Biciklizel? Megöllek!

Néhány héttel ezelőtt meglepő dolog történt velem. Éppen a Simonyi Konferenciára, a Műszaki Egyetemre mentem az óbudai szerkesztőségből. Már nem is emlékszem miért, de be kellett ugranom a külső konzulensemhez, a Rákóczi térre. Egy percig sem merült fel bennem, hogy nem biciklivel kéne mennem. Ezen az útvonalon ez a leggyorsabb közlekedési forma, főleg délután négy tájékán. A városban csak ritkán, igazán indokolt esetben járok autóval, nem volt szeles, esős az idő sem, hogy a tömegközlekedésre kényszerüljek. Sőt kifejezetten szép idő volt, hétágra sütött a nap.

A Margit-hídig, és a hídon a bicikliúton mentem, majd a Jászai Mari tértől beálltam az autók mellé a jobb szélső sávba, ahova fel is van festve a sárga kerékpár. A körúton végig tömött kocsisor állt, én óvatosan igyekeztem előrébb jutni, nem is volt gond, sok autós előzékenyen fordította be a kormányt, hogy biztosan elférjek. A Blaha Lujza térnél, a Rákóczi úton még pont átjutottam, aztán pirosat kaptam. Balra tőlem a villamosmegálló, nagyjából tíz méterrel előttem a piros jelzőlámpa, ami a Corvin parkolójából engedi ki az autósokat, gondoltam, ha idáig előre gurulok, azzal nem ártok senkinek. A parkolóból kikanyarodó autók az álló kocsisorba próbáltak besorolni, több-kevesebb sikerrel.

Éppen előre értem az autók mellett, jobb lábam a jelzőlámpát is magába foglaló járdaszigetre támasztottam és kezdtem kiegyenesedni, amikor egy, a parkolóból kikanyarodó autóból a következőt mondat hagyja el a sofőr száját: megöllek bazmeg! Első pillanatban nem is kapcsoltam, hogy ez nekem szól, aztán konstatáltam, hogy senki más nincs, akinek szólhatna.

Hogy mivel érdemeltem ki a kedves szavakat? Gyanítom azzal, hogy biciklivel voltam. Hogy főszereplőnk, a tizenpár éves dízel A4-es vezetője attól félt, hogy aljas módon, bevágva elé tekerek tovább, vagy egyszerűen a tény zavarta, hogy a szánalmas biciklis halad, miközben ő, az élet császára, egy Audiban pedig nem, azt sajnos nem sosem tudom meg. Pár pillanat múlva a kocsisor pont megindult, a fehér autó pedig füstfelhőket eregetve, szlalomszerűen verekedte magát előre a sorban, míg elém keresztbe beállt egy, a parkolóból még kijutni próbálkozó autó, ezért várni kényszerültem a továbbhaladással, és a jóakarómat elvesztettem.

Kifogtam egy hülyét, vagy mindennaposak az ilyen helyzetek? Én azt mondanám, inkább az első eset, de sajnos nem csak egy ilyen hülye van. Nemrég egy barátom mesélte az ő hasonló történetét. A Moszkva Széll Kálmán tér irányából ment a Deák térre, délután öt óra körül, csúcsforgalomban. A Clark Ádám térig a bicikliúton haladt, a hídra felkanyarodva azonban látta, hogy rengeteg ember sétál a járdán, biciklivel nincs értelme itt próbálkoznia. Persze erre számítani lehet, hogy tavasszal, jó időben, a Lánchídon sok külföldi, de akár budapesti is szívesen sétál végig.

A barátom nem esett kétségbe, besorolt a hídon át tartó autók jobb oldalára. A kocsisor állt, ameddig csak ellátott, ráadásul nem is maradt annyi hely az autók melletti jobb oldalon, hogy ott előre lehessen csorogni. Egy később érkező biciklis, felmérve a helyzetet, fogta magát, és átsorolt az autók bal oldalára, ahol volt bőven elég hely biciklizni, a barátom követte őt. Igen, a két ellenkező irányba haladó sáv között mentek. Nem kellett sokat várni, amíg egy, a hídon a budai oldal irányába álló autós lehúzott ablaknál elkezdett kiabálni, hogy mit képzelnek magukról, miért nem a járdán mennek.

A két történet hasonlósága, hogy a biciklis nem okozott kárt senkinek. Senkinek nem lett kevesebb attól, hogy a bicikli haladt, és az autók nem. Valami miatt gyűlölet övezi a városi bicikliseket az autósok körében, és itt már régen nem arról van szó, hogy félnek, hogy elsodorják őket, vagy egy esetleges balesetnél a biciklis nem fizet. Puszta irigység? Vagy gőg? Elhiszem, hogy sokaknak van rossz tapasztalatuk a biciklisekkel, de ilyenkor gondoljanak arra, hogy ennyivel kevesebb autó van a városban, ennyivel kisebb a dugó.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!