Tömegsport a kiégett lámpával járkálás

Amikor negyed századdal ezelőtt vezetni kezdtem, pocsék volt a magyar autópark. Iszonyatos szottyadványokkal autóztunk, a kocsik felét a Katepox, az Olvikor és az akkor új csoda, az üvegszálas paplannal erősített kitt tartotta össze, de hallottam Moszkvicsról, aminek a küszöbjeit a kőműves tulajdonos egyszerűen kiöntötte betonnal, amikor elrohadtak. A rendszerváltással hirtelen sokat romlott a helyzet, mert beáramlott hozzánk az autózacc, ami az Európa feliratú bögre legalján maradt. Olyan autók, melyek főegységei Dániától Törökörszágig Európa különféle tájain töltötték életük java részét. Különböző autókon, persze, aztán az internacionalizmus hívó szavára Magyarországon eggyé olvadtak.

Akkoriban az ember még megbocsátotta a sok romnak a félszeműséget. A legtöbb szottyadékhoz eleve nem volt fényszóró. Az Üllői úti autólámpabolt egy sufni volt, az utángyártott alkatrészes piac meg olyan fiatal, hogy még réklit hordott. De mára azért mindannyian úgy látjuk, konszolidálódott a helyzet. A legtöbb nagy márkának tizenöt-húsz éve létezik márkaképviselete, az utcán futó kocsik java része Magyarországon, hivatalos importőrnél állt forgalomba. A szervizháttér pedig sűrű, egyenletes és kiválóan működik.

Mégis, egy grammal nem közlekedik kevesebb féllámpájú autó az utcán, mint húsz éve. Hátulnézetben sem vagyunk sokkal mutatósabbak – fél helyzetjelző, állandóra bekapcsolt ködzárófény (mert azon az oldalon rég nincs már más izzó), a harmadik féklámpából pedig örülni kell, ha négy, öt led világít. Az ember elsőre nem is érti, mi van itt. Hiszen nem sufniszerelte, lukas Wartburgokról beszélünk, hanem három-, öt-, nyolcéves, úgymond nyugati verdákról, amelyeket tíz-, tizenöt-, húszezer kilométerenként márkaszervizbe hordanak féltő gazdáik.

Igen ám, de próbáltak-e már mostanában izzót cserélni az autójukon? Ugye milyen nehéz? Szinte lehetetlen. A xenonlámpás kocsiknál ezt nagyjából tiltja is a kezelési útmutató, de egy egyszerű halogén kiműtéséhez is szét kell szedni a kocsi fél elejét. Az egyik oldal általában még egészen jól hozzáférhető, de a légszűrőház szomszédságában lakó fényszóró matatásához tipikusan már egy nőgyógyász zongorista csecsemő ujjai kellenek. Ezért várja ki mindenki a szervizes izzócserét – a modern fényszórók olyan pokolian jól világítanak, hogy elég egy is, gondolja ilyenkor a tulaj. Aztán csodálkozik, ha egy szembejövő Zil egy taslival Szent Péterhez küldi, raportra. Persze a szervizes izzócsere is csak akkor történik meg, ha a tulajnak eszébe jut szólni miatta, ugyanis jó pár inkognitó szerviztesztet láttam már életemben, és a lámpákat csak a legritkább esetben ellenőrizték végig.

No meg fenemód drága is a dizájnlámpa, ha törik. Ezek a formatervezett, műanyag, egybeöntött, mikrotükrös, vetítőlencsés izék nem cserélhetők alkatrészenként, csak egyben. Balesetezés után a tulajok inkább úgy járnak, fele életbiztosítással, hetekig. A xenonról ne is beszéljünk, az ilyen fényszórókkal szerelt autók közül már igen sok a második, harmadik ruppótlan tulajnál lakik, akinek egy efféle javításnál lényegesen fontosabb a legújabb okostelefon beszerzése.

Aztán a házilagos xenonok – úristen, azokat de utálom. Persze lehet, hogy egy fölöslegesen zsörtölődő kisebbséghez tartozom.

Az a tapasztalatom, hogy az olyan emberek, akik kiválóan tudták olvasni a régi LCD-monitorokat, és sötétben is tűrhetően látnak, azoknak a szeme érzékenyebb az erős kontrasztokra, emiatt viszont genetikailag nem bírják a szembejövők fenn hagyott távfényét, a rosszul beállított fényszórókat, a kocsi billegését nem követő putrixenonokat és a régi Golf 4 kék műszervilágítását.

Aztán vannak, akiknek sosem elég a kontrasztból, őket szinte abszolút nem zavarja a csarnokvízforraló fény. Én sajnos az előbbi táborba tartozom, akárhogy pislogok jobbra-balra, fél percig vak vagyok, ha valaki Darth Vaderesdit játszik a szemembe bele. Az utólagos xenonos kocsik fele pedig így vakít, negyede nagyjából jó, a maradék negyednek pedig az egyik lámpája kiégett. Na, az olyan az, amit sose javíttatnak meg utána... Elnézést azoktól, akik mégis.

Hátul egész más a helyzet. Hátulról az autósok többsége sose nézegeti a lámpáit, hogy vajon működnek-e. Majd a szervizben... Ahol, mint tudjuk, szintén nem. Tévhit az is, hogy a led soha nem ég ki. Mert kiég, mert kontakthibás lesz, mert szar, ezt bizonyítva láthatjuk a legtöbb öt-hat éves autó foghíjas fényein.

Ráadásul a mai autók egyik leggyakrabban tönkremenő alkatrésze eleve a fényszóróizzó – akkorák a feszültségingadozások a rendszerben, hogy kiég. Nem egy korábbi tartós tesztautónál (ráadásul jó drágánál) volt állandó probléma az elmúlt tizenöt év újságírói munkám során, hogy állandóan fél szemmel ment, mert ötezer kilométerenként kipukkadt az a tetű égő.

Igazából muszáj revideálnom a nézetemet, amit a bevezetőben írtam. Mert ma ott tartunk, hogy nem csak magyar betegség a félfényszórósság, hanem világméretű járvány, bár tény, hogy például az osztrákok, németek azért sokkal gyorsabban szervizbe szaladgálnak, ha fél a lámpa.

A házilag szerelhetetlen, szervizben pedig méregdrágán cserélhető izzó az autógyárak egyik legsúlyosabb újkori bűne. Fel se fogom, hogy hogyan meri magát a biztonság élharcosának tekinteni lassan hellyel-közzel minden gyártó, miközben egy olyan, rendszeresen előforduló jelenség orvoslására, mint az izzókiégés, szemernyi lehetőséget nem ad a tulajdonosoknak. Kár, hogy nem tudok olyan statisztikáról, hány baleset történik félszemű autók miatt. Szerintem érdekes számokat látnánk...