Azt kell mondanom, nem vagyok elég kemény legény a Suzuki Intruder M1500-hoz. De lehet, hogy csak azt nem értem, mire jó nekem egy hatalmas, fenék alá csapható péniszimplantátum. Talán mert autóval sose akartam becsajozni, motorral meg pláne nem. Ennek ellenére simán el tudom képzelni, hogy ezt a fajta motort sokan szeretik.
Annyira szerettem az új Intrudert, hogy a hosszú húsvéti
hétvégén inkább bent hagytam a szerkesztőségi mélygarázsban –
nehogy nap, eső, por érje. Inkább árnyalom a képet. Megkaptam az
M1500-at, másnap elhúztam vele egy hetven kilométeres körre, kivittem
az autópályára, tekeregtem vele kisebb utakon, lefotóztam,
szerencsétlenségemre a városban is bekaptam vele a délutáni
csúcsot, s ha a korábbiak nem is, utóbbi program foltot ejtett
a barátságunkon. Budapesti utak plusz dugó, mindez Intruderrel –
nem illenek össze. Próbálták már szilvalekvárral a gyrost, szódás
whiskyvel leöntve? Nem lehet mindent összekeverni.
Mire hazaértem, halálosan elfáradtam. Gondoltam, csak a fotózás
miatt, majd kipihenem magam. Másnap reggel frissen, fitten nyeregbe
pattantam (a feleségem autója kint aludt, mert a Suzuki
mamuttestét sehogy nem tudtam volna elhelyezni a garázsunk motorok
számára fenntartott, eddig szellősnek tűnő helyén), kirotyogtam az
utcára, majd enyhe kerülővel bezúztam a szerkesztőségbe – azért
kellett a kerülő, hogy kipróbáljam, hátha ráérzek az intruderezés
ízére. Ez volt a harmadik kísérlet, nem ment, hagytam. Újpesten,
a mélygarázsban pedig már a kollégák szedtek le
a nyeregből, mert nemcsak fizikailag, de agyilag is megtiport ez
a gyönyörű motornak látszó nehéz talajgyalu.
Az még csak-csak rendben van, hogy a macsók előtt leszerepeltem
ezzel, és azok végképp lenéznek, akik öt éve nap mint nap gyakorolják,
hogyan kell elegáns szögben letámasztani közel féltonnás cruisereket
a Ráday utca díszburkolatán, a söröző előtt. Igazából nem is
állt a céljaim között, hogy nekik megfeleljek.
De leszerepeltem a kollégák, a motorostársadalom, sőt, az
egész világ előtt. Takonyizmú, satnya idegrendszerű, hipóbőrű,
szilikongumi-akaratú puhapöcs vagyok. Nem egészen száz kilométer elég
volt nekem abból a motorból, amit az igazi, ám valamilyen okból
Harley-képtelen férfiak bálványként tisztelnek. Nekem csupán annyi jött
le, hogy a többség által kevésbé komfortosnak tartott Harley-k
egyikéről sem szálltam le ennyire megtiporva. Emlékszem, egy hétvégén
a
H-D Road Kinggel
még motorozni is elnyargaltam a párommal, aztán privátban is
kicsit még.
Így alakult, hogy bennmaradt a mélygarázsban a csillogó
csodagép. Inkább felkászálódtam a
zörgő, remegő, gyenge, satnya fékes, büdös öreg Kawasakimra , és azzal tértem haza
a hosszú húsvéti víkendre. A Suzuki kulcsait pedig
felajánlottam a motoros kollégáknak. Winkler és Zirig le is jött
a mélygarázsba, kanyarodtak egyet a betonon, az oszlopok
között, majd letették a mocit, és mindenféle kifogásokat
mormoltak, hogy családi programjuk van, meg matatni akarják
a saját motorjukat a három nap alatt. Mindig csak
a kifogások…
Hazamentem hát, motoroztam egy utolsót a Kawasakin, mielőtt
lejárt volna a műszakija, Bálint fiamat
életében először elvittem egy hosszabb túrára , nettó jól éreztük
magunkat. Az Intruder pedig közben bent pihengette ki azokat
a fáradalmait, amiket a korábbi, nálam nyilván belevalóbb
motortesztelők próbái alatt szerzett. Mindenkinek így volt
a legjobb.
De azért egész hétvégén vissza-visszatértem a gondolathoz –
bent áll egy másfél ezer köbcentis, selymesen duruzsoló, hatalmas,
sokkrómos, megnyugtató krúzolásra teremtett gép
a szerkesztőségben, az én nevemre kiállított kölcsönpapírokkal. Én
meg, a szakma árulója, egy 33 éves, két kerékre montírozott
légkalapácson szenvedek, ami minden közepesnél hosszabb út után
olajfolttal dekorálja ki a nadrágom jobb szárát. Tényleg egy barom
vagyok, erről most meggyőződtem.
Ám semmilyen módszerrel, még az önérzetem fenti módon véghezvitt,
önmagam általi porba tiprásával sem tudtam magam rávenni, hogy
a kötelező gyakorlaton túli kilométereket gyalogoljak bele az
Intruderbe. Megvoltak már a fotók, mentem vele gyorsan, lassan,
kanyarban, dugóban, letámasztottam, felemeltem, tologattam, tudom,
milyen utassal, utas nélkül – ennyi elég volt.
Jöjjenek a mertek. Hiába a leghosszabb és legnehezebb mai
motorok közé tartozik az Intruder (bár magának a Suzukinak is van
nagyobbja, gondoljanak csak az ezernyolcas, vázméretben és lóerőben is
még sokkal tekintélyesebb kivitelre ugyanebből a típusból, amit
a
Winkler már tesztelt ), az üléspozíciója jó alacsony, és például
a Harley-khoz képest szinte semennyire nem fűti az ember tökeit,
ami nagy dolog. Egy ilyen, erőteljes nemzőképességű férfiaknak szóló
járművön végképp nem utolsó szempont.
Ha gonosz akarnék lenni, azt mondhatnám erre, hogy a Harley-s
idővel töketlen lesz, a töketlen pedig előbb-utóbb intruderes, de
ez nem igaz, lévén, hogy a töketlenek képtelenek élvezni és
szeretni egy ilyen motort, lásd az én példámat, aki már többször
motorozott Harley-Davidson motorkerékpárnak álcázott, de valójában
a nemi szerv körül csapkodó lávafolyamnak tervezett járművön.
Az Intruder – bár csak 80 lóerős – nagyon visz. Akkora
a nyomatéka, ami kisebb autókat darabokra cincál,
a nagyobbaknak kitépi a futóművét, mindezt olyan fordulaton,
amit a tipikus japán négyhengereseknél alapjáratnak szokás
csúfolni. Gázelfordításra nemcsak a budapesti, hanem azzal
a mozdulattal rögtön a pekingi aszfaltot is feltépi
a hátsó kerék, igaz, a Föld gömbölyűsége miatt utóbbit
alulról. És teszi ezt egytől háromig bármelyik fokozatban. Szóval nem
minden a lóerő, a newtonméterek talán még cifrább dolgokra
képesek, ezt egy Intruder nyergében hamar megfogalmazza
a hobbifizikus. Cserébe viszont nem sokat számít neki az erős
kiforgatás, fent nem gyújt be új rakétákat.
Az Intruder – pláne ahhoz képest, hogy a kizárólag egyenes
vonalú mozgásra képes járművek fajtájába tartozik, amit mellesleg
cruisernek neveznek – egészen meglepő sebességre képes mindenféle
íveken. Én szégyentelenül belevágtam autópálya-lehajtókba, és
pillanatra nem éreztem bizonytalannak. Lehetett volna vele simán többet
is. Még az ára sem fogta vissza annyira a markolatot csavaró
kezemet, hiszen csak 2,8 millió forintba kerül, ami ebben
a vásárlói körben nagyjából a havi Zippo-feltöltés számlája.
Egyszerűen begyávultam, nem akartam, hogy a 350 kiló rám
essen.
Mellesleg egyáltalán semmilyen mechanikai zaja nincsen, nem úgy,
mint egy hasonló Harley-Davidsonnak, amiről az ember minduntalan azt
hiszi, hogy szétesik. Amint tudjuk, ez nemcsak hit dolga, mert szét is
esik az, vele ellentétben az Intruderek hagyományosan igen tartósak és
megbízhatók. Korrekt, megnyugtató, japán precizitású masina ez. Csak
a dupla kipufogó dörmög rajta, hiszen minden pénisznagyobbító
járműnél kötelező a mély blugyogás, ez az emberi nem modern kori
evolúciójában helyettesíti a feromonokat és a násztáncot.
De a többi, nem importőri tesztparkban futó, hanem valódi
tulajdonosoknál levő cruiserekhez képest nagyon csendes, szerintem az
összes új M1500-tulajdonos első útja a szerszámboltba vezet majd,
hogy beszerezze a létező leghosszabb betonfúrót, amivel végig ki
tudja lyuggatni a terelőlemezeket a két dobban.
Igazából a rángatás, a dobálás és ezek kombinációja zavart
nagyon. Lapozzanak.
Szóval az emberfia ráül a süteményes kinézetű Intruderre.
A fejidom új, szakasztott olyan, mint a hatvanas évekbeli
Ariel Leader motorkerékpár eleje, ami pedig szép gépezet volt. Igaz,
a kétütemű, negyedliteres fajtából, de ettől még szép, maradjunk
ennyiben. Messziről igazán odavernek az Intruder M1500 arányai. Ez egy
igen hosszú motor, ha nyerges vontatót előz vele az ember, van
pillanat, amikor az első és a hátsó kereke egyszerre kilóg
a kamion mögül, annyira az. Vastag szalámikipufogók a legjobb
Pannónia-hagyományok szerint, úthengernyi kerekek, sok-sok króm, és még
több zongoralakk-fekete fényezés. Kiltűnik az egyencruiserek közül, van
benne valami jólesően európaias, szigorú brutalitás. Mint egy elegáns,
holland szado-mazo outfit egy amszterdami gruppenen. És nagyon kevés az
amerikai tahóság aljából , aminek a legtöbb cruiser meg akar
felelni.
Közelebb lépve még vagányabb. Iszonyú vastag csövekből van
a váz, a háromszögformába hegesztett rudakból álló hátsó
futómű mintha valami Duna-hídból származna, olyan masszív, és akkora.
Kardán hajt, tehát a láncsprét elfelejtheti az emeber. Jók a fura
küllős kerekek is, a hátsó lámpa szintén ügyes, bár a hátsó nyereg
tönkreteszi a motor fenekének ügyes ívét. Az Intrudert könnyű
megjegyezni.
Egészen közelről nézve azonban siralmas. A kormánykapcsolók
háza – ami minden általam ismert, komolyabb motoron fémből készül –
műanyag, és az a baj, ez hogy látszik is. Konkrétan a Hauser
kenyérpirító ugrik be a matt krómra festett, kicsit sorjás ház
láttán. Mondjuk rosszindulatú vagyok, mert erre soha nem fog ráolvadni
a pirítós, tehát sokáig szép marad. Azaz ha nem is szép, de ilyen,
izé, gyári. Elég sok szigetelőszalagot is lehet szpottolni mindenfelé,
a Suzuki talán kötött egy zsíros szerződést a Polimerrel.
A féktárcsák is rozsdásodtak már a teszt idejére (a
26 éves Yamahám eredeti, öreg tárcsái nem tesznek ilyet),
a szemem pedig tengernyi krómozott műanyagot fedezett fel. Az
ilyentől mindig rosszul leszek, az én hibám, elnézést. Pedig lassanként
tényleg megszokhatnám, hogy az öntöttvas izmú keményfiúk öntöttvas
cruiserei igazi, kőkemény polipropilénből készülnek már vagy tíz éve.
Krómnak álcázott műanyag, izomnak álcázott koksz, jó ízlésnek álcázott
hivalkodás és pénisznek álcázott bizonyításvágy itt mifelénk, Keleten
kéz a kézben járnak. De ezzel a külsővel Magyarországon azért
sok-sok biztos vevőre számíthat az Intruderrel a Suzuki.
Aztán még a rossz pontok. Az Intruder ráz. Nem kicsit, nagyon.
Valahogy ezeket a budapesti, sarkos éleket nem komálja. Dobál, üt,
fogat koccant, összezavarodik. Ehhez pedig még: az Intruder finoman
működő gázmarkolatában gyenge a visszahúzó rugó. A bukkanón
tehát az ember minden igyekezete ellenére megrántja a gázt, majd
ijedtében az addiginál visszább engedi. Szerencsétlen bukkanókombináció
esetén máris kész a dicstelen vonaglás. Mit gondolnak, vajon van-e
bárhol Budapesten szerencsétlen bukkanókombináció?
Még egy nyugodt természetű motornál is kellemetlen lenne egy ilyen
hangolás. Az Intruder pedig nem nyugodt. Mondjuk inkább nyomatékosnak
és készségesnek. Minden kis gázrántást óriási gyorsulás kísér, minden
gázelvételt tekintélyes motorfék. Ül az izomtól dagadó, egyszálpólós
hős a nyeregben, tizenöt fok a meleg (a szélfaktort is
beleszámolva tehát mínusz három), végtelenül laza próbál lenni, de ha
nincs olyan szorítása, mint a húszkilós satunak, akkor minden
durva bukkanót még durvább előre-hátra rángatózás kísér. Nagy színész,
aki elégedett arcot vág az Intruder nyergében, mondjuk a Thökölyn
krúzolva. Vagy iszonyatosan erős.
Aztán az Intruder felrúg egy alapszabályt is. Lehet, hogy azért,
mert végre nem karbis, hanem befecskendezős a keverékképzése,
lehet, hogy a kardán miatt, az is megeshet, hogy ekkora
newtonméter-mennyiséget nem lehet máshogy kezelni, de tény, hogy hiába
nyomatékos, mégsem szereti a kis fordulatszámokat, mert ott rángat. És
nem finoman, nem ám. Feladatom elismételni a chopperes-cruiseres
vonulás egyik alapszabályát, hogy a sétálóutca közepén, ötödikben,
alapjáraton simán végig tudunk gomolyogni, sisak nélkül, egy szál
Chesterfielddel a szájunk sarkában, nedves bugyis szőke bigék
pillantásaitól kísérve. Nos, ezt nem lehet az Intruderrel.
Mert ötödikben, negyvennél a dugattyúk vonaglása miszlikbe
aprítja a váltót, de még jóval előtte messzire ledobja
a motorost. Mert negyedikben, negyvennél ugyan egyben marad
a szerkezet (hiszen a Suzuki gyártotta, ezért sokat bír),
csak a motoros vesekövei potyognak a bőrnadrágja jobb szárán,
ami korántsem elegáns. A harmadik fokozat nagyjából épp negyvenig
elviselhető, krúzolni tehát jó eséllyel csak másodikban lehet. Kétezres
fordulaton. Nem ez a jó módi.
De most már tényleg hadd védjem a Suzukit. Megcsinálta
a világ talán legpuhábban járó, óriás-vékettesét - istenem, kell
neki egy kis fordulat, hogy vibrációilag magára találjon, vannak ennél
nagyobb bajok is a világban, kérdezzenek meg egy amerikai bankárt.
Elment a jogi korlátok határáig, és olyan kipufogót tett rája,
amit még épp lenyelnek a hatóságok, viszont még épp meghallanak
a Tankcsapda-koncerteken tíz éve a legelső sorban álló
rockerek is. És mivel a piaci elemzések szerint a Harley-knál
110-125 között van a "selymes pont", ahol jó motorozni, Európában
viszont sebesebben égetik a gyertyát a szabadság lovasai,
ezért az Intruder finom utazótempóját 150-re állították be. Itt
kellemes – mechanikailag. Hát ezért olyan hosszú a váltó
áttételezése, ezért lehet csak kábé annyira krúzolni az Intruderrel,
mint egy szadai krosszpályáról szalasztott egyhengeres Husaberggel.
El kell ismerni, hogy az Intrudernél csodákat műveltek az
aerodinamikai mérnökök. Bár klasszikus, plexis, nagy fejidom nincs
a gépen, a százhúszas, százharmincas tempó korántsem cibálja
a vezetőt, a légörvények meglepő módon elkerülik a fejét
és a felsőtestét. De a motor ennél a tempónál még nem
szereti igazán az ötödiket.
Sajnos száznegyven táján – ahol már fel lehet kapcsolni ötösbe –
a szél túljár az aerodinamikusok eszén, és őrjöngve visszaüt.
Százötvenes tempónál a lovas – bár pokoli fájdalmakat él át,
miközben kétszeresére nyúlt karizmokkal a motor mögött lobog – még
épp át tudja élni, milyen a munkára fogott, ezerötszázas,
elégedett, zsírfinom Suzuki vékettes hangja. Mennyei. Csak sajnos ezt
követően motorosunk leszakadt karral az őt üldöző, céges BMW 5-ös
kerekei alá zuhan. Az Intruder olyan, mint a kommunizmus.
Elméletnek szép és igazságos, de kitalálói kifelejtették
a számításból az embert.
És a kuplung ugyan finoman mozog, csodásan adagolható, de
a váltó Boston-Washington-jellegű, és robbanásszerűen kapcsol.
A korábbi Intruderénél keskenyebb ülés kényelmes ugyan, de
a széles tank és a még szélesebb kormány kiad egy olyan
üléspozíciót, mintha Pécsi Ildikót ölelgetné az ember hátulról –
a színház- és filmművészetben kevéssé jártasak képzeljenek el egy
jól felfújt meteorológiai léggömböt. Mindezt eléggé előredőlt pózban.
Nem kényelmes.
És a fékek kábé annyit tudnak, mint egy negyedszázados motoréi.
Vegyük hozzá a Városligetnyi fordulókört, a tolatási
helyzeteknél fellépő, minimum gőzvontatónyi erőigényt (aminek kifejtése
persze a motoros feladata, lábilag), ijesztőnek tűnő, bőven tíz liter
feletti fogyasztást (bár lehet, hogy nem teljesen tele tankkal kaptam
a motort, én balga pedig visszavitelkor színültig töltöttem, ahogy
az a kölcsönadási papíron állt), és megértik, miért hagytam
pihenni három napig a gyönyörű pózgépet.
Talán az volt a baj ennél a tesztnél, hogy egy héttel
később mentem keveset az új
Yamaha V-Maxszal . Ami – nicsak! – nagyjából mindent tud, amit az Intruder
M1500 nem. Van tehát olyan cruiser, ami nekem is tetszik. Ahogy
borivóként azt mondom, létezik olyan sör is, amit imádok. A Heinekent
(vidékiesen: szódás sör) például nem, a Wernesgrünert viszont
nagyon. Ha nem ismerik utóbbi sörmárkát, kérem, próbálják ki. És ha
meglepőnek tűnik az dobozon lévő árcédula, hát jusson eszükbe:
a Heineken és a Wernes hasonlóan viszonyul egymáshoz, mint az
Intruder és a V-Max. Szerencsére árban is. Na, erről szól az M1500
- moraj, krómszín, nyomaték és póz, olcsón.
További cikkeink
