Hiszen ez egy autó!

hirdetés

26

Autót tesztelni valahogy könnyebb, az autó hideg dolog, nem viszik el az embert az érzelmei. Még a legszörnyűbb sportkocsinál (mínusz Morgan és Ariel Atom) is törekednek arra a tervezők, hogy el lehessen vele menni a Corába, át lehessen vele szelni egy ültő helyben valami kisebb európai országot. A motor viszont hobbi, még akkor is, ha munkából használják. És a motorral való közlekedésben mindig benne van a szívás ígérete. Soroljam?

Eső, szél, el kell vinni a haverhoz valami hosszú tárgyat (próbáltak már motorral krómozóhoz eljuttatni két darab autóütközőt – nem egyet, kettőt?), túl nehéz az utas, és nem tud motorozni, tehát ellenmozog kanyarban, süt a nap, és a blokkból is dől felfelé a meleg – motorozni igazából pocsék élmény. Nagyjából huszonhárom fokban, szélcsendes, enyhén bárányfelhős időben, poggyász és utas nélkül, száraz úton, autóktól távol jó csak motorozni. Ami ehhez képest plusz, vagy mínusz, az tönkreteszi az egészet.

Gondolkodnak így azok, akik csak kollégától kölcsönkapott kisrobogóval, esetleg a happeningre odatrélerezett, méregdrága Harley-val tesznek ritkán egy-egy kört. De ha az ember kicsit is átbillen, a motorozás csúnya droggá válik. Én például egész nyáron nem tudok róla leszállni. Amikor én viszem a gyerekeket az oviba, beszenvedem őket a Mercivel, aztán hazahúzok, és inkább átöltözök, előveszem a motort, minthogy a sokkal egyszerűbb úton, simán bejöjjek a szerkesztőségbe. És amikor külföldre megyünk, vagy akár csak a Balatonhoz, egész úton a motorosokat nézem, milyen jó nekik, bezzeg én meg rohadok itt a pléhdobozban.

Annyira rám nőtt ez a dolog, hogy pár éve már egészen november végéig kitolom a szezont, pedig olyankor estefelé már rohadtul fázom. Idén pedig március elején már majd' megőrültem, hogy egyik motorom sem működőképes. És ha nincs más, egy 40 km/h-t tudó kis gyösszel is elvagyok, csak két kereke legyen, és berregjen.

26

Megfigyeltem, hogy a legtöbb kocamotoros csak akkor hajlandó motorral munkába indulni, ha Onyutha Judit napsütést jósol, kint pedig gyanúja sincs semmiféle esőnek. De Magyarországon olyan a nyár, hogy éjjel esik, meg délután, ezért az időjósok képesek állandóan, egész nyáron záporral, zivatarral riogatni, miközben az esetek nagyobb részében tévednek. A motorok emiatt otthon porladnak a garázsban, aztán rendre kiderül, hogy este 6-7 táján, amikor mennek haza a népek, szép idő van.

Nos, erre dolgoztam ki a módszeremet, mert én tényleg motorral akarok járni: ha nem esik reggel nagyon az eső, és nem kell nagy tárgyakat szállítanom aznap, mindenképpen motorra ülök. Este, hazainduláskor pedig, ha mégis esik, hát felhúzom az esőgúnyát, ha pedig nem, egy jó nappal több lett az életemben. Tudják idén hányszor áztam meg eddig? Kétszer. Azaz nem megáztam, csak elment pár percem arra, hogy felhúzzam az esőruhát. Nem egy nagy vaszisztdasz.

26

De azért 42 évesen néha nyűgnek érzem. A Yamahám 245 kiló, a tömegközéppontja kábé egy méter magasan van, légtornászi tehetség kell ahhoz, hogy az ember araszolás közben függőlegesen tartsa. Dög kemény a kuplungja, lábujjhegyen kell rajta megállni lámpánál, zajos (pedig az én kipufogóm nincs szétberhelve, egy E-jeles Laser van fent), dől belőle a meleg – fárasztó tud lenni, na. Tudom, városban robogóval kell járni, de nevezzék hímsovinizmusnak, de nem szeretem, ha nincs semmi a lábaim között, és utálok abban a pózban géperejű járművet terelni, ahogy otthon a fotelben ülök. A robogó nem az én világom, ez van.

Aztán mégis megint robogót kellett tesztelnem. Egy Honda Sw-T400-at. Kéthengeres, 39 lóerős, 2,3 méter hosszú, mint a villamos. Na jó, elvállaltam, még mindig tesztelek inkább robogót, mint bármilyen autót, jobb élmény. Meg persze ugyanúgy el tudok intézni egy nap alatt négy dolgot robival, mint motorral, míg ha autóval vagyok, ez a szám kettőre csökken.

26

Egyébként az Sw gyönyörű. Nehezen mondok ilyet robogóra, talán a régi Vespákra tettem csak ilyen megjegyzést, meg a Rumira, amit szerintem senki nem ismer, de ez, itt, tényleg szép, főleg ebben a fehér-feketében. Jó lent vannak rajta a hatalmas fényszórók, van egy lendületes íve az egész oldalvonalának, a hátsó lámpái is ügyesek, sehol egy kopár felület, mokány, elegáns, célszerű, mindenféle jó dolog egyszerre. A fekete kerekeket különösen méltányolta mindenki, milyen jó, hogy kibírta a Honda, hogy ne valami világos színre pingálja.

Ráültem, robogó. Mind ugyanolyan. Fék behúz, gomb megnyom, puha pöfögés, gáz megcsavar, monoton orrhang, térdek lifegnek a levegőben, kanyarban bokából és csuklóból döntünk, szabvány ügy. De azért térdlifegés és térdlifegés között is lehet különbség, méghozzá elég nagy.

26

Eddig e műfajban ez a Honda a kedvencem. Feleakkora motorral sem megy sokkal rosszabbul, mint a tavalyi Gilera GP800-as, persze ez szubjektív. De ez is lazán lelép bármit a lámpától városban, a pályatempót mindkettő csuklóból, óriási tartalékkal kirázza, voltaképpen a 400 köbcenti elég is, nem kell 800. Nálam mutatott 165-öt az óra, és nem kínlódva, akinek ez nem elég, fetrengjen valami sok R-es feliratú, akrapovic-os, hasalós izén.

26

Az egyben levés, az átgondoltság, a kényelem és a minőség négyese az, ami miatt igazán olyan jól éreztük egymást ezzel a Hondával, az erő teljesen adottnak, szinte mellékesnek tűnt. Akkora a – megvilágított! – rekesz az ülés alatt, amibe két teljes sisak, meg ha kell, még egy csomó egyéb is belefér. Léteznek autók, amelyek szerényebb csomagtartóval bírnak az Sw-nél. A műszerfalban van még két, egész jól használható rekesz, digigép, kesztyű, ilyen dolgok tárolására, az egyik zárható is. Meg a Honda ad nekünk fedélzeti számítógépet, hatalmas hátsó platformot (akár 45 literes doboz is felcsavarható ide, ami rendes túramotorrá teszi), jó nagy, és tökéletes helyen lévő hátsó kapaszkodókat, rejtett lábtartókat az utasnak, sőt még kéziféket is, ha lejtőn parkolnánk.

A tesztrobogónak még ABS-e is volt (plusz százötvenezer forint), párszor kipróbáltam. Egyszer el is néztem a dolgot, valami kiszóródott homokon fékeztem markolatig, akkor megállt bennem az ütő, bevallom, még terpeszbe is tettem a lábamat. Az imbolygás, kígyózás, leesős dráma tökéletesen elmaradt, az Sw egyszerűen megállt, nekem meg majdnem leszakadt a karom a támaszkodástól. Jó dolog az ABS.

Aztán a behúzott fotók készítésekor odaadtam a feleségemnek a motort – nekem a Nikon mögött kellett lennem. Kati elég jól motorozik, már utaztam is mögötte nem egyszer, a Kawasaki Z750-esemmel is elboldogult, de meglepő módon ezzel a Hondával eldőlt. Araszolt ki egy utcából, nagyon befordította a kormányt, kicsit meglehelte az első féket, és paff. A motor csak kicsit karcolódott meg, neki se lett komolyabb baja egy enyhe vádlizúzódáson kívül, de nem értettem a dolgot.

26

Az Sw-nek ugyanis nagyon mélyen van a tömegközéppontja, irgalmatlanul stabil, extra könnyű vezetni, szépen dönthető, semmiféle gyanús dolgot nem művel, csak legfeljebb a hosszú tengelytáv miatt fura kicsit fordulókban. Miért épp ezzel esett el? Biztos a gyakorlat hiánya, gondoltam. Aztán a Winkler is kipróbálta, és neki is kis híján bebicsaklott az első kerék, bár sikerült megfognia. Itt már csak én tudok motorozni? – morfondíroztam, aztán hazafelé és is bemutattam egy hasonló majdnem-elesést. Jaj de ciki.

Zavart a dolog – mármint, hogy hol lehet a kutya elásva – és próbálgattam. Rájöttem, egyvalamit nagyon nem szeret a Honda, sokkal kevésbé, mint más motor. Ha túlságosan befordítja az ember a kormányát, pláne, ha belekever egy kis elsőkerék-féket is. Máskülönben valószerűtlenül stabil, de erre az egyvalamire azért érdemes odafigyelni. Megnéztem az adatait – hát persze, 250 kiló, nehezebb, mint a Yamahám. Csak ügyesen álcázza.

Még talán egy apróbb hibáját tudom elővenni, de az tényleg a szőrszálhasogatás mezsgyéjét súrolja, ez pedig a hosszú váz, és a viszonylag kemény első villa miatti enyhe beremegés nagy gödrök után. De tényleg nem zavaró, csak észrevehető.

26

Különben meg napról napra jobban élveztem a Hondát. Szuperül hasított a városban, lazán tépett a pályán, a szélvédelme meggyőző volt, a magas plexi ellenére a légörvényeknek csak teherautók mögött sikerült beráznia a sisakomat, holott a szélvédős motorokon ez állandó problémám. Tényleg olyan vele motorozni, mint valami jobb kabrióban tekeregni, csak emez az esetek nagy részében fürgébb. Az utas is szuperül érzi magát, az ülés, ami neki jut, nagy, éppen kellően puha, a biztonságérzetét növeli, hogy még hosszan van mögötte motor, és a már említett, kiváló kapaszkodókba erősen bele tud gyökerezni.

26

Azon kívül pedig, hogy az Sw-T400-nak van egy elegáns, precízgép-szerűen morgós hangja kis fordulaton, tempónál (városban 4, országúton 5,5-6, pályán 7 ezren áll a fordulatszámmérő, mert olyan is van) szinte nem is hallani, és szinte egyáltalán nem vibrál. Mondom, extra komfortos masina ez. Aztán egy sokadik meglepetés – 4,6-on állt a fogyasztásmérő, amikor megkaptam, kicsivel később nulláztam, és alig bírtam visszaküzdeni 4,2-ig. Nagyon keveset eszik. Csak pályán, nagy tempónál fogyaszt többet, de az öt liter csak elméletben érhető el százon.

26

Szörnyű egy ilyen teszt. A robogók iránt kevéssé fogékony, magát leginkább valami jó kis angol twinen elképzelő hülye, aki utálja az automata váltót, a kis kereket, ráül egy efféle gépre, és pár nap múlva, mikor visszaadja, szinte hiányzik neki. Nem mondom, hogy nem hiányzott közben a saját öreg Yamahám, viszont az a fáradság is elmaradt, amit rendszerint kávéval kell leöblítenem, amikor megérkezek a dolgozóba. Az Sw-T400 a legcsekélyebb mértékben sem gyötri meg az embert, szinte el is tudtam képzelni, hogy hatvan éves koromban ilyennel járok majd. Pont ilyennel, fehérben.

Aztán két dolog elég durván visszarántott a földre. Az egyik – megnéztem mennyibe kerül. Eddig egy orvos sem mondta, hogy asztmás lennék, de most konkrétan köhögőrohamot kaptam. Egy milliméter hiányzik csak az 1,8 millióhoz, és még örülhetek, hogy benne van a regadó. Micsooodaaaa??? Mi kerül ezen ennyibe? Aranyból van? Hiszen ezért a pénzért már igen jó nagymotort lehet venni, akár magától a Hondától is, például egy CBF600-ast, hogy ne menjek nagyon messzire.

26

Hát, kérem, a kényelemnek és az eleganciának ára van. Ilyen ára.

Egy másik esemény azonban még inkább kijózanított a nagyrobogó-mámorból. Két nappal később ráültem egy Honda VTR 250-re. Kis tuningosra... Hát, nem lesz már belőlem soha igazi robogós, tudom.