Öldöklési verseny az M7-esen

Rövidek mostanában a szabadságok, egy-egy hétre tudunk csak elmenni, de azok is csonkoltak, mert a feleségem hétfőn másodállásban dolgozik, és késő estig, de néha éjjelig nem tud elszabadulni. Marad a keddtől vasárnapig tartó Balaton opciója, de mivel visszük magunkkal Döme nyulat, aki csak egy-két órát bír az autóban, meg a gyerekeket, akiket nem szeretnénk veszélyeztetni, inkább már szombat este hazajövünk, jobb a békesség. Négy és fél nap az élet.

Idén ez volt az utolsó igazi lemenetelünk Balatonra (már csak levelet szedni húzunk le majd valamikor októberben), ezért a végén össze kellett pakolni az összes nyári cókmókot. Két autóval mentünk hát, de jól élünk, gondoltam. Mindegy, máshogy soha nem kerülne haza a négy bicikli, a két kismotor, a nyúlketrec, a görkorcsolya, az ágynemű, az üres üvegek, Norbi kiságya. Jó, hogy van a kombi ződcséges, ledöntött üléssel, plafonig pakolva mindent elnyel, a család meg elfér a Kati 190-esében. Tökéletes a terv.

Elérkezünk tehát a szombat estéhez. Az időjárás tudja a dolgát: hogy megkönnyítse az elszakadást, négytől beborul az idő, hideg szél lengedez, egy-két kósza esőcsepp is aláhull, mintegy a szeptember előfutáraként. Autóink megtömve, utolsó hekk beburkol a Marika büfében, na, még egy erős kávé, gyerekek beszíjazva, nyúl Best okizva. Amíg tart a hordozóban a széna, már biztosan nem válik a Gyalog-galopp vérnyulává, biztonságban a család. Földvárról még tűrhető forgalomban hajt ki a konvoj, utolsó tankolás, könnycsepp morzsol, adieu, magyar tenger!

Az M7-esen lassanként mindenki megvadul. Tisztára, mint a közértben, '78-ban, amikor banán érkezett Kolumbiából. Vagy ananászos joghurt, az volt még a sztártermék, kartonlapszámra vettük, emlékszem, anyám hajlandó volt érte sorban állni egy órát is. Lökdösődés, tyúkszemkezelés a másik cipőtalpa által, hónaljszag, indulatok, mint a lakógyűlésen.

Csakhogy az autónak nincs tyúkszeme. Hónalja sem. Van helyette gázpedálja, kormánya, és – ahogy észrevettem – nincs agya. Az agy a vezetőtől származna. Mivel vezető nélküli autót saját kerekén egyet sem láttam közlekedni az M7-esen, ezért csak arra tudok tippelni, hogy maguknak a vezetőknek nincs agyuk. De akkor hogyan lélegeznek, látnak, koordinálják a kormányra tett nyálkás, izzadt csápjaikat, amit a biológiakönyv valamiért kéznek nevez? Érdekes orvostani kérdés, nem tudom rá a választ, most inkább nem keresem.

Merthogy mi történik?

Robog a két sáv, a jobb oldali olyan 90 és 130 között, a belső 110 és 210 között, ahogy nálunk szokott. Siófoknál még a nyaralásban kipihent idegek vezérlik a sofőrök cselekedeteit, tolerancia, békesség, köszönöm-vészvillogó, kalkuláció a fékúttal, mindenki haza szeretne érni egyben, legyen már ez is egy jó nyárvége.

A Balatont elhagyva vonzani kezd az otthon mágnese, kit a házba épített patkó, kit a szamárium-kobalt, másokat a neodímium, de akadnak, akiket egyenesen az ipari elektromágnes. Különböző a vérmérsékletünk, különböző a vezetési tudásunk, eltérőek az autóink. Van, aki az útra koncentrál, más telefonál, a harmadiknál üvöltenek hátul a gyerekek. És nagyon, nagyon eltérő a hazaérési sebességről alkotott elképzelésünk.

Én jól vagyok, nekem csak a szétszedett nyúlketrec zörög hátul a biciklivázon, szól a Stones, telefonon nem keresnek, szívvel-lélekkel élvezem a vezetést. Öreg Mercim jó erőben, beállítom a tempót az átlaghoz, 115 és 130 között robogok, nem erőlködünk, peace, this is the beginning of beautiful friendship.

Aztán valahonnan előkerül a kötelező kamion, tudják, ezek a legváratlanabb pontokon mindig előszüremlenek az aszfalt réseiből. Meg jóval előtte a nyolcvannal cammogó, belét lógató busz, az ecsetes átfestés alatt még halványan kivehető „Aranykalász Mgtsz” felirattal az oldalán. Jól van, megnyugodhatunk, nincs erdőtűz ott messze elöl, csak az Ikarus öreg Steyr-licenc hathengerese küzd a bélbántalmakkal. Ezek a mai gázolajok már nem a régiek.

Előzni kezd a sor. Meglep, de egészen nagy a rend. Az emberek szépen beállnak egymás mögé, indexre engem, a gyanús ződcségest is beengednek, mindenki tartja az egészséges követési távot, senki nem alszik. Nyolcvannal sose érünk haza, az egész társaságnak meg kell előznie a kamiont, aztán a buszt is. Egyáltalán nem olyan ez, mint egy októberi szerda délután, amikor a vezetni még Pobjedán tanult bácsi Martonvásárnál beáll a belső sávba az M7-esen, mert a külsőn ráz a beton. Itt most mindenki érti a dolgát. Egészen Nyugat-Európa lettünk, sehol egy idegesítő luk, próbálunk menni, ha kamion, hát kamion, bár a busz már tényleg fáj egy kicsit.

Ilyenkor valami gázpedálhős mindig megtalálja a jobb sávot. Hiszen az üres. Nyolc autónyit előre lehet veretni, néha tízet is, hiszen a kamion még messze nem érte utol a buszt, bár hosszú távon nyerőre áll. Óriási a hely, egy Jumbo Jet leszállna itt. De szép lesz, ha majd a kamion is elkezd előzni nyolcvanhárommal...

Egyelőre azonban jobbról nyomul itt egy barom. Fekete Octavia. Persze nem fér be, hiszen mindenki féktávon követi a másikat. Sebaj, ráhúzza a kormányt a legelsőre, az megijed, ahogy számítani lehetett, fékez, máris lett hely, ugye, nem is lett baj, akinek gyengék az idegei, ne menjen a nagyfiúk közé. Én végignéztem, mi történik, már előre ment fel a pumpám, mert tudtam, hogy nincs hely, párszor csekkoltam magam is, de kivételesen egyetlen láma sem volt a sorban. Mire hozzám ér a lassítási hullám, már nagyot kell taposnom a fékbe.

Láttam egyszer egy filmet a Discovery-n, mutatták, hogyan alakulnak ki a dugók a németországi autópályákon. Egyvalaki elbambul, kicsit hirtelen fékez, a mögötte levő is megijed, valamivel nagyobbat fékez, aztán így megy ez tovább, mígnem a tizenötödik a sorban koppra megáll. Jöhet a kuplung, egyes, gyorsítás, mögötte levő szintén kuplung, egyes, gyorsítás, aztán mindenki kettes – mire újra nekilódul a sok száz állóra fékezett autó, kész is a sok kilométeres dugó. Helikopteres felvételt mutattak, látszott rajta, úgy terjed az ilyen, ahogy a földigiliszta gyűrűi mozognak haladás közben. És még a jobbik eset, amikor mindenki meg tud állni. Mert egy álmos kánikulai délutánon bizony előfordul, hogy valaki kicsivel hátrébb túl későn lép a fékbe, arra pedig gondolni sem merek, hogy egyeseknél esetleg a búcsúsör is bejátszik a figyelemkiesésbe.

Balatonról hazafelé négy ilyen megállós dugóban sikerült egyenként negyedóra-húsz percet elcsesznem. Elfogyott a széna, a nyúl már fogpiszkáló vékonyságúra koptatta a hordozó rácsát, esküszöm, morgott is. Aggódtam. És sehol egy lerohadt autó, összetört lakókocsi, oldalára dőlt kamion, csak az ép verdák, a tükörsima aszfalt és a robogás lehetősége ameddig a szem ellát. Mi mégis ácsorgunk, ide veled kicsi kardom!

Nos, robogjunk inkább újra a sorral, legalább szövegben, mégiscsak szórakoztatóbb része ez az utazásnak, mint az álldogálás. Mi tagadás, kicsit feljebb mászott a vérnyomásom, mint szerintem sok más autóstársamé is, akik végig asszisztáltak abban, hogy a sietős Octaviás utáni helyzet kárbejelentő nélkül megoldódjon.

Innentől kezdve rendszeressé váltak a lassú teherautók, buszok, furgonok – vajon nincs ilyenkor kamionstop? És busz-?

Egyetlen tömör sor száguld a belső sávban. Az engedélyezett féktávon még éppen innen autózunk, de a BMW-s nem bírja idegekkel, hiába, megfullad a sok ló a szoros zablától. Kimegy, ott több a levegő. Ha már ott van, előrehatol. BMW-s után Octaviás, nahát, még egy ugyanebből a típusból, de ez ezüst. Dagadnak a lóerők – azaz a kormot ontó Skoda kipufogója alapján inkább a newtonméterek, hiszen láthatóan dízel – utolsó pár, előre fuss, aztán meg adj király katonát, eljátsszuk az egész gyerekkorunkat, ovi van, juhé! Abban a székfoglalós játékban is – ahol eggyel többen járkálnak körbe, és amikor vége a zenének, hirtelen le kell ülni – mindig kiesik egy. Itt a Daewoo-s kenődik kis híján a szalagkorlátra, mert a BMW-s le akar ülni. Insallah, itt is eggyel kevesebb volt a hely. Pontosabban kettővel. Nagy a pánik, nagy a fékezés, hopp, még egy luk, és már nemcsak a BMW, de az Octavia is becuppan, no sweat, haljanak meg a hülyék.

Már tényleg durván kell fékeznem, mire hozzám ér a hullám, mindenki kicsit rövidebben autózott, mint a féktáv, éppen azért, hogy a jobbról jövő pofátlanok be ne férjenek. Ezzel már hárman robognak Budapest felé abban a tudatban, hogy ezt lehet így, sőt, célravezető, és jó is csinálni, nulla a balesetveszély, hiszen még mindig karcmentes az autójuk. Az, hogy az utolsó besasszézó Octaviástól negyvennel visszább a hajnal óta Rovinjból északnak tartó holland házaspárt épp e percekben vágják ki a Hymer Wohnmobile-ból, mert számukra érthetetlen okból öten besatuztak előttük, már tényleg mellékkörülmény. Pontosabban: nem az ő dolga, vigyázzon mindenki magára, ahogy tud.

Összesen hat BMW-t számoltam össze ilyen jobbos előzésben, többnyire négyajtós szedánokat, érdekes, a nagy, X-es jelű batárokkal nem művelt senki ilyet. Octavia nem volt több. A sokadik hosszú sorba felfejlődős, jobbról, fél féktávon orrot beerőszakolós művelet után már alig kétméteres féktávot tartottam – én is, meg mindenki előttem, mögöttem, ameddig szem ellátott. Gondolom, a szabályokat betartóknak, épségben hazaérni akaróknak, gyerekeiket, vagy csak a saját, nyomorult életüket, esetleg redvás autójukat féltőknek hozzám hasonlóan ekkor már a fülén folyt kifele az epével vegyített adrenalin.

Aztán Székesfehérvártól teljesen átalakult a kép. A kimerült, megcincált idegrendszerű autósok beálltak a középső sávba olyan döngölős százzal – innentől, ugye, három az aszfaltcsík. Jobb szélen a vákuum, bal szélen a TGV-rovat, kétszázzal.

Én azért szerettem volna tartani a 120-125-öt, a nyúl már hörgött jobb egyen, kezdte alakját veszteni a hordozó, ha most kiszabadul, tényleg átharapja a torkomat, és nálam ippeg nem volt kéznél a Szent Kézigránát. Előttem másfeledik generációs fehér Polo Variant, nagyjából az én tempómban, de utolérte a sort. Vissza hát százra. Balra Volvók húztak el 195-tel, ki se mertem tenni az indexet egy darabig. Végre egy luk. Nem akartam barom lenni, tudtam, hogy a Polós gyorsabban ment korábban, hát nyilván előzni akar ő is, elég nagy a hézag a belső sávban, bőven beférünk majd mindketten. De nem előz. Alszik.

Kimegyek, ráállok a 130-ra, vissza a középsőbe, majd ki a szélre, tartom a 125-öt. Középsőben ismét egy magányos Fiat Tipo 100-zal. Balra index, mögéje, fékezek, mert nem tudok tovább sorolni, megint tele az előző sáv. Polós beúszik a jobb tükrömbe, elhúz mellettem 115-tel. Jobbról. Én végre kimegyek, lehagyom a Tipót (hogy miért nem megy ki szélre, nem értem), vissza középre, onnan vissza szélre, ott a Polo megint 115-tel, tehát ki középre, vissza eléje, bár gázt ad közben, de aztán kicsit tartósan 130-at tolok, és elmarad egy emelkedőn.

Ez az incidens, hogy én a középen haladókat párszor megelőzöm, de feltartóztatnak a lassú középre ragadtak, és a Polót látom elhúzni jobb szélen, vagy háromszor megismétlődik. Elméletben igaza van, hiszen majdnem üres a sávja, és kint zavartalanul tudja autózni a maga 115-jét a közép 100-ához képest. Csak arra nem gondol, hogy egy csomóan nem készülnek arra, hogy a jobb sávban autó jöhet hátulról. Ne adja az isten, hogy egyszer csak észbe kapjanak, és kimenjenek a helyükre, mert akkor a Polósból lenyomat lesz a szalagkorláton, és még ő lesz megsértődve.

De itt azért már csak passzióból bosszankodtam, ha rosszul használjuk a három sávot, ha jó, azért a Székesfehérvár utáni szélesedés érezhetően oldja a feszültségeket, ennyinek bele kell férnie. Sokan vagyunk sokfélék, és az vesse másra az első követ, aki maga még sosem autózott hülyén a forgalomban, akár szándékosan, akár figyelmetlenségből, akár a szabályok nem ismerete miatt. Ön nem? Akkor csak nem vette észre, látja, ezt hívják figyelmetlenségnek. No problem, písz.

Már szinte megint élveztem a Stonest, de azért egy utolsó köpet jutott még a levesembe, olyan, amin mindig felhúzom magamat. Jött ugyanis az érdi emelkedő, amin tradicionálisan a többség konstans gázzal hajt felfelé. Tehát előtte még a lejtőn belecsúsznak a 140-be, aztán az emelkedőn már csak 100-ra futja ugyanazzal a lábtartással. Én viszont tempót tartok, emiatt hirtelen kevés lett a szélső, meg a középső sáv is, de nagyon. Kimentem előzni, szép nagy lik adódott megint, elkezdtem megenni a hosszú, poroszkáló kocsisort. Már elérte a mutató a 125-öt, kúszott a 130 felé, amikor megjött mögém a kombi Mégane.

Villogott. Nem tudtam volna kimenni jobbra, ott autók sedertek tömött sorokban. Nem tudtam felhúzni az öreg dögöt sem 150-re, akárhogy is tolt ő egy méterről. Villogott kicsit többet, aztán rajta hagyta az országútit kicsit. Az emblémája eltűnt a tükrömben, annyira rám ragadt. Padlóztam a Mercedest, de ilyenkor, ahogy az oxigénfelesleg elfogy a dízelből, csak füst jön belőle, több km/h nem. És tolt veszettül, legszívesebben elpárologtam volna, iszonyatosan útban voltam neki, holott az engedélyezett tempó maximumával autóztam. Ordítottam a kormányba bele, erre még a korgó gyomrú Döme nyúl is abbahagyta a hordozó marcangolását, csak csodálkozva nézett – vajon miért őrjöng a gazdi. Ha látta volna, ő is velem őrjöng, egy ilyen Mégane-osra legközelebb ráuszítom.

Végre valahol a tetőn sikerült elég sarkosan elhúzódnom előle, menjél baszki, meg akartál ölni, de én úr leszek, legalábbis megpróbálok, igaz, már kicsit nehezen megy. Mire hazaértem Zuglóba és leállítottam a motort, hulla voltam, pedig alig tettem meg 120 kilométert, máskor a tízszerese se kottyant meg.

Ne értsenek félre, nem ragaszkodom én mereven a szabályokhoz, bár bosszant, ha azt látom, hogy sorozatosan, páros lábbal rúgják fel őket. Sag schon, sokan vagyunk, sokfélék, a német is szabálytalankodik, bele van építve ez a génjeinkbe, meg túlterheltek az utak is. Pályán én is sokszor előztem már meg jobbról olyan autóst, aki valami láthatatlan oknál fogva kibérelte magának a belső sávot százzal, holott autó nem volt a láthatáron, sem előtte, sem mellette. Ilyenkor mögé állok, várok, villantok, hátha csak elaludt, aztán amikor tudom, hogy tudja, hogy ott vagyok, kimegyek jobbra, elhúzok mellette nagy oldaltávolsággal.

Azzal viszont, hogy egyesek a tömör sort megelőzik jobbról, úgy, hogy előre tudják, egyetlen esélyük lesz beférni, méghozzá úgy, hogy leszorítják a legelöl menőt – ez nem fér bele a könyvembe. Mert életveszélyes, és ha véletlenül nem is történik baj, mindenképpen kialakul tőle dugó, ami sok száz ember hazajutását hosszabbítja meg hosszú negyedórákkal. Nem beszélve az idegrendszeri károsodásról. Szeretem például, ahogy az olaszok vezetnek, rugalmasan alkalmazva a szabályokat, ők ott mennek, ahol lehet. És ott is van, aki elalszik, két sáv határán támolyog, de mindig észreveszi, ha valaki jön. Mert ők alapvetően azért figyelnek a többiekre, és ha úgy néz ki, balesetet okoznának, megpróbálják elkerülni.

A pofátlan, agresszív lenyomásnak ennek a fajtájáról, ami nálunk zajlik, nem Olaszország és az édes élet jut eszembe, ó, egyáltalán nem, pedig szeretem Fellinit, Anita Ekberget pedig foltonként még jobban. Hanem Oroszország, Ukrajna, vagy még inkább Moldávia, és a Kalasnyikovot a középkonzolon tartó, kopaszra nyírt gengszterek. Kell ez nekünk?