Miattam vannak a dugók!

Engem szidjatok. Miattam késitek le a mozit, a munkakezdést, a kompot, a vasárnapi futamot és az esti szappanoperát is. Mert nem megyek kilencvennel a hatoson. Nem sietek, meghalni sem akarok a száguldásban, menjen csak a sok vesedonor. Már ha hagyom. Mert ha jönnek szemben, hatvannal megyek, ha nem, hát száztízzel. Ha mögöttem torlódik a sor, az nem az én bajom.

Mert nem megyek ötvennel a lakott területen. Van mit nézni, tavasszal a virágoskertek, ősszel a fák – nyáron meg a csöcsök. Ha nincs ott az asszony, rájuk is dudálok – aki ijedős, az öltözzön fel! Ja, és ne vezessen, mint az ott szemben, aki rásatuzott a dudaszóra. Ha mögöttem megáll a város, nem az én bajom.

Mert igazságosztó vagyok. Ha valaki előzni akar és felkapaszkodik, ráfékezek. Ha mellém ér, rágyorsítok. Jött mögöttem már 20 kilométert, miért pont most kellene elmennie? Álljon be rendesen a sorba, jómunkásember módjára, mint a többi harminc mögöttem. Ha pedig öt falunyi dugó van mögöttem, az nem az én bajom. Mert nem tudok közlekedni a körforgalomban. Na nem úgy, hogy eltévesztem az irányt, az tényleg csak ritkán esik meg. De behajtani oda a sok ámokfutó közé... Jobb, ha már akkor lassítok, ha a látóhatár szélén felbukkan egy ilyen. Ki is teszem az indexet jobbra, és szépen odacsorgok. A bejáratnál pedig megállok, még akkor is, ha nem jön senki. Bármikor felbukkanhat egy autó, nem igaz? Ha neked emiatt havonta eggyel többször kell tankolnod, az nem az én bajom.

Mert nem tudok autópályázni. Már az eleje nehéz, a felhajtón tolom neki, tíz centire az előttem lévőtől, mereven figyelve a lökhárítóját, nehogy baj legyen. Nem nézek a tükörbe, hogy jön-e valaki a pályán, csak megyek, tömörülök a többi előttem lévővel. A gyorsítósávon gyorsítok, azért van. Aztán fékezek, ha elfogy, és mégsem fértünk be a két kamion közé öten. Megállok a végén, és szidom a többi barmot, aki beragadt mögém, és csak jönnek, csak jönnek ki, én meg várom, mikor fogy el a forgalom. Ha emiatt beáll az M0, az nem az én bajom.

Mert ha feljutottam, akkor sem veszem fel a ritmust. Kilencvennel megyek a belsőben, százhússzal a középsőben, és ha megunom a totyogást, százhatvannal a jobb szélén. Na nem a leállósávban, az veszélyes, ott csak akkor állok meg, ha tényleg muszáj. Például pisilni. Ha emiatt megtelnek a sávok, az nem az én bajom.

Mert az autópályán nézelődni is szeretek. A tájat is, de balesetet még inkább. Ha a szemközti oldalon van, az a legjobb. Behúzódok, és negyvennel elslattyogok a roncsok, a vér és a béldarabkák mellett. Ha nincs vér és béldarabkák, még lassabban, hátha csak elszalasztottam. Lehetőleg fotózok is. Kár azt hinni, hogy ilyenkor miattam torlódik fel a sor, hiszen a mögöttem jövők is csak negyvennel jönnek. Ha ilyenkor mindkét irányban áll a pálya, az nem az én bajom.

Mert nekem önálló véleményem van az optimális sebességről. Én akkor is nyolcvannal megyek, ha mindenki más kilencvennel vagy hetvennel. Legfeljebb fékezek, ha utolérek valakit. Legfeljebb fékez, aki engem utolér. Az, hogy ettől lökéshullámszerűen terjed a fékezgetés hátrafelé, az nem az én bajom.

Mert félek a traffipaxtól is. A fix mérők mellett a megengedett sebesség alatt hússzal megyek, hátha csal az órám. Ha pedig hirtelen vándorfényképészt látok, akkor satufék. Biztos, ami biztos. Legalább megmentem a mögöttem jövőket is, hiszen ilyenkor nekik is fékezniük kell, tuti nem kapnak vakut az arcukba. Ha ilyenkor a mögötte lévő már nem tud megállni, az nem az én bajom.

Mert gyűlölöm a törekvőket. Ha egy sávra szűkül az út, én bizony beállok középre már háromszáz méterrel előtte. Ne nézzetek puhapöcsnek, mellettem nem fog senki jobbról előreosonni. Tessék beállni a sorba, mint mindenki más! Ha emiatt dupla hosszú lesz a sor, az nem az én bajom.

Mert gyűlölök várni. Ha a balra kanyarodóban sokan vannak, felkúszok jobbról és betolom valahová az orrom. Úgyis beengednek, mindig akad egy balek vagy egy lassabban induló teherautó. Mögöttem meg ne dudálj, kisfiam, ki fogod bírni azt a két percet! Ha emiatt a sor fele tempóval halad, az nem az én bajom.

Mert parkolni sem szeretek, meg nem is tudok. Ha beugrok a bankba, trafikba, kulcsmásolóhoz, megállok keresztben a szabályosan parkolók mögött. Öt perc, ki lehet bírni. Esetleg tíz, de félóránál semmiképpen sem több. Rögtön jövök. Addig meg kerülgessenek csak az úton. Ha emiatt ötvenen topognak mögöttem, az nem az én bajom.

Mert nem gondolkodom előre. Tíz éve ugyanott járok dolgozni és haza, de az utolsó pillanatban sorolok be a kanyarodósávba. A vége előtt tizenöt méterrel, ott még terelővonal van. Ha mögöttem csikorognak a gumik, az nem az én bajom.

Mert nem szeretem a szinkronizált lámpákat. Az élet kevésbé unalmas, ha elsőként indulok a zöldnél és elsőként is érek a piroshoz. Mert ott újrakezdhetem. Ha a többiek csak miattam állnak meg a zöld hullámban, az nem az én bajom.

Mert autós navigációval közlekedem, már négy éve. Ugyanazzal. Akkori térképfájllal, mert szeretem a bevált dolgokat. Papírtérképem nincs, és nem nézek messzebbre száz méternél. Ha Moha bá már ötödször is bezavart szemből az egyirányúsított utcába, én hatodszor is megpróbálom – legfeljebb kitolatok. Ha addig mindenki rám vár, az nem az én bajom.

Mert szeretek vitatkozni. Ha villogsz, ha dudálsz, ha beintesz, vagy csak átnézel és csóválod a fejed, a következő sarkon találkozunk. Megvédem az igazam és megvitatom veled, hosszasan és alaposan. Érvem mindig, mindenre van. Ha addig feltartjuk a többieket, nem az én bajom.

Tehát, ha álltok a dugóban, engem szidjatok. A dugók ugyanis így keletkeznek, és ezért én vagyok a felelős. Ezeket a hibákat én követem el, csak én.

Mert ti nem. Ugye, nem?