Igen, hármasom volt földrajzból, de most nem ezt kéne feszegetni. Tényleg Mariazellben jártunk motorral, és én is tudom, hogy az Ausztriában van. Mindezt egy szlovák túra keretein belül. Ja, szakadt is az eső vagy két órát, én meg igazán élesben megnézhettem, mit tud az új esőruhám.
Mostanában mindig elkeseredtem, amikor hűséges Yamahámra pillantottam a garázsban. Tavaly, ugye, azért vettem meg, hogy messzebbre és kicsit kevésbé összetörve tudjunk eljutni motorral, mint eddig, mert a tavalyi dolomitos túra során az akkor harminckét éves Kawasaki meglehetősen összetört bennünket a Katival. Szép dolog a veteránozás, de messzire menve, feleséggel, csomagokkal, kevés idő birtokában már árnyalódik a kép.
A Yamaha szuper használhatóságáról időközben meggyőződtem, kiváló a szélvédelme (de csak a kis, eredeti plexivel, a nagy túraplekó mögött a szél nekem szörnyen rázza a fejemet), szépen, egyenesen megy pályán, mindenféle helyzetben bővében van erőnek, jó pózban ülünk rajta ketten a Katival, hatalmas az ülése. Igaz, kanyarogni vele kicsit olyan, mintha egy beton villanyoszloppal akarna almakukacot imitálni az ember, de kellő technikával (erőből döntve, a belső íven levő kormánycsutkára nagyon rátámaszkodva, kicsit ellenkormányozva) egészen uralható. Meg száz-százöt táján van egy kellemetlen, elég nagy frekvenciájú bizsergése, az nem túl kellemes. Viszont kényelmesen viszi a százhatvanat, bármeddig.
De ahhoz képest, hogy ő is már huszonhat éves, igazán szépen viseli magát. Ja, és kardános, tehát az egész lánckenegetős-szakadós-berázós-állítgatós mizéria elmarad, ami nagy könnyebbség, csak akkor jut eszembe, amikor a többieket látom a láncsprével gunnyadni a motor mellett.
Időközben azonban átalakult az életünk, tavaly még két nagyszülő-páros tudott felváltva vigyázni a gyerekekre, ami ügyes beosztással akár ötestés távollétet is lehetővé tett, most különféle ügyek miatt csak egy páros tud ránézni a kis gengszterekre, s ők is, mivel idősek, már csak egy estét vállalnak be. A motoros túrázásnak ezzel nagyjából lőttek, mert a kölköket nem tudjuk elvinni semmiféle kofferrendszerben.
Párszor felvetettem már a Katinak, hogy adjuk el a Yamahát, az évenkénti Weissenkirchenbe menéshez a Kawasaki is jó, mert oda közel van, sőt, s mivel oldtimer-rendezvény, ezért stílusosabb is. Az pedig, hogy a Yamahát vizsgáztatjuk, fizetjük rá a biztosítást, kerülgetjük a garázsban, karbantartjuk azért, hogy nyolc kilométerre munkába járjak vele, kicsit túlzás. Ha túráznánk vele, máshogy gondolnám, de így, most, nagy luxus, még youngtimer-biztosítással is.
Valahogy ezt a sirámot meghallották a szüleim, és anyukám – félretéve a magas vérnyomását és az idegzsábáját – felajánlotta, hogy ha csak késő délután visszük oda őket, akkor két estére elvállalják a szörnyetegeket. Két este, szent ég, az azt jelenti, hogy majdnem tisztán lenne két napunk motorozni, hát ez zseniális.
A Yamaha olyan jó, hogy csak fel kellett tölteni benzinnel, beállítani a légnyomást a kerekekben, oszt' mehettünk. Volna.
De hova?
Kati mindenképpen a Tatrába gondolta az utat, mert ahhoz keveset kell pályázni, hamar jönnek a kanyarok. Zirig egyetértett, azt javasolta, menjünk az Árva várához, mert nagyon szép – szinte már éreztem is a számban a pörköltes knédli és a moravski vrabec ízért, hogy azért a földön maradjunk. Aztán indulás előtt megkérdeztem Pistát, mit szól hozzá, elvégre nemcsak a Zirig, de ő is szlovák útleveles tagja a TC-klánnak.
„Én nem mennék oda” – küldte földre négy szóval a szülőföldjét, vagyis annak környékét. „Nem beszélnek majd nyelveket, szarrá büntetnek, meg nincs ott semmi a vihar óta, nem fogjátok jól érezni magatokat” – tárta elém a nyers igazságot. Zirig romantikusabb fajta figura, Vályi hajlamos negatív túlzásokba esni, ezért kétségek között mentem haza. De nem szóltam a Katinak, csak töprengtem csendben.
Jó későn értünk haza a gyerekleadásból, csomagolni kellett, még a GPS-t is be akartam kötni az elektromosságba – ebben a Kawasaki óta nagy gyakorlatom van –, mert csak a tartóját szereltem fel pár hónappal ezelőtt, eddig akkuról ment. Az utat tehát csak valamikor fél tizenkettőkor kezdtük tervezni. Árva vára, az annyi, mint szűk háromszáz kilcsi – bámultam félig kómában a guglimepszet, és közben Pista szavai úszkáltak a fejemben, mint valami LSD utóflash.
Kizúmoltam a térképrészletből, jobb kezem hüvelyk- és mutatóujjával körzőt formáltam, és Ausztria felé rajzoltam egy ívet. Hát bizony, ezen a távon már sógoréknál is mélyen benn jártunk a hegyekben. Eszembe jutott a tavalyi, no meg az idei weissenkircheni túra, a kanyarok, a kultúra, a sima utak, a sármentes ívek, és megsajdult a szívem. Oda kéne menni, megint, akárhányszor. Tatrában túrázni jó, de gyalog, esetleg biciklivel. Motorozni az Alpokban felhőtlenebb.
Vázoltam az ötletet drága egy szem gyöngyvirágomnak. Mintha fél kézzel akartam volna feltartani a Budapest-Velence gyorsot, még gőzös korában. Füstöt fújtatva átrobogott rajtam, kicsit sípolt is dühében. „Zsolt, megbeszéltük, hogy a Tatrába megyünk, már készülök a knédlire (na, ő is, gondolhattam volna), nem akarok autópályázni, ne kezdj itt éjjel átszervezni mindent. Írd be a GPS-be az utat, aztán menjünk aludni, én már úgyis szinte kész vagyok a pakolással” – zárta le az ügyet. Ó, az én kis drágám, imádom.
Nem ellenkeztem, kellett a nyugi. Ugyanis ettől a perctől kezdve jól elkezdtem tervezni az osztrák utat. Nem akarok tatrázni, alpozni akarok, jó lesz az mindkettőnknek. A demokrácia híve vagyok, de azért nem mindig.
Csúcsszuper túrát rajzoltam ki a következő fél órában, aztán a Kati egyszer csak megjött, belenézett a monitorba – „te mit tervezgetsz itt Ausztriában?” – háborodott fel. Vázoltam a helyzetet. Hosszú vita következett, mi tagadás, volt benne emelt hang is, meg néhány könnycsepp, világvége-hangulat, késő van már, ilyenek, de hajlott az a makacs kis gerinc.
Megint vázoltam, mutattam térképen, naná, hogy kiderült: végig patakmederben vezet a tervezett út. Nem figyelhet oda minden apró részletre az ember. De beigazolódott, amit mindig előre tudok: számomra kellemetlen helyzetekben a Kati mindig észnél van. Nekiálltam magassági vonalakat keresni, kicsi utak vezettek át rajtuk, sehogy nem tudtam körbe szervezni őket, mind zsákutca volt. Így, hajnali fél kettő tájban, váll fölött átnézve, fél lábbal a paplan alatt, lefelé ketyegő szabadidővel édes szívem szottya nem a legtürelmesebb típus, el is kezdett gyorsan mutogatni a térképen – „nézd, ott egy csücsök, attól felfelé vezet egy út, az itt kezdődött valahol, jobbra” – és ezzel már benne is volt a buliban. Hajnali kettőre meglett a terv – Mariazellnek vesszük az irányt, aztán ott kavarunk, lesz egy esténk kitalálni a sör mellett majd ott.
Fél négy lett, mire felprogramoztam a navit, bepróbáltam a csomagokat a túraládába, filmet töltöttem fel a PDA-mra. Hajcsi négykor, naná, hogy tízkor keltünk, mert átaludtuk az ébresztőrádiót. Nem akarom feszíteni a húrt, reggel azért még kicsit újraterveztem, meg az öltözködés, hajszárítás (ez nem én voltam, képzelhetik) – lényeg, hogy pár perccel el is múlt dél, mire az aszfaltcsíkra tettem az első gumit.
A navi persze szokása szerint hülyéskedett (ne vegyenek kék párduc nevűt, egy átok, állandóan elveszti a GPS-jelet, meg az út mellett visz ötven méterrel, nem érti, mi van, aztán megjavul, és perfektül teszi a dolgát, szörnyű idegesítő), de valahol a hegyekben magára talált, és a kritikus részeken végig velünk volt.
Nem is volt olyan vészes az autópálya, Ausztriában pedig kis utakon csorogtunk, kora délután már dombos volt a vidék, valami kisvárosban megálltunk egy kebabra, mert már nem hallottuk a Yamaha hangját a gyomorkorgástól. Ilyet Ausztriában mindig érdemes enni, szinte bárhol jobb, mint szinte bárhol itthon, igaz, a bécsi Naschmarkton kaphatót talán semmi sem übereli, még kint sem.
Már csak bő órányi jóízű kanyargás jött, és hipp-hopp, este fél hat táján be is estünk Mariazell közepébe.
Tudják, ilyenkor tárul fel az ember előtt a motorozás egyik igazán szép oldala. Ha autóval érkezünk, Mariazellt egy hegyek között megbújó, giccses, túlcsinált városkának érzékeltük volna, pont olyannak, mint a tizenöt éves, metállila, alufelnis, nagykipufogós, Tschüss GTI-matricás osztrák Mazda 323F-eket. Olyan borzasztóan gemütlichnek, mellé egy csipet autóban összeszedett szerpentinhányingerrel. Kis mézeskalács-sütöde itt, sokdíjas párlatfőzde ott, színes házikók, díszburkolat, rend, éttermecskék, még annál is több cukrászdácska, mosolygó nénik, bácsik, gyönyörű gótikus katedrális, aminek két oldalára okádék, pink márvánnyal burkolt barokk harangtornyokat és szintén szörnyű barokk oldalszárnyakat biggyesztettek. Kedves, igényes, ízléstelen káosz.
De ha motorral megy az ember, és túl van háromszázhatvankét zamatos kanyaron, ugyanennyi hármasba vissza, felgang ötödikig húzat, fékez szeánszon, na meg kicsit sajog már az ülepe, zúg a feje, és érzi, hogy inni kéne egy hideg zöld teát, mert a gép is szomjas – nos, ilyen irányból érkezve Mariazell maga a paradicsom, egy gyöngyszem a Röltex-boltban, kultúraoázis a vadon sivatagában.
Kicsit körbegurultunk a Piko-modellvasút díszletek között, halkan, nehogy megzavarjuk a játéknéniket és játékbácsikat, majd nagyon is valódi euróért tankoltunk, utána nekiálltunk szállást keresni.
Ekkor ütött be a krach. Észrevettem, hogy világít az olajszint-jelző (a Yamahán nincs olajnyomás-lámpa, emez pedig elméletileg csak akkor világít, amikor ráadjuk a gyújtást), az üres lámpa viszont nem akart bekapcsolni, meg az indexek sem működtek. Félreálltam, lelőttem a motort. Kicsit odébb jobb lesz, nyomom a gombot, nem teker az önindító sem.
Hátha meggondolja magát, súgta a tizenhét évnyi Windows-használat során zöldes kocsonyává penészedett agyam, ezért újraindítottam tolásos módszerrel. De nem, ez igazi gép, nem számító, tehát maradt a hiba.
Oké, akkor szerelünk, bár gőzöm sem volt, hogy a nálam levő szerszámokkal hogyan hárítok el valami komolyabb elektromos problémát. Tovább menni azonban nem lehetett, mert ha esetleg az önindító folyamatosan szívja az akksit, vagy más a gond, a végén még kigyullad alattunk a motor, mint ahogy a Kawasaki tette alattam tavaly.
Szerszámok elő, deknik le, tapogattam a sarukat, érdekes, az akksi nem melegszik, annyira talán nem nagy a baj. Biztonságból megnéztem a biztosítókat, de mind épnek látszott, belehasaltam hát a drótokba. Az önindítóval kezdtem, hiszen azon a tájon regisztráltam a hibát. Kivettem a reléjét, gondoltam, adok a villanymotornak direktben 12 voltot, ha úgy megy, valahol máshol lesz a hiba. Érintettem, megforgatta, tehát az önindító jó.
Következett a relé maga. Hopp, az egyik vezetéket valaki a régebbi tulajok közül saru nélkül, csak úgy rátekerte a kivezetésre, és már zöldült, meg fehéredett. Megpucoltam, saru híján visszatekertem, ettől még kellene működnie. Nem ment.
Következett a neuralgikus pont, minden Yamaha XJ900-ak sötét oldala, a biztosítéktábla, amit maga Darth Vader épített be hajdanán minden egyes XJ-be, és ami egyszer már alaposan megszívatott munkába menet. Elkezdtem tüzetesebben átvizsgálni. Itt, ugye, üvegbiztosítók figyelnek, kis szorítók közé befogatva, maguk a szorítók gumiágyban laknak. Így, huszonhat évesen a szorítók rugalmassága közelíti a velük egykorú, kenetlen Trabant-laprugóét, a gumiágy pedig inkább kilökni akarja magából a sarukat, mint befogadni – sok itt a hibalehetőség. Ráadásul a GPS tápját is csak úgy uk-mukk-fukk, vezetékrátekeréses módszerrel oldottam meg az egyik közömbösnek látszó sarunál, köpjenek le, én is tudom, de nekem már elfogyott a nyálam.
Ki kellett vennem egyenként a biztosítókat, hogy rájöjjek, mi a hiba oka. Az a biztosító, amelynek a végénél a navi is szipákolta a feszkót, érintésre kettéjött. Nem égett ki benne a szál, jól láttam én, hogy ép, de a sapkája lejött, ott elengedett a belső forrasztás, mindez csak kézből látszott. Valószínűleg gyengén ragasztották rá a fémkupakot, és amikor a GPS miatt megbolygattam, finoman elengedett, és mostanra adta fel a meccset. Új biztosító ment be, máris minden tette a dolgát, többé egy köhintést nem hallatott a Yamaha, derék jószág ez.
Szállást második próbálkozásra, egy nagyon szőke, nagyon riadt, nagyon bajszos-szakállas néni panziójában találtunk hatvan ajróért. Pont olyan fajtának látszott, aki tíz keresztet vet, ha motorost lát, és rögtön gyónni akar a papnál, ha véletlenül szóba áll egy hunnal. De aztán kiderült, hogy nem, egyszerűen csak magától ilyen áttetsző jelenség ő, az osztrák vendégekkel ugyanígy bánt. Kati meg is jegyezte, hogy még sose látott olyan fogadóst, akiről ennyire sütött volna, hogy retteg a vendégektől, akikből feltehetően évtizedek óta él.
De a szoba egészen fenomenális volt az ár tükrében, szuper ágyak, tisztaság, kis zegzugosság, szekrények, sok törülköző. És azonnal, erős sugárban jött a zuhanyból a melegvíz, amit mindig nagyra értékelek ilyen olcsó szállásokon, az ágynemű tiszta volt, a szoba világos, feleennyivel is boldog lettem volna.
Ráadásul megszeppent nénink még a Yamahát is beterelte az egyetlen szem garázsukba, pedig mondtam neki, hogy szívesen kint hagyom az utcán, ezt biztosan nem lopja el senki, még ha benne hagyom a kulcsot akkor sem. Titokban arra gondoltunk, hogy tekergünk egy kicsit még a hegyekben, de a néni kijelentette, hogy fél óra múlva zárja a kertet, onnantól csak gyalogosan tudunk kimenni, a motornak pedig bent a helye. Rendben, sétáljunk.
Mariazell, a kétarcú
Igen furcsa hely. 852 éve alapították, Közép-Európa legjelentősebb katolikus zarándokhelye. A már említett, gótikusságában gyönyörű, barokkságában borzalmas bazilika két kegytárgya – ami miatt ide szokás zarándokolni – egy 48 centi magas, Szűz Máriát és a karján ülő kis Jézust ábrázoló faszobor, valamint egy apró Szűz Mária-kép.
Előbbi egy Magnus nevű bencés szerzetestől származik, aki 1157-ben St. Lambrechtből indult ide lelkipásztorkodni, de útját állta egy hatalmas szikla. A Szűzanyához mondott imája meghallgatásra talált, a szikla kettéhasadt, a szerzetes időben megérkezett, a Black and Decker és az ekrazit kora előtt csodának tartották az ilyet. Hát erre Magnus barát fakápolnát épített a szobor köré, innen a helység neve, Mariazell, azaz Mária a kápolnában.
Aztán állítólag Morvaország őrgrófja, bizonyos Henrik is meggyógyult a köszvényből Máriához intézett imái után, s ide jött hálából rendes templomot emelni (a csodát bizonyos fokig árnyalja, hogy Henrik összesen 25 évet élt, 1197-től 1222-ig, talán nem kellett volna köszvényből lábadozó betegként annyit utazgatnia).
Aztán meg – mert e környéken minden sztorinak van magyar szála is - I. Lajos király is belekeveredik a sztoriba, aki 1364 táján (a csata tény, az évszámot csak tippelgetik a történészek) 2000 katonájával reménytelen harcra készült 8000 török ellen. Ahelyett, hogy szerzett volna még 6000-et, még inkább 10-et, a zelli Szűzanyához fohászkodott. Másnap a mellére esve találta azt a kis Mária-képet, amit máskülönben egy kis oltáron tartott, ezt égi jelnek vette, ezért nekiment a török seregnek. Tényleg olcsóbban jött ki, végül is, igaza volt. Hálából rendes templomot húzott fel Mariazellben (még egy teljesen gótikus, szépet), a képet pedig itt helyezte el.
A több völgy találkozásában fekvő Mariazellt emellett minden irányból hegyek veszik körül, Salzaltal, Walstertal, Grünautal, Aschbachtal, Gollradtal, Erlauftal, Lassingtal – hogy a neveiket is tudjuk. Kitalálták, Mariazell emiatt egyúttal motoros zarándokhely is. Egy-egy estén igen fura társaság gyűlik össze az éttermek teraszán. Jobbra ücsörög egy köszvényes néni, balra tőle négy, tetkós, bőrszerkós zsírtömb, a következő asztalnál parkinsonos házaspár lötyögteti a kávét valahol a kilencvenen innen, hátrébb Spidi-ruhás speedgépesek testhezálló bogártetem-lepelben, aztán megint egy passzióból ájtatos néni, zárja a sort néhány dzseki azonos kolorokkal a székeken, a lassan az asztal alá csúszó tulajdonosaik még utolsókat böffentenek bezahlung előtt – jópofa az egész. A tér is hasonló – fent a templom, előtte diszkrét ruhás zarándokokkal, alant hömpölyögnek a motorok, trike-ok.
Én korábban a zarándokosdin kívül annyit tudtam Mariazellről, hogy szerepel valamelyik ORF-adó időjárás-jelentésében. Amikor sajtóutakon reggel bekapcsolom a tévét a szállodában, valahogy mindig megtalálom az élő kamerás jelentést, ami megy egyik helyről a másikra Ausztriában, mutatva, milyen ott épp a kilátás. Általában mindenhol süt a nap, Mariazell az, ahol nincs semmiféle kilátás, mert mindig szürke a képernyő – a köd állandó.
Mi idióták, pedig épp ide jöttünk. Bocsánat, a Kati nem idióta, csak én. Most, a cikk írása közben nézegetem a Wikipediát, Mariazellben egész évben sokkal hidegebb van, mint bárhol Ausztriában, még nyáron is, nahát. Ráadásul irgalmatlan sokat esik az eső, a legcsapadékosabb két hónap július és december. Mi augusztus elején érkeztünk, ami majdnem július, tök jó. De mázlink volt, se köd, se eső, szinte melegnek lehetett mondani az időt. Legalábbis szinte mázlink volt, mert aztán mégsem. Majd mesélek, képbe jön még az új, IXS esőruha is.
Ekkor, péntek este még alig lézengett pár motoros, csak a zarándokok gyűltek, szép lassan. Körbejártuk a helyet, hangulatos, van például egy hegyoldalba épített, modern épület, aminek a belső részében kalandparkot alakítottak ki, függőhidakkal, kötelekkel, hágcsókkal, a másik dombhoz átívelő kötélpályával. Szép kis házak, a bazilikát is megnéztük belülről, amely az én ízlésemnek legalább olyan giccses, mint a pravoszláv templomok. De szép kórusmuzsika volt, ott ragadtunk tíz percre, az tetszett.
Aztán jót zabáltunk, másnapra terveztünk egy három magasságivonal-átszelős utat (vajon a kis vékony, barna vonalak milyen utat jelentenek az IGO-ban, tűnődtem megint, de mivel szimulálni azért lehetett az útvonalat, nem aggódtam), nagy hajcsi, reggel szikrázó napsütés. Balzsamos este után szupernova délelőtt ígérkezett.
Rettegős-bajszos néninktől kaptunk kiadós reggelit, még mindig halálfélelemben reszketve kedvesen búcsút intett nekünk, kivételesen nyikkanás nélkül működő Blue Pantherem (na tessék, leírtam a nevét) kardot rántva mutatta az irányt a hegyekbe. Irány a sok magassági vonal. Nagy útról kisebbre fordultunk, kisebbről parányira. Olybá tűnt, mintha valakinek a házához vezető magánút lenne, de a GPS mutatott, hát mentünk. Aztán egy hajtűkanyarban kis híján elestünk, mert félúton, a fák takarásában makadámra váltott az aszfaltburkolat. Szépet táncoltunk, de megfogtam, mázli volt, nem én vagyok ilyen ügyes. Jelentem, a barna csík földutat jelent az IGO-ban, ezt biztos mindenki tudja, csak én voltam alulinformált.
Sebaj, legyen akkor természetjárás, hiszen nem láttam semmilyen tiltó táblát. Finoman húztam a gázt, fel ne zavarjam az erdőt, épp csak halkan susogtunk felfele, szerintem a rőzseszedő anyókánál is meglett volna a három kívánság, ha találkozunk, pedig a nyanyák nem szeretik a motorzajt. Megelőztünk egy traktort, kicsi Pantherem nagy zöld nyíllal biztatott, előre, előre. Nyomtuk a kilométereket, egyre meredekebb föld- illetve makadám utakon. Már sárosabb volt a firmamentum a kelleténél, amikor balra megláttam az erdészlakot. Kati leugrott, fotó a természet lágy ölén, oh, wie romantisch, tovább. Vagy száz métert tehettünk meg, amikor megláttuk a sorompót. Vége.
Biciklista jött a túloldalról, átemelte a gépét a sorompón, tekert tovább, elhaladtában iszonyú rosszallóan nézett ránk, úgy, ahogy csak egy végtelenül magabiztos, tiszta életű labanc tud. Szarul éreztük magunkat, ez tény, bűnözők lettünk egy idegen országban, holott azt hittük, szabályosak vagyunk.
Yamahám 240 kilójával (plusz cuccok) nem volt egy Rákóczi túrós-habzsolás az Y (azaz a szűk, bakhátas, egyik irányból meredek lejtővel határolt út miatt inkább Y-Y-Y-Y) forduló. Valahogy nem estem el, utána tizennégy kilométert tettünk meg lefelé. Vissza végig motor nélkül csorogtunk, annak is van azért hangulata, így legalább hallottam, hogy kicsit zörög a kormánynyak-csapágy, ideje lesz utána állítani.
Beadtuk a derekunkat, délnyugatnak vettük az irányt a főúton, a vadvizesek által imádott Salza folyó mentén verettünk egy jó negyvenest. Csodás kanyarok, alagutak, jobbra dől, majd balra dől, belehúz, zubog az adrenalin. Kéjesen borogattam 26 évnyi és negyed tonnányi japán vasamat az ívekbe. Motorozni őrületesen jó, még ha valaki olyan lájtosan középszerű is, mint én.
A tükörben közben rendre felbukkantak osztrák hétvégi motorosok. Udvariasan követtek egy darabig, aztán az első rövid egyenesben egy göbként elverettek mellettünk – és mindenki intett. Közénk való vagy, csak kicsit lassú, bocs, mennünk kell, éreztem, és nem háborogtam, jó volt így is. Hiába próbáltam volna én védeni a mundér becsületét, a pályát nem látott, évente maximum háromszor rendesen megtornáztatott tudásom, illetve a negyed százados technika kombinációja nem állja a versenyt a szorgosan gyakorló tehetségesekkel a modern gépeken. Sebaj, a ritkán felbukkanó öregekkel azért tartottam a tempót.
Na persze. Egyszer csak felbukkant a visszapillantóban egy csapat kövéres-középkorúas, mind ilyen nosztalgiamotorokon, mint az enyém, lehettek vagy öten. Egy huszonéves CBR-t, meg egy régi VFR-t felismertem a rommá fényezett idomok alatt. Kábé húsz kanyart bírtak mögöttünk, aztán inkább előrementek motorozni kicsit. Pedig próbáltam én, de itthon várt a két gyerek, nem léphettem túl bizonyos határokat. Valamire mégiscsak rá kell kenni.
Telt nagyon az idő, visszacsörlőztük magunkat Mariazellbe, elfogyasztani az utolsó osztrák kajaadagjainkat. A tér teljesen átalakult reggel óta, mindent elborítottak a motorosok, alig lehetett mozdulni. Büszkén beparkoltam a szuper Yamahámat a többiek közé, kicsit elléptem, kattintottam a géppel. Hát, izé, a sok szép motor között az a stílustalan tégla ő. Tény, 1983 óta kissé megváltozott a divat. Sebaj, idén másodszor is elhozott Ausztriába, jót kanyarogtunk vele, igazából egy köhintés nélkül teszi a dolgát. Az általam megroppantott üvegbiztosítékot inkább nem számolom, az az én hibám volt, máskülönben a Yamaha tényleg hibátlan.
A kajáldában mutattam a Katinak az étlapot, hogy megint van napi szar, azaz Tageshit (angolul tudók értik talán a poént, mert németül Tages, azaz napi, és hit, azaz sláger, de angolul a "shit", az tudjuk, mit jelent). És erre nem pont azt akarta rendelni?
Amikor jött a pincérnő, kicsit zavarban volt, hiába, melegen sütött a nap, meg a nyolcvan kilométernyi motorozás is koptatja a koncentrálóképességet – „Bitte ein tagesi...” – kezdte "S"-sel, mire felröhögtem, erre gyorsan javított, vörösen, de addigra már a pincérnő is kelletlenül mosolygott a szar poén hallatán. „Tageszhit” – javította ki a szavát félbeharapó Katit. Hát, jó volt.
A hazajövet alapvetően eseménytelen, gyönyörű utazásnak ígérkezett, még itthon megnéztem az előrejelzést, maximum enyhe felhősödésre számítottam. Elfelejtettem, hogy Mariazell miről is igazán híres. Erre azonban nagyjából két kilométer megtétele után azonnal emlékeztetett az esőcseppek kopogása a bukón. Kati szorongatott hátulról, gondolom, azért, hogy álljunk meg, esőruházkodni.
Én azonban láttam, hogy a nyergen túl tiszta az ég, azonnal azért nem ázik át a motoros ruha, odáig bírjuk ki, a napon majd megszáradunk. Így is lett, három perc után elállt az eső, száraz lett az út, felvillant a nap. Akár strobólámpa a falusi diszkóban, mert utána szinte azonnal megdördült az ég. Bemenekültünk egy óriási fa alá, szélsebesen öltözni kezdtünk.
Az esőruha szükségessége
Évekig mindenféle postásruhákkal, meg nejlon-izékkel védtem magam az eső ellen, mert aki túrára indul, azt hétszentség, hogy valahol elkapja egy alapos zuhé. Csodálkozom is egy csomó motoroson, miért nincs esőruhájuk – a cucc alaphangon nem drága (alig tízezerből általában kijön, mellé az esővédő kalocsni olyan négyezer), és iszonyú jól csökkenti a rosszidő-stresszt.
Aztán amikor megelégeltem, hogy minden szedett-vedett cucc alatt péppé ázok, akkor vettem egy rendes, kezeslábas esőruhát. Ez két-, két és fél éve lehetett. Tavaly Cortina d'Ampezzónál kapott el bennünket az eső, szinte időben beöltöztünk (az ember azért hajlamos mindig tovább húzni az ázást a kelleténél). De négy órát ilyen gumiruhában feszíteni – pocsék. Aki volt katona, az tudja milyen a vegyvédelmi köpeny, hát a tizenegyezer forintos esőruha sem sokkal különb. Fél óra alatt úgy beizzad alatta az ember, hogy azt hiszi, beázott, pedig nem. Az ilyen félmegoldás, mert hordani szenvedés, de tény, hogy még mindig százszor jobb, mint órákig ázni hazafelé, valahonnan a világ végéről.
Aztán az IXS forgalmazó idén felajánlott mindenféle cuccot tesztelésre, aminek nem vagyok túl nagy híve, mert ruházatot sose kérnek vissza, ezt tudom más tesztelőktől. De próbáltam lehetőleg kisebb dolgokat választani, majd a többiről is írok, de az egyik egy kétrészes, háromrétegű, tudományos esőruha volt. Harmad akkora helyen elfér, mint a korábbi, nagy kezeslábasom, könnyű, a külön nadrágot, külön kabátot pedig sokkal könnyebb felvenni, mint az egybeszabottat.
Egyszer már itthon, Budapesten megáztam benne, akkor nagyjából fél óra alatt szeltem át a várost a Hondától a szerkesztőségig. Szemernyit nem lettem vizes, sőt, meg se izzadtam benne – utóbbi volt a teljesen szokatlan élmény. Valami többrétegű, spéci szövésű poliamidból van, a belső része poliészter, kifelé engedi a párát, befelé nem a vizet, a típusa IXS Horton. Az eddigi cucc csak az utóbbi funkciót látta el – két irányban.
Hazafelé Budaörsről végignéztem, hogy más motorosok mit szenvednek a klasszikus ólomkabátokban (oké, csak gumírozott), meg pláne rövidgatyában, pólóban, engem viszont az egész esőből csak annyi zavart, hogy iszonyatosan párásodni kezdett belülről a sisakom. Tök száraz, izzadságmentes voltam, mint Naomi Campbell bevetés előtt, amikor a Totalcarba érve levetkőztem. Nem, nincs fénykép, ugyanis csak kicsit nézek ki úgy, mint Naomi. Például nem vagyok néger, ez eleve hátrány, szerintem.
Az öltözés sebessége is nagyon más. Azalatt, amíg Kati (aki szintén nem Naomi, de még csak néger sem) felvette a búvárruhát, én teljesen túl voltam a sajátomon, bebugyoláltam a tanktáskát (amihez majdnem üresre ki kellett pakolnom, mert az alján volt a vízálló héj), és elcsomagoltam az addig a Kati dereka mögé gumipókozott ruhás hátizsákot is a túradobozba. Aztán jött háromnegyed óra gyilkos esőben – csepp egy szál se. Igazából szinte élveztem is a motorozást, amit korábban el nem tudtam volna képzelni esőben.
Minden osztrák túránk során, kvázi akaratunkon kívül el szoktunk érkezni egy Kalte Kuche nevű helyre. Most is. És itt már nem esett. Nyilván a legjobb kelet-ausztriai motoros utak futnak itt össze, mindig máshogyan közelítjük meg, és mindig meglepődünk, hogy nini, megint itt?
Kalte Kuche – amennyit én láttam belőle – egy fürdőhely, mellette egy hatalmas, régi fogadóval, ami mellett minimum negyven, de olykor talán százötven motor is parkol. Az egész banda motoros ruhában, hol itt csörömpöl fel egy Ducati száraz kuplungja, hol ott harákol sántítva egy Harley, emitt egy BMW dorombol unottan, amott egy régi trágyapumpa (CX500) rágja a zabot szorgalmasan, aztán beröntöttöröntöttörözik egy hetvenéves, ikerdugattyús Puch 250 nyomában a vidámparki díszlethez hasonlító Gold Wing-galerivel.
Egy motorosnak csodás a hely. Megálltunk mi is, eiskaffee fillérekért, közben érkeztek lentről a kollégák. Mind esőruhában. Pont a puchos srácot meginterjúvolta a Kati – „lent nagyon esik?” – kérdezte tőle, miközben a srác úgy öntötte kifele a bal csizmájából a lét, mintha csak egy Sárszentmihály melletti tanyán húzott volna vödör vizet a libáknak az itatóba. Hát persze, kicsit vázolta az aggasztó helyzetet, öltöztünk is vissza vízhatlanba.
Kicsit még szárazban tekeregtünk lefelé, aztán lesújtott Noé átka. Másfél órán át harminc és ötven között araszoltunk, Yamahám motorcsónakot imitálva hasította a bokáig érő vizet, én biztonságból a blokkvédőn tartottam a lábamat. Néha cáparajok úsztak el mellettünk, felbukkant egy-egy bálna is, versenyt pöfögő norvég és japán halászhajók által üldözve, nyomukban a Greenpeace aktivistáinak sárga gumiladikjaival. Iszonyatos eső volt, a motorosok végig ereszek alatt, illetve buszmegállókban ácsorogtak, de nekünk mennünk kellett, távoli volt a cél, vártak a gyerekek. A halálosan kimerült nagyik pedig talán még náluk is jobban számítottak ránk.
Valahol Bécsújhely táján állt el az özönvízszerűség, de úgy, mintha elvágták volna – emitt még szakadt, egy vonalon túl pedig száraz volt az aszfalt, a közelben kéken szikrázott az ég. Kati még erőltette volna az esőgúnyát, de én tépni akartam haza, a sima motoros ruha pedig azért annyiból tényleg sokkal jobb a bármilyen jó esőgúnyánál, hogy nem lobog, csapkod a szélben.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
Két darab tankolásos pisiléssel később otthon voltunk, Zuglóban. Hogy a gyerekeknek mit hoztunk? Mariazelli mézespuszedlit. Most is van még belőle...
További cikkeink
