Nem vagyok a memória bajnoka, úgyhogy csak az első fotók
properties-menüjéből tudom, mikor is vettem a VMaxot: 2004
áprilisában. A hondások szóltak, hogy tudnak egy szép
beszámítottat egy komáromi Honda-kereskedésben. Megnéztük: szépnek csak
feltételesen nevezhető, viszont nagyon gyári. Első körben még csak úgy
utcai, erdőkerülő szettben próbáltam ki, és hát a vezetési élmény
az tetszett.
Kifizettem, elhoztam, illetve előtte lehántottuk róla az
Agressor-matricákat (az vajon valami ruha), a mackós matricákat
(világbéke), meg az egyéb matricákat. A szélvédő még legalább egy
évig rajta maradt, amit eléggé szégyellek, de hát ez van.
A matricákon kívül tele volt még vadriasztó sípokkal is, amiket
ugyancsak nehézkesen távolítottam el, elvégre biztonsági extra, vagy
mi. És autóval is eléggé fosok a vadaktól, hiszen már egy őz is
képes kinyírni az autóban ülőket, motorral még nagyobb gáz bármilyen
állat. Ezért is igyekszem alkonyattájt már nem motorozni, mert akkor
indulnak a vadak.
Mekkora egy szar volt így gyárilag! Kanyar? Fékezés? Máriaanyám!
Borzalmasan rossz volt mindene, kivéve a motorja. Egy kis hangot
azért szerettem volna hozzá, elmentem Sima Béla hegesztőművészhez,
kezdjen valamit a pufóval, ő viszont inkább Zsoltit ajánlotta,
akinek nem tudja a vezetéknevét, de VMaxokkal foglalkozik.
A hang után a tuning a fékkel kezdődött: Brembo fém
csövekkel, így már állóig lehetett fékezni a kereket, bár ennél
a jellegzetes, halszálkás Metzeler guminál azóta találtam sok
tapadósabbat. Folytattuk a lábtartóval: a térdem fél óra után
megfájdult a hagyományos szögtől, úgyhogy kitaláltam, legyen
chopper. Zsolti meg már csinált ilyet, így hamarosan
fotel-testtartásban motorozhattam. Aztán lassan lejött
a szélvédő.
Kényelmes lett tehát, és a fékhatás erősen feljavult, kanyarban
és nyomvályúkba érve viszont továbbra is életveszélyes maradt.
Zsoltinál egyszer megláttam a szekrény tetején egy 6-6
imbuszcsavarral rögzített kormánykiflit, és azonnal bejelentettem
igényemet, mint Oroszország a kontinentális talapzatban található
olajra. Zsolti valahonnan szerzett egy vastagabb első villát. Meg egy
szélesebb kormányt. Most látom csak, hogy az eredeti első futóművön
a vadriasztók helyén sokáig egy foszforeszkáló Szűz Mária volt,
amit Zsolti gyűlölt, és elszabotálta az áthelyezését az új
sárhányóra.
Az események felgyorsultak: a kerekeknek távozniuk kell, mert
ezek 1985-ös fazonúak, azóta a gumigyártás sokkal sportosabb,
motorozhatóbb profilokat fejlesztett, az ilyen gumik viszont nem mennek
fel erre a kerékre. Zsoltinál felbukkant a káoszban egy 17
colos
Performance Machines
első kerék, a hozzá való hátsó már házilag készült. Zsolti előre
felkészített, hogy ezen a ponton már alaposabban hozzá kell nyúlni
a dizájnhoz, mert ez így egyre szarabbul fog kinézni.
A motorozhatóság javul, de a régi faridom például béna lesz
rajta. Én az eredeti VMax dizájnt majdnem tökéletesnek tartom,
ragaszkodtam volna a régi faridomhoz, de ahogy összerakosgattuk,
láttam, hogy hiába: Zsoltinak igaza van.
A faridom tehát ment a káoszba, és egy valamilyen Gileráról
koppintott műanyagozvány találtatott alkalmasnak arra, hogy
a formaterv ne zilálódjon szét. A műanyag festetlen, fehér
volt, az én VMaxom pedig eredetileg egy Black Max-különkiadás, úgyhogy
Zsolti fújt rá egy kis matt feketét, hogy meglássuk, milyen lesz. Nem
is volt rossz. 2005-öt már ezzel a felállással húztam ki.
A faridomban nem sikerült tökéletesre az indexburák tömítése, és
napsütésben nem is látszott valami jól, de végre tökéletesen lehetett
rajta motorozni.
Szépen felment a Grossglocknerre, megjártuk a Dolomitokat,
érintettünk egy Winklern nevű német kisvárost, közben ahogy nézem, el
is felejtettem említeni, hogy Zsolti természetesen az eredeti,
palacsintasütő-indexeket is lecserélte. Hátul ugye az integrált,
közepesen tömített indexre, elöl kis gonosz csúcsosakra. Érintettük még
Bresciát, Mussolini kedvenc szónokló helyével, majd egy kis Szlovéniát
követően Ausztriában elkapott az eső, a VMax pedig Várpalotán
megállt. Szerencsére a zuhogó esőben csak 400 métert kellett
tolnom a Yamaha szervizig, ahol csodálkoztak, hiszen a VMax
nem beázós, és két óra átfogó szerelés után kiderült, hogy nem is ázott
be, csak a tank szellőzője dugult be a sok esős dzsuva
miatt.
Ezzel nagyjából ki is fújt a fekete korszak: pirosat akartam.
Zsolti azt mondta, ne paprikapiros, hanem
R1-piros
legyen. Oké, így én. Ezután kicsit csodálkoztam, hogy bordó lett.
Szívem szerint ki se fizettem volna, mert ki a rosseb beszélt itt
bordóról? Na mindegy, ha most megint szétszedjük, visszamegy
a sértett, kelletlen fényezőhöz, lőttek a szezonnak, úgyhogy
gondoltam, ennyit már kibírok. Kárenyhítésként rendeltem az
Indiánéknál egy birodalmi
japán zászlót az oldaldeklire.
Ez lett az, ami az állapotról fennmaradt egyetlen képen látható: még
a színét is sikerült elkúrni (fehér alapszín kellett volna, nem
fekete). És ezt így hogy?! Kérdeztem az Indiánt. Hát, a festőknek
nem volt kedvük festeni. Mert nem volt pénzük, vagy mi, és nem voltak
motiváltak, hogy ingyé’ dolgozzanak. De hát mikor mondtam én olyat,
hogy ingyen kell?!
Na mindegy, ez a motor egyre hányásabb lesz, bár Zsolti
időközben kicserélte a faridomot egy egész jóra, LED-es lámpákkal.
És valaki, hogy ingyér’, vagy pénzér’, már nem is emlékszem,
megcsinálta az oldaldekli japán zászlóját fehér alappal. Ebben
a felállásban indultunk északnak, Zakopane, Krakkó, majd Ostrava,
Cesky Krumlov, Linz.
Az első villa feketére szintereződött, és mivel az első villához már
nem illett a régi seprenyő-lámpa, Zsolti határozott tiltakozásom
ellenére rakott rá egy dupla, ufószerű műanyagot. Mindig mondtam, hogy
ronda, ő viszont általában hozott egy tanút, aki megdicsérte.
Hopp, és 2007 augusztusában már rajta volt a
Garmin Zumo is:
lett egy ronda, bordó, a felismerhetetlenségig átépített VMaxom
navigációval.
És egy homályos kép az egyik leghalottabb projektünkről,
a Jedi-kapcsolóról, amivel ki lehet lőni a boostert, és akkor
alul jobban húz a VMax. Nekem nem jött be, és a VMax is egyre
szarabbul ment. Viszont Zsolti a hátsó féknyerget felülről
átszerelte alulra, hogy jobban mutasson a kerék.
Viszont a kékes lámpákat annyira gyűlöltem, viszont Zsolti
annyira szerette, hogy a Gigamachine-nél vettem egy dupla, kerek
krómozottat, amit Manson, Zsolti időszakos spanja rakott rá fel
titokban. A lámpával meg vagyok elégedve, de nem világít
erősebben, mint egy foszforeszkáló Szűz Mária.
Miután lefosztottam róla a festhető elemeket, akkor láttam
csak, milyen ügyes kis bobber volna.
Utáltam ezt az átkozott bordót, úgyhogy egyértelmű volt az újabb
színváltás, végülis az előzőt se írattam át a forgalmiban. Hogy mi
legyen, az is egyértelmű: gyöngyházfehér. A Karotta korábban az
elnökit is ezzel festtette át – van vagy tízféle gyöngyfehér, de mivel
ezt már láttam, én is a bianco Fujit választottam. Művész Zoli
csinálta, a festményekkel együtt. Igazából csak az sikerült jól,
amit konkrétan meghatároztam, mint feladat: a Fudzsi szan
bambusszal, vízeséssel és két db darumadárral. Az oldaldeklik lehet,
hogy festőművész-szakmailag jók, de sajnos nem igazán mutatósak.
A cseresznyevirágzás kicsit micimackós, a japán juharlevelek
a forgószélben (kami kaze?) is elég semmilyenek.
Összeraktam, de akkor megkezdődött a nagy 2008-as műsor,
mégpedig a hátsó keréken elváló hegesztéssel (nem Zsolti
hegesztette, neki van két évvel ezelőttre alibije: egy éve vette
a hegesztőgépet). Zsolti kitalálta, hogy csináltassunk új kereket,
lakik a közelben egy profi CNC marógép. Hetekig túrtam
a netet, mire megtaláltam a megfelelőt, Slicer2
fantázianévvel. Fotó alapján tökéletesen meg is csinálták, de akkor már
Zsolti kezdett nagyon nem bírni magával, és egyre gyakrabban
hajtogatta, hogy a hátsó futóművet át kéne építeni egykarúra. Mert
akkor látszana a hátsó kerék, melyhez, akárcsak az elsőhöz,
a küllőkhöz illeszkedő fazonú féktárcsát is mart.
A 2008-as nagy VMax-sláger a fuldoklásos leállás volt. Annyira
idegesítő volt, hogy azt mondtam, Zsolti, kihozom ezt a szart,
legyen meg végre, mi okozza a hibát, és bánom is én, építsd át
egykarúra. Mire meglett a benzinellátás akadozásáért felelős,
törött jeladó, meg az ugyanezt a hibát más módszerrel előidéző
drót, már lassan meg is lett a félkar, Hondából kiműtött
kardánnal, olyan áttétellel, hogy 5-ösben 130-nál mindössze négyezret
forog a főtengely.
És mire kész lett az új kerék, az egykarú futómű, felkerültek
a Kuryakin tükrök és végre nem állt le a motor
a legváratlanabb pillanatokban, az is eldőlt, hogy
a kipufogóval valamit csinálni kell. Hiszen méltatlanul sokat
takar a gyönyörű kerékből. Mi legyen? Supertrapp? Az nekem nem
tetszik.
A kipufogóvég a mérnöki tudás és a szárnyaló fantázia
diadala. Az alapötletet a kormányvég adta, a nehézség annyi
volt, hogy egyrészt félgömb legyen, ugyanakkor kicsit csúcsos,
egyszersmind elférjen rajta hat lyuk. Zsolti sokat sejtetően azt
mondta, hogy egyrészt büszke rá (és joggal), másrészt nem csodálná, ha
a jövőben elszaporodnának a motorokon az ilyesmik.
Egyvalamiről egyelőre nem találtam képet. A plexi kuplungfedélről
van, de arról az állapotról nincs, amikor még nem füstölt el abban is
egy drót, és még pirosan világítottak benne a LED-ek.
Hogy mennyibe került mindez? Nem tudom, de az ilyen projektekben
szinte létfontosságú, hogy nem szabad összeadni a tételeket, sőt:
a legjobb, a fizetés után azonnal megfeledkezünk minden egyes
részösszegről.
Persze továbbra is egy kissé beteges. Pár tank benzint elmotoroztam
vele, és valami olaj megy valahonnan a hátsó kerékre, nem sok, de
megy. És valami tömítés is elfosta magát, mert jobbról van egy kis
olajlecsapódás a motoron. Szóval majdnem kész, de igazából akkor
lesz kész, ha jövőre megveszem az új XJR 1300-ast, és a VMax-ot
csak afféle hétvégi showbike-nak használom. Mert nyilvánvalóan sose
lesz kész.
További cikkeink
