőjét, Zirig Árpit, ötleteket
kérek. "Lássuk csak, túramotor kell neked, négyhengeres, idomos. Néztél
már Yamaha XJ900-ast?" – kérdezi. "Nem. Mi az? Biztos valami öreg rom.
Meg kicsike is" – válaszolom. "Az egyik legjobb régi túramotor. Elég
nagy, elég erős, kardános. Magyarországon nincs belőle sok, de
a németek egy időben zabálták" – erősködik Árpi. "Tényleg, mintha
a múltkori posztban is javasolta volna valaki" – ugrik be.
Nézem a netet. Azonnal találok egy szalonállapotú darabot,
kék-fehér csíkozással, három Krauser kofferrel. Üvölt, olyan szép.
Hívom a
Motordokit,
mondja már meg, milyen az XJ900. "Nekem nem volt, de amikor túráztunk,
néha cseréltem az egyik sráccal, akinek volt. Igazából nem érzed
gyengébbnek az FJ1200-nál, csak nagyon ritkán, szuperül ülsz rajta, nem
túl sok, de épp elég a szélvédelme. És a legjobb benne, hogy
nem vibrál. Az FJ1100 120-130, az FJ1200 125-135 környékén csúnyán
rezonál, annyira, hogy néha még a lábtartók is letörnek. Az XJ
egyáltalán nem csinál ilyet. És nem döglik be, egyszerűen
elpusztíthatatlan. Ha választanom kéne bármi közül, amit felsoroltál,
csak ilyet vennék" – lelkendezik a Doki.
Gyorsan határozok: ezt megveszem, ha beledöglök is, hiába kerül egy
vagyonba. Csak a dobozok érnek rajta vagy ötvenezret, nekem pedig
dobozos motorra van szükségem. Telefon, jónapot, megvanemég,
sajnosmáreladtam. Hát ennyi. Zokogok.
Este romjaimban heverek a számítógép előtt. FJ-k kilőve, már
nem érdekelnek. CBR? Piha. És a VFR? Kényelmetlen. De nem találok
itthon jó eladó XJ-t. Végül ismét a Google siet
a segítségemre. Egyik zugából kipottyan egy XJ900-hirdetés.
Karbantartott, megkímélt, szuper állapotú, egy doboz rajta, kettőt
kapok mellé, az ára sem szörnyű. A telefonbeszélgetés hosszú, de
informatív, a motor sokkal-sokkal olcsóbb, mint amit az imént
elvittek előlem. Erre tényleg lenne pénzem. Meg is beszéljük, utazom le
megnézni vasárnap, amíg a gyerekek alszanak. Biztonságból
a sógoromat is rászervezem a projektre: annyira hiszek benne,
hogy megveszem, hogy még a pénzt is kigyűröm előre a bankból.
Már tervezem a hazajövetelt.
Három éjszakán át forgolódok álmatlanul, eljön a nap,
végigszenvedem a délelőttöt, gyerekek délután ágyba, sógor jön,
Kati 190D-jébe vágódunk, leérünk a motorhoz. A szép patina
simogatja a lelkemet. Kicsit karcos festés, de mindene ép,
a fémek fémesen csillognak. Körbejárom, amíg a srác cigit
vesz a kútnál: sehol egy olajfolyás, minden biszbasz
a helyén, jó lesz ez. A hátsó gumi persze keskeny, mint egy
Velence kerékpáré, de az XJ-re nem is lehet szélesebbet tenni, mert
a kardántengely útját állja a szélesítésnek. Ezért nem is
tetszik sokaknak, a mai úthengerekhez szokott szemnek ez egy
csoffadék. De nekem tökéletes lesz.
Végre rá tudok ülni, teszek egy kört az áruház parkolójában. Hűha,
súlyos kormányzási gondjai vannak. Nem mint a CBR-nek, egyszerűen
beakad egyenesbe, és ott marad. Amikor már nagyon jön a kanyar,
iszonyú erővel kitépem, mire máris 45 fokban áll a kerék. Jézus,
itt valami baj van. Visszagurulok, hagyom alapjáraton, hogy fél perc
után majd meghajtsam, megnézni, van-e füstje. Ehhez rángatni kell
a gázt, mert fulladozik. "Mikor volt szinkronozva?" – kérdem.
"Szezon elején."
Hát akkor most már megint nagyon kéne. A vezérműlánc csörömpöl,
mint egy vödör százas szög a betonkeverőben, túl van már
a javán. Miután középsztenderre teszem, kiderül az egyenesben
menés oka, a megtépett kormánynyakcsapágy. Az is kuka tehát.
Viszont a gázrántásos füstpróbára meleg levegő a válasz
a kipufogókból, a motor tehát nem kopott. Ez már majdnem ott
van, de azért kis időt kérek még.
Előveszem az előző éjjel kijegyzetelt listát. Van egy gyönyörű
Suzuki GSX1100 Gyulán, három kofferrel, tizenhét éve egy tulajnál,
progresszív első rugókkal, tűgörgős kormánynyakcsapággyal, fémhálós
fékcsövekkel. Hű, az nagyon kéne. De találtam egy másik XJ900-at is,
igaz, Abaújszántón. Hívom Katit (a GPS-em csak a bejelentkező
képernyőt mutatja, amióta leejtettem), keresse ki a netről, melyik
van közelebb. Innen, ahol vagyunk, Gyula 310, Abaújszántó 317
kilométer, de utóbbihoz majdnem végig autópálya vezet. Arra
szavazunk.
Egyszer átfényezett, fémhálós fékcsöves, háromdobozos, megkímélt,
1989-es XJ-ről van szó. Betegség miatt eladó, állítólag nagyon jó,
a tulaj évekig túrázott vele, főleg Varsóba és Erdélybe. Mi az
a 317 kilométer egy 459 ezret futott Mercedesnek? Indítunk,
megyünk. Látják, így lesz "a gyerekek délutáni alvása alatt elugrok
kicsit"-ből másnap hajnalba átívelő, gigászi szopás. Mert az lett.
Délután hat óra volt, újra felhívtam a tulajt, hogy
minimalizáljam a lyukra futás esélyeit. Kérdem, alkuképes-e az ár,
mert ötszázezer forint azért nincs nálam. Meglepett csend a vonal
túlsó végéről. Majd: "Biztosan fent maradt egy régi hirdetés, én 350
ezerért árulom – ez a jó hír. A rossz, hogy a motorról
azóta eredetiségvizsgán kiderült, hogy nem '89-es, hanem '83-as. Hát
ezért olcsóbb." Nahát, szép díl. Sebaj, ezeknek az XJ-knek állítólag
nem árt a kilométer és az idő (muhaha).
Miskolc elég messze van, ott véget ér az autópálya, aztán onnan még
iszonyú sokat kell kacskaringózni Abaújszántóig. Kihalt falvak,
pislákoló közvilágítás, gomolygó éjjeli köd, sehol egy autó, mint
valami világvégés filmben. Halálosan fáradtak vagyunk, mire
megérkezünk.
A tulaj egy kicsi, földpadlós garázsba vezet. Ott áll a Yam.
Szép. Közelebbről nézem, még jobban tetszik. Bontatlannak tűnő blokk,
mindene oké, a kábelek a rejtett helyeken is eredetiek.
Nedvek sehol, korrektek a telószimeringek, igaz, a plexi
egyik sarkából hiányzik egy pici darab. "Megvan, eltettem, csak vissza
kell ragasztani" – veszi elő egy dobozból. Elöl ott vannak
a fémhálós fékcsövek.
Igen ám, de kiderül, hogy az akksi utoljára májusban látott áramot.
Szárnyaló lelkesedésem alábbhagy. Negyed óra töltés után próbálkozunk.
Forgat, szívató rajta, de nem indul. Újabb negyed óra, fentiek még
egyszer. Újabb negyed óra, megint semmi. Előkerül egy gyertyakulcs,
kitekerem a gyertyákat, a konyhai gázrezsón égetem le
a rájuk kühedt benzinkokszot. Drótkefe sincs, így nem ér sokat az
égetés, spaklival vakarászom az elektródákat. Összerakok mindent,
indítózásra hármat köhint a motor. "Tolni kell, mert az önindító
elszívja a feszültséget a szikráktól" – találom fel
a meleg vizet.
Ki a 250 kilónyi vassal a csípős éjszakába. A sógorom
tol, én lábujjhegyen pedálozok. Kettes, kuplung ráereszt, köhög, köhög,
tojik ránk. "Gyorsabban, gyorsabban!" – hajtom szegény sógort, és már
robogunk, mint a szénszállító 424-es Dorog előtt. Kidobom
a kuplungot, néhány durranás, jár a motor. Gyönyörű
a hangja. Aztán fuldoklik, megáll. Én is fuldoklok, a vér
fémes íze a számban, hörgőimből literszám szabadul fel mindenféle
gyanús váladék. Sógor sincs sokkal jobb színben – hiába,
a rendszeres testmozgás hiánya bosszút áll az emberen.
Néptelen a falu, órák óta nincs autó a közelben,
nekiállunk vonókötelet keresni. Igen ám, de a Kati Mercijében
nincs kötél, ahhoz nem kell. A tulajnak Suzuki Swiftje van,
sejthetik, hogy neki milyen gyakran van rá szüksége. Gyors haditerv,
egy perccel később Encs felé repesztünk, oda-vissza alig harminc
kilométer, fél óra múlva ott állunk a ropogósan új kötéllel
a motor mellett.
Kis
Morinit már vontattam , de ez egy burkolatos, nehéz motor. Hogyan hurkoljam rá
a kötelet, ha nem akarom eltörni az idomot, kormányozni is
szeretnék, viszont jó lenne, ha veszély esetén el tudnám engedni? Végül
a blokkvédő cső hurkán vezetem át, felhozom a tükör száráig,
majd azon egyszer körbetekerve megmarkolom. Indítunk. 250 kiló máshogy
mozdul, mint a nem egészen mázsányi Morini. Rángat a Merci
rendesen, tiszta vadnyugat, én a ló után kötött banditát
játszom.
Miközben minden erőmmel azon vagyok, nehogy elessek,
a vészleállító kapcsolót próbálom "run" állásban,
a világításkapcsolót pedig helyzetjelzőn tartani (ezeket állandóan
nyomja a kötél, tehát nem könnyű). Forgatom a gázt,
állítgatom a szívatót, tekergetem a kulcsot, hátha valami
kontakthibás. Néhány durranás még jön a kipufogóból, aztán síri
csend. Kész, vége. Megkérem a tulajt, hogy a héten még
próbálja beindítani nekem a motort. Ha hív, valahogy talán sikerül
időt szakítanom, visszajövök érte.
Két nap múlva telefon. "Feltöltöttem az akksit, indítóztam, most
szépen megy" – az abaújszántói XJ tulaja az. Gyönyörű duruzsolás,
gázrángatásra staccato a telefonból. Este hat van, szervezkedni
kezdek, végül Tóth Zoli barátom rááll: elvisz. "Hány kilométer?
Kétszázhúsz? Motorral menjünk, úgy nagyobbat szívunk, ha bármi
közbejön. Buli lesz!" – dönti el az alkalmazandó jármű típusát.
A szóban forgó gépezet egy MT-03-as Yamaha. Zoli A-s jogsija még
nincs egészen egy éves, ezért nem vezethet utassal, tehát én kászálódok
fel előre. Jó kis moci. Városba, meg rövid távra. Kezes, kiválóak
a fékek, a futómű olvas az ember gondolataiban. De
százharminccal, két személlyel, át az országon... Az más tészta.
A supermotós kormány és üléshelyzet kétszeresére növeli a szél
erejét, a 660-as, egyhengeres blokk vibrációja ötven kilométer
után zsibbasztó. Ezzel sem indulnék a Dolomitokba. Ráadásul 117
kilométernél kigyullad a tanklámpa – ehem, nem kevés ez?
Mezőkeresztesnél letérünk a pályáról, három faluval odébb
találunk csak kutat, ott már benzinpárán kóválygunk. A Mio GPS
valamiért nem talál műholdat, a benzinkút-tábla bevisz egy kis
utcába, ami a semmibe vezet. Tekergünk. Végül az ösztöneinkre
hagyatkozunk, a GPS is talál holdat, nagyjából egyszerre érünk
a kúthoz – mi fizikálisan, a Mio virtuálisan.
Nyolc és fél liter, ennyi fér bele. Döbbenet. Tépünk tovább, nyúlnak
az ízületeim, már a szemgolyóm is vibrál. Éjjel jó motorozni,
illatos a levegő.
A Dolomitokban . Magyarországon szarszagfelhő szarszagfelhőt ér, az
oxigént a városokba száműzték. Mire eljutunk Encsig, esküszöm, már
a tüdőm alján is van egy kupac fekália. Meg a bogarak – az
ember először belegondol, hogy milyen sok van belőlük errefelé, aztán
rájön, hogy azért, mert sok a trágya, aztán eszébe jutnak
a bogarak kezdetleges emésztéséről szóló középiskolai tanulmányok,
és máris rájött, hogy nem bogártetem, hanem vékony szarréteg borítja
elölről, körítésként néhány, még rángatózó ízelt lábbal. Mmm,
finom.
Negyed tizenegy, és már látjuk Abaújszántó City fényeit. Motor
a garázsban, gombnyomás, pöcröff, duruzs. Egymás tenyerébe
csapunk, a tulaj enged tízezer forintot a kétszeri leutazás
miatt, gavalléria. Előkerül a tartalék kulcs is (gyári Yamaha),
aztán nyolc gumipók segítségével felhőkarcolót építek a motorhoz
járó Krauser-dobozokból és a tartójukból.
A motor működik ugyan, de az elmúlt egy évben tett vagy húsz
kilométert. Ébredezik. A fordulatszámmérő bedöglött, mondta is
a gazdi. De nem mutat a tankvisszajelző sem, a gumik
puhák, a kuplung szorul és kint fog, a fék alig lassít,
a sebmérőnek nem ég a fénye. Encsig araszolva kúszok,
kanyarokban majdnem taknyalok, a motor összevissza úszik, gőzöm
sincs, mi a tempónk, húsz lehet? Vagy hatvan?
Közben magára talál a fék, a kúton a gumik kapnak
levegőt, a tankolástól feléled a benzinóra. A 3-as úton
életre kel a fordulatszámmérő is; ha a kilométeróra
világítása megjavulna magától, teljes lenne a műszerezettség. Nem
szörnyű a futómű sem, mondta is a Motordoki, hogy az XJ
kicsivel kezesebb, mint az FJ.
Autópályára lépünk, jobban csavarjuk. Hű, de jó! Százharminc, csak
a sisakom zúg, különben egyáltalán nem cibál a szél.
A motor hangja finom, nedves húsok csúszkálnak így egymáson
a hentesnél. És ezertől bármilyen fordulatig húz. Nincs dadogás,
nincs vezérműlánccsörömp, csak a színtiszta menés. Megpróbálom
gyorsabban. Ugyanaz, nincs gyilkos szél, a motor könnyedén veszi
a lapot. Szuper. A nyereg is csodás, kis tempónál előrébb
csúszok, feljebb ülök, és megtart a szél, nagyobb sebességnél
hátrébb ülök, úgy kitakar a plexi. Mögöttem pedig akad még fél
méter nyereg – hogy fogja élvezni a Kati!
Eger táján tankolunk, az MT-03 addigra kiszárad. 109 kilométer, oda
6,6 liter kell, ide 6,1. Sokat zabál? Hát nem. További jó pontok: az
XJ-n egy közepes hangú Laser kipufogó van: ha húzom, szárazon morog, de
tempónál nem hangos. A blokk nem túl széles, a henger előtt
nincs is idomrész, ezért nem ömlik úgy a térdemre a gomolygó
hő, mint az ekkora motoroknál. Élvezem.
Persze a futómű nem modern – lehet vele kanyarogni, de eléggé
erőből, nem is túl precíz. És repedezett a műszerek plexije, nincs
meg az állidom, a hátsó doboz egyik csatjából hiányzik
a stift, a kuplungkar szorul, az alapjárat pedig magas. Lesz
mit reszelni, de helyből használható. Most.
900-as, kardános, 97 lóerős négyhengeres, friss vizsgával, három
dobozzal, fém fékcsövekkel? 340-ért épp ilyet vártam.
További cikkeink
