Veled is megtörténhet

2004.04.16. 10:54
Március 20. Reggel 5 óra, Budapest. A magyar csapat tagjai némi akaraterő segítségével kikászálódnak puha ágyukból. Egy utolsó, jóleső pillantás a hőn szeretett környezetre, majd eszeveszett készülődés, hogy elérjük a reggeli gépet, ami elröpít minket Frankfurtba. Itt csatlakozunk majd a Dunlop csoporthoz.
csik.jpg

Március 21. Hajnali 1 óra, Villahermosa. (27 órával később.) A Dunlop Drivers Cup egész csapata - 30 versenyző, vagy 15 újságíró, fényképész és tévés, valamint legalább 10 szervező - megérkezik a helyi reptérre, ahol a már egy hete a helyszínen tevékenykedő újabb 10-15 instruktor és helyi segítő várja őket.

Három-négy óra öntudatlan hánykolódás a hotelben, majd valahogy megtaláljuk a reggeliző helységet, ahol megkapjuk az első eligazítást. A lényeg a következő: egy "Road Book" - ami az itinert tartalmazza -, egy GPS - műholdas helymeghatározó készülék - valamint józan eszünk segítségével kell eljutnunk megannyi "A" pontból megannyi "B"-be. A versenyhelyszíneket, a közös étkezések koordinátáit valamint az előre beszervezett benzinkutakat, ahol tankolnunk kell majd, szintén feltüntették az útikönyvben. Tespedésre nincs idő, rögtön reggeli után indulunk, hogy átvegyük Jeep Wrangler típusú, 2.5 literes, felezővel ellátott, de differenciálzár nélküli autóinkat. Amikor terepjárónk hiányzó lezippzározható hátsó, illetve oldalsó ablakai iránt érdeklődünk, úgy tűnik senkit sem izgat fel a téma. Sebaj, gondolom, ez itt Mexikó, a dög melegben még jobb is lesz nélkülük.

Ötödikként hajtunk fel a főtéren felállított dobogóra, ahol a verseny hivatalosan is elkezdődik. Azonnal belecsöppenünk a kőkemény valóságba. A filmek már lelőtték a poént, Mexikó ugyanis pontosan olyan, amilyennek elképzeltük, csakhogy ez most igazi. A sávok inkább tájékoztató jelleggel léteznek. Mindenki egyfolytában dudál, villog. A jelek nagy részét nem sikerült megfejteni, az azonban hamarosan leesett, hogy aki balra indexel, nem kanyarodni akar, hanem előzékenységéről tesz tanúbizonyságot, elenged. A rendszer tökéletesen működik, veszélyhelyzet kizárva, ugyanis balra kanyarodásnál senki nem indexel. A városokban mindenhol dugó, őrült tolakodás, de az összekötő utakon mindenki udvariasan engedi el a nála gyorsabb járművet. Az európában - és kis hazánkban is - jellemző "inkább dögölj meg, mint, hogy megelőzz" hozzáállás itt szerencsére ismeretlen.

Nekünk mindenesetre mindkét formula megfelel - aki Budapesten megállja a helyét, bátran vezethet bárhol a világon -, könnyedén illeszkedünk be a forgalomba. Váltakoznak a betonnal illetve murvával borított útszakaszok, majd megérkezünk Tapiljulapa-ba; gyönyörű hegyi falucska, első autentikus mexikói ebédünket itt fogyaszthatjuk el. Nem csodálom, hogy a kínai éttermek száma többszöröse a mexikóiaknak, de legalább megúsztuk gyomorrontás nélkül. Délután két órát veszteglünk egy katonai blokád miatt - ez egyébként az ország ezen területén nem ritka jelenség. Némi sírás-rívás után a helyi főparancsnok engedélyével az egész karaván a senki földjén és néhány kerten átgázolva folytathatja az útját az első versenyhelyszín, Palenque maja piramisai felé. Tájékozódási feladat következik a piramisok között, Gps-szel, de autó nélkül. A megadott pontokon benszülöttek várnak, akik saját nyelvükön írják körül a kulcsszót, amit meg kéne fejtenünk. Mivel ez nem sikerül, komótosan ballagunk vissza a célba, ahol - mint ez később kiderült - az időnket is mérték. Az angol nyelven tartott eligazításból adódó félreértésnek komoly ára van: a két idegen ajkú csapat - Románia és Magyarország - az utolsó helyeken várhatja a folytatást.

A másnap reggeli kelés, csakúgy, mint az ezt követő összes többi, jó korán ér minket. Folytatódik a rohanás. Közeledünk az esőerdőkhöz, az időjárás is változik. Még nem tudjuk, de három napig esik majd. Sajnos a nyitott kocsi kérdést, miután akuttá válik sem sikerül orvosolni, így rommá ázunk. Sebaj, látunk igazi, áthatolhatatlan dzsungelt, madárpóktól élelmet raboló koátit, krokodilt, vízeséseket, még raftingolunk is hatszemélyes gumicsónakokkal. Az egész esemény kísértetiesen hasonlít egy vízitúrához, csak itt autókba gyömöszöljük be újra meg újra vízhatlan műanyagdobozba rejtett ruháinkat. Mindeközben a verseny is folytatódik. A triál pályán elvérzek ugyan, de csapattársam - negyedmagával - az első helyen végez, sőt, a harmadik napon sorrakerülő átlagtartó versenyt - adott szakaszon 45km/h-s átlagsebességgel kellett végigmenni, forgalomban, autókkal és tehenekkel körülvéve - is megnyerjük, így karrierünk hétmérföldes léptekkel indul. Összetettben a második helyre robbanunk be.

A következő triál szakaszt elmossa az eső, helyette több száz méterre behatolunk Guatemalába, amit egy oszlop választ el Mexikótól. A világnak ezen a részén nagyjából mindegy is, melyik oldalon él az ember. Lassacskán civilizálódik a környezet, a negyedik napot már igazi városban, igazi szállodában, igazi ágyban töltjük. Még a ruháink is megszáradnak. Azonnal kihasználjuk a kisváros nyújtotta kecsegtető lehetőségeket: közelebbi barátságot kötünk a román kettőssel, valamint az Herradura nevezetű felettébb jó minőségű tequila-különlegességgel. Az ötödik nap reggele bántó hirtelenséggel érkezik, de rutinosan összekaparjuk lényünk szerte-szét szaladt darabkáit, hiszen végre a tengerpart az úticél.

Éjszakai fürdés, beach-party, saját medence a szállodai szoba teraszán. Nem csak az útvonalt és a látnivalókat, de a hoteleket is nagy odafigyeléssel válogatta ki a Dunlop, és a rendezvény szervezésével megbízott német Mekom cég. Nincs okunk panaszra. Közben a verseny az egyik legizgalmasabb szakaszához ér: a csoport fele quad-ra ül, a többiek pedig elindulnak ismerkedni a buggy-kkal. Utóbbiak, sajnos, szinte azonnal felmondják a szolgálatot, míg előbbieket olyan porban csapatjuk nagy szeretettel, tizenötös csoportokban, hogy mindenki tetőtől-talpig poros lett, de nem a szó hagyományos értelmében, hanem annál sokkal-sokkal alaposabban. Kárpótlásként kb. 40 km-re a helyszíntől egy vízesés jótékony, hideg vízében moshatjuk tisztára melegtől, portól és sótól kitikkadt testünk.

A magyar csapat mélyrepülése pedig kezdetét veszi. A quaddal mindkettőnknek voltak problémái. Volt még egy átlagtartó verseny, ahol a csúnya kamionforgalom miatt megintcsak gyengén szereplünk. Mindenki el tudja képzelni, mi történik, ha egy 40-nel közlekedő kamionost őrült tempóban megelőzünk, hogy aztán 45-tel cammogjunk tovább előtte. Visszaelőz. Stb... Miután esélyeink szép lassan végleg elszállnak, a vége felé már inkább a nyaralásra koncentrálunk. Még szerencse, szívtam volna a fogam, ha a kilencedik napon megrendezett fittness próbán - futás és bicikli - vérzünk el, itt ugyanis verejtékes izommunkával is csak 10 pontot sikerült megszereznünk a lehetséges 300-ból. Nekem már a 4200 méteren zajló triál próbán is kisebb problémáim voltak a ritka levegőben.

A tizedik napon aztán megérkezünk Mexikóvárosba. Egy kb. 30 kocsiból álló konvoj együtt, rádión tartva a kapcsolatot megcsinálja a lehetetlent. Átmegyünk a mexikói forgalmon, amit semmihez sem tudnék hasonlítani. És senki sem veszik el, köszönhetően a szervezésnek. 15 km-t kábé két óra alatt teszünk meg a dugóban. Idegörlő és néha teljességgel lehetetlen végrehajtani a szigorú utasítást: "maradjatok együtt". Az utolsó vacsorán már tudjuk, az előkelő 12. helyen végeztünk. 15 csapat indult. Önfeledt ünneplés közepette azonban egyszer csak kiderül, a java még hátravan.

Minden évben átadnak egy különdíjat, a Team Spirit Awardot. Ez nem a teljesítménytől függ, itt a rendezvényen résztvevő minden egyes ember - legyen az versenyző, újságíró vagy szervező - szavazhat. A versenyhez, az egész eseményhez való hozzáállást vizsgálják. 2003-ban a Németh Norbert és Szabó Róbert alkotta magyar duó kapta a legtöbb szavazatot és hozta haza a megtisztelő címet. Idén nekünk is sikerült. Bakki Zsolt és Szőke Viktor - vagyis jómagam (Gyulavitéz Télen Nyáron) - értékes trófeával tértünk haza egy gyönyörű országból, egy csodálatos nyaralásról.

Ami pedig a jövőt illeti, autózzatok sokat! Gyorsasági és off-road tapasztalatoknak egyaránt nagy hasznát vehetitek a versenyben, de a legfontosabb az angol nyelv biztos ismerete. Enélkül a feladatok és külföldi embertársaink mondandójának értelmezése csaknem teljességgel lehetetlen, amitől létünk egyszerre okafogyottá válhat. Biztos német, plusz egy kicsi angoltudás is megteszi. A DDC 2004-05 döntője Olaszországban lesz, megannyi pályaautózással tarkítva. Próbálkozzatok, érdemes!