„Mi ez, baszki, Albánia?” - tértem magamhoz az éjszakai kérdő mondatra. Az aggregátor még mindig a fal túloldalán zúgott, kint még mindig vert az eső, és a plafonról csepegő vízcseppek sem lustultak. „Nem tudom, baszod, húzzunk innen!” - jött a válasz mögülem, és kitámolyogtak a szétvert falú, sittel borított aljú szobából.
Ha tudnak jobb szállást, menjenek, gondoltam. Én sem itt akartam
aludni, egyáltalán nem így képzeltem az éjszakát, de ez jutott. Egy 24
órás tartóssági versenyen az ember nem pihen. Bóbiskolni szabad csak,
háttal a szalmabálának elpilledni pár perce, majd pálinkaízű
böffentésre felriadni. A motorhangra senki sem kel fel, monotonná válik
a MZ-k purrogása, a Pannóniák herélt hangja, nem nyílik ki a szem a
rezonátoros dobok csörgésére sem.
Ha tehettem volna, egész éjszaka kába szerelőket, csapattagokat,
bőrruhában alvó versenyzőket fotóztam volna az elsuhanó gépek
lámpafényében - ehelyett egy rég elrohadt birodalom mállófélben levő
katonai irányítótornyában próbáltam pár órát sunyni, de
felébresztettek.
Szakadt. Öklömnyi cseppek vertek be a kitört ablakokon, lépteim
alatt csikorgott a bokáig érő levert vakolat. Sátorozásra készültem –
negyven fokban érkeztem, de este hat órakor kitört a vihar. A
kunmadarasi egykori szovjet reptér mély tócsái között nem volt értelme
felverni: aki tehette, menekült a kupolák alól. Nyitott hangárokba,
elhagyott épületekbe költöztek az emberek, én a motorom mellett aludtam
volna egy aprócska garázsban, ahova a várt vihar elöl eldugtam.
Éjszaka kiballagtam. Lámpák nem voltak, a betonlapok között arasznyi
lyukak és kiálló akáctövek akasztottak meg. A pár percnyire talált
garázshoz vezető séta reménytelen kóborlássá változott: sötétebb volt a
világ
Ivan Szerov lelkénél. A garázst alig találtam meg. Ahol egykor a reptéri
felvezetőkocsi várakozott, most az én Suzukim ázott a lyukas tető alatt
– esélyem sem volt mellévackolódni.
Így kerültem az elhagyott irányítótoronyba. A törmelékre felesleges
volt a matracot felfújni, de a hálózsákot sem tehettem az egyenetlen
talajra. Az ágyam egy lefektetett bugyikék ajtószárny lett – repedt
bordámnak más sem kellett. Nem aludtam sokat, de nem bántam. A csipás
szemem ellenére zajt akartam, benzinszagot és öreg motor
elmaszatolódott kontúrjait. Öt óra két perckor egy kétütemű blokk
sikítása vágta szét az álmokat: felébredt a boksz, elindultam. Sötét
volt, a lassan oszló felhők nem engedték hozzánk a napot.
Fél nappal korábban, a 11. alkalommal megrendezett 24 órás
megbízhatósági veteránverseny rajtjakor még izzadva vártuk, hogy a
kunmadarasi betonon elinduljanak a motorok. Mozdulni sem lehetett a
hőségtől, aki tehette, a lajtos kocsinál locsolta magát. A sátrak alatt
utoljára ellenőrizték a csavarokat, guminyomást mértek vagy taktikát
egyeztettek. Szombat délután három órakor kitolták a gépeket az aszfalt
jobb oldalára, szemben a versenyzők sorakoztak fel, hogy Le Mans-i
rajttal elinduljanak.
A sisakok alatt gyöngyözött a homlok, hallgattak a motorok,
hallgattak a nézők is. A rajtjelre átszaladtak a pályán, és tolva-rúgva
életet vertek a gépekbe: kék füstfelhőt húzva maga után elindult
huszonöt veterán. Amikor eloszlott a köd, az elsők már a kanyarnál
jártak, de volt, aki alig tett meg pár métert – ha nagyjából
kiegyenlített verseny is ez, nagy különbségek voltak.
Az indulás feltétele a 250 köbcentinél kisebb hengerűrtartalmú
motor. Külön kategóriában, ám egyszerre versenyeznek a magyar
egyhengeresek, a magyar kéthengeresek, az egyéb külföldi, szocialista
országban gyártottak és a nyugati motorok – a lényeg a maximum
negyedliteres blokk volt. A karcagi Motorbarátok Egylete szervezi a
futamot, európai szinten is egyedülálló a veteránversenyük. Éppen ezért
akár sznob és elit mulatság is lehetne, de hála az égnek mégsem: rég
voltam ilyen jó hangulatú, családias rendezvényen.
Téved, aki azt hiszi, hogy nincs izgalom: térdkoptatók szorultak a
betonnak, kipufogók szikráztak. Nem uras körözés a kunmadarasi verseny,
nincsenek eseménytelen órák. Mindig van mit nézni: állhatunk a pálya
szélén vadalmát harapva, vagy nyugodtan figyelhetünk a sátrak között.
Ha behajt egy gép a depóba, tucatnyian kiáltanak: „motor!” Ilyenkor
jobb hátrálni, könnyen elsodor egy fél évszázados vas.
Nem lehet megunni a látványt, akit egy csöppet is izgatnak a
motorok, elvarázsolva nézi a bokszkiállás pillanatait. Ugyanolyan
begyakorolt folyamat, mint a profi, overallba öltözött F1 szerelőké.
Egyik a láncot fújja, a másik a tankot tölti – igaz, vannak olyanok
csapatok, ahol az üres tankot cserélik egy töltöttre. A legkevesebb
kört megtevő, de még versenyben maradt brigád a német Pannoniafreunde
volt – sátruk egy jól felszerelt, kitelepült műhely volt, csak egy
dolgot nem hoztak: láncsprayt. Őket a sajátommal segítettem ki; nem
rajtam múlott, hogy csak 144 kört hoztak össze.
A hetvenes évek eleji CB 250 Hondát és a két Yamaha RD-t leszámítva
Pannóniák és MZ-k kakaskodtak. A régi harc nem csitult: ahogy egykor a
Balaton felé üldözték egymást nyári estéken, úgy ment most is a reptér
betonján a küzdelem. A célegyenesből figyelve hol ez, hol az volt elöl.
Néhányan sportidomokat akasztottak a gépekre, mások a bontást
választották – nehéz eldönteni, hogy a tömeg vagy a légellenállás a
fontosabb. A Devils MC 666-os Pannóniája minimalista, meztelen café
racer volt, a 11. alkalommal induló Örök Csapaté meg gusztusos sárga
versenygép – az ortodox veterános és a vintage custom-hívő is
találhatott kedvenceket.
A végeredménynél nem a befutási sorrend, hanem a megtett körök
számítanak. A régi szabály igaz: minél jobban izmosítod a motort, annál
megbízhatatlanabb lesz. Nem csoda, hogy néhány szériaállapotú gép csak
benzinért jön le, mások meg folyton benn álltak. A dugattyú-, hajtókar-
és főtengelycsere teljesen normális: ami egy szerviznek napok kérdése,
itt egy sörnyi idő alatt megtörténik. Volt olyan MZ, ami már jóformán
az első kör után leállt, de volt, amelyik úgy gurult, mintha felhúzták
volna: az SZBME csapaté nemcsak jól ment, de kiérdemelte a leghosszabb
kipufogójú gép címét is – a kályhacsőnyi rezonátor vagy harminc centire
túllógott a hátsó keréken.
Annak ellenére, hogy vakító fényben és forróságban indult a futam,
mindenki tudta, hogy jön az eső. Az ország nyugati részéből
folyamatosan érkeztek a telefonok, szinte településről településre
nyomon követhettük a felhők útját. Hat órakor már széllökések, hat
húszkor az óriási cseppekben érkező eső veszélyeztette a motorosokat.
Lovas, a tömegből kiemelkedő szervező aggódva kémlelte az elfeketedő
eget. Döntött, ideiglenesen leintették a 24 órás veteránversenyt.
A közösségi helyiségnek kikiáltott sörcsap mellett gyűltek össze a
nézők és a versenyzők is. Látható volt, hogy a vihar nem tombolni jön
Kunmadarasra, a szél nem volt orkán erejű, de a bőséges eső
megakadályozta, hogy reggelig elstartoljanak. A vízcseppek elől
menekülők kondérokat és vágódeszkákat cipeltek: üres falak közé, tető
alá és hangárok tövébe menekültek a szakácsok.
A büfé szintén alkalmi alvóhelyemnél, az irányítótoronyban volt. Ezt
tisztára söpörték, a tócsák között ugráló emberek ide menekültek. Hála
a kitörött ablakoknak, volt friss levegő. Az oxigén meghozza mindenki
ivási és kínálgatási kedvét: azt hiszem, legalább hat megye pálinkájába
kóstoltam bele néhány óra alatt.
Reggel ötkor az alvóhelyem ablakán túl bólogatni kezdtek az első
dugattyúk – az addigi csendet felváltotta a sürgölődés. Szerelők,
versenyzők és családtagok indultak a szervezőkkel együtt a pályára,
hogy a helyenként bokáig érő vizet eltakarítsák. Áramfejlesztőre kötött
szivattyú búgott, lapátokkal, seprűkkel és kannákkal tisztították le a
vizes és sáros kanyart: hét óra egy percre minden kész volt,
elkezdődött a második felvonás, és tartott egészen délutánig.
Sajnos a mezőny egyetlen négyüteműje, a Crazy Beast Hondája mögöttem
esett hanyatt: a kanyarban guggoltam, amikor kifelé gyorsulva
durrdefektet kapott. Sajnos eltaktikázták, hisz húsz perc volt hátra –
a gumijuk teljesen elkopott a gyilkosan recés betonon. Legalább harminc
métert csúszott, a mögötte motorozók egyike is a fűbe hajtott. A
baleset ellenére 269 megtett körük még így is elég volt az összesített
második helyének a megszerzésére.
Kedvencem a Karel Gott Team volt: természetesen cseh motorral, Jawa
250/559-cel versenyeztek. Alig lehetett az egykori csepptankosra
ráismerni. Californian tartály, versenyidomok, dupla lámpa került a
megszokott elemek fölé. A motort sem hagyták érintetlenül:
műhelytitkokat nem árultak el, de a hengerfej alatti szakaszt szemmel
láthatóan kivágták, helyére egy MZ széles bordás hengerdarabját tették
a jobb hűtés érdekében. Furcsán hangzik, de működött: gyönyörű íveket
rajzolva kategóriájukat és az abszolút versenyt is megnyerték 272
megtett körrel.
Az egyre erősödő szél engem is hazafújt: a leintés után elindultam.
Mire nagy nehezen kimotoroztam a reptér labirintusából, már el is
határoztam: jövőre csapatot kell szervezni és rajthoz állni a fiúkkal –
Csikós MV Agustája pont jó lenne erre. Rábeszélem.
24 órás Veterán Megbízhatósági abszolút
értékelésének sorrendje
(Helyezés/rajtszám/csapatnév/megtett
körök)
1. 64 Karel Gott 272
2. 15 Crazy Beast 269
3. 7 Tarháló Türhők 255
4. 70 SZBME 253
5. 666 Devil's 246
6. 69 ONC 246
7. 4 Púdersori Team 245
8. 66 Old Wheels 243
9. 19 Gergely Team 243
10. 78 LOLAND 242
11. 34 34-es csapat 235
12. 18 S.A.N.SZ. 226
13. 49 49-es csapat 221
14. 82 Főtengely 207
15. 20 Flying P20 Team 187
16. 11 XXL 182
17. 168 Pannoniafreunde.de 144
További rész- és kategóriaeredmények a verseny
weboldalán.
További cikkeink
