2014.09.30. 06:11
0 hozzászólás
Jó fiú vagyok, sosem állok be rokiparkolóba, nincs kamukártyám, kirgiz rendszámom se. Egyszer néztem be egy parkolást, minden rossz szándék nélkül, százezrembe került. Nem kellett volna annyira jó fiúnak lennem, hogy be is vallom, akkor megúszhattam volna. De így legalább testközelből megismerhettem az államigazgatás mozgatórugóit.

Leírom a szitut, nehogy leköcsögözzenek. A második körömet rovom éppen a Csörsz utcában, parkolóhelyet keresve, este van, sötét van, pötyög az eső. Gurulok lefelé a Mom Park és a Mom Sport között, a jobb oldalon tömött a parkoló sor, reménytelennek tűnik a helyzet, fejben már el is döntöttem, hogy az Alkotás út túloldalán fogok parkolni. Aki nem ismeri a helyet, úgy írnám le, hogy egy bevásárlóközpont és egy uszoda közötti közepes forgalmú budai hegyvidéki utca, ennek megfelelő parkolási nehézségekkel. Jól jelzi ezt a fehér furgon is, amelyből vészvillogós rakodás történik éppen, ezzel az egyik menetirányt blokkolva.

Hopp, a furgon előtt éppen kiáll valaki, óriási mázlim van. Betolatok, megyek a dolgomra, este nyolc óra van, ilyenkor már sehol sem kell fizetni a parkolásért. Amikor visszaérek, papírfecni vár a szélvédőn, de csak hazaérve nézem meg, biztos szórólap. Elhűl bennem a vér, levegő után kapkodok, amikor meglátom: ötvenezres bírságot szabott ki rám a közterület-felügyelet kedves munkatársa. Mozgásában korlátozott személyek részére fenntartott várakozóhelyre álltam be, de ezeket a szavakat többet nem írom le, a gördülékenység kedvéért inkább a rokiparkolót fogom használni, remélem, nem vetnek meg érte.

Fejben visszapörgetem az eseményeket, hogy történhetett velem ilyesmi. Hiszen soha nem álltam még be rokiparkolóba. Azonnal visszamegyek a helyszínre, hogy megnézzem, lefotózzam. Furcsamód még mindig - vagy már megint - ott áll a furgon, úgy látszik, ez a törzshelye. A parkolóhelyet kereső elől tökéletesen kitakarja a táblát, ami két rokihelyet jelöl. Úgy harminc méterrel hátrébbról persze látni, de amikor az ember egy vészvillogózó furgont kerül, és azt nézi, nem jönnek-e szembe, hát akkor nem éppen a rokitábla fog neki feltűnni. Vagyis most már nekem igen, rúdtáncos mögött, füstgép fölött, spanyolfal takarásában is meglátom a rokitáblát, mert soha többé nem szeretnék százezret fizetni egy parkolásért. De a felfestést még ma se venném észre, ahhoz látnoknak kell lenni.

Gondatlan voltam, írja a végső bírósági határozat, ami ellen már nincs fellebbezési lehetőség. Igen, egy hézag nélkül végigparkolt sorban nem sejtettem meg, hogy tíz méterrel a hátam mögött egy tábla van, ami két rokihelyet jelöl ki. Oké, ma már minden parkolás után hátrasétálok a következő sarokig, ha kell, letérdelek és mikroszkóppal vizsgálom az aszfaltot. De ezt a gondatlanságot ötvenezerre büntetni? Itt még annyiról volt szó. Nem létezik, hogy ilyen brutális bírságot szabjanak ki, hiszen legfeljebb figyelmetlennek lehet titulálni, ha nagyon szőrös szívűek vagyunk. És senkit nem veszélyeztettem, legfeljebb kényelmetlenséget okoztam, amit egyébként igen röstellek, ha tényleg megtörtént. Naivan azt hittem, ilyen nyilvánvaló aránytalanságot még ki lehet mozogni, vagy legalább enyhíteni lehet a büntetést. Mivel egy kollégámnak hasonló esetben első kérésre törölték a büntetését, úgy gondoltam, egy szépen megfogalmazott könyörgő levél megenyhíti a hatóságot. Bíztam a jogrendszerben, abszurdnak éreztem, hogy több mint egy fél minimálbért gomboljanak le rólam egy ilyen apróságért, és – bár ezen lehet vitatkozni, tudom – ártatlannak éreztem magam. Muhaha, ma már csak röhögni tudok együgyűségemen.

Nézzük, milyen módszerekkel dolgozik az államapparátus kinyújtott, téged is utolérő mohó keze. Felhívtam a köztereseket, ahol egy kedves női hang tájékoztatott, hogy a bírságot kiszabó kollégáknak nincs mérlegelési joguk, erre a kihágásra ötvenezer a fix tarifa. Ha nem fogadom el, továbbítaniuk kell a rendőrséghez, nekik van megfelelő jogkörük a törléshez, de felhívja a figyelmemet, hogy onnantól kezdve duplázódik a tét, százezer lesz a bírság.

Szép, mi? Luigi nyit egy teraszos kávézót a folyóparti sétányon, nem tudva, hogy az Marcellóék területe. Egy szép napon megjelenik nála Vincenzo, Marcello jobbkeze, mögötte a rosszarcú slepp. Luigi, ötvenezer dollárt kell fizetned, ha ezt a kócerájt tovább szeretnéd vinni. Nem tudtad? Ugyan, ugyan. Nem tetszik? Hát jó, ha nem csengetsz, én most elmegyek, de ha Marcello jön majd vissza helyettem, neki már százezerrel fogsz lógni. Jól gondold meg, könnyen leég egy ilyen kávézó.

A magyar jogrendszer ezt a pénzbehajtási trükköt úgy valósítja meg, hogy a helyszíni bírság összege fix ötvenezer, ha feljelentés lesz belőle, százezer. Szarkazmusból fődíjat adnék annak, akinek volt arca a határozatot közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértéseként megcímezni.

Most egy pillanatra felejtsék el a sajnálatra cseppet sem méltó, rinyáló újságírót. Lépjünk eggyel hátrébb, próbáljuk megfejteni, hogyan történhetett, hogy a közlekedési szabálysértések közé egy ilyen kiugró tétel került. Talán a bevásárlóközpontok előtt két rokihelyre keresztbe beálló városi terepjárósok akasztottak ki egy köztisztviselőt? Észrevehette volna, hogy ezeken Németországnál közelebbi felségjelzés nem szokott lenni, vagyis tetszőleges bírság galacsinná gyűrve, cinikus mosoly kíséretében landol a kukában. Esetleg kerekesszékes rokon volt a családban? Hát nem tudják, hogy hamisított rokikártyákkal van tele az ország? Szeretnék hinni benne, hogy nem milliós, milliárdos bevételi forrás reményével született meg a döntés. Az, hogy a közteresek este nyolc után is képesek strázsálni a frissen vásárolt szolgálati autóikban, nem erősíti a hitemet.

Tudják, a tarifatáblázat szerint mekkora helyszíni bírság jár azért, ha a villamossínen állok meg, és több száz ember közlekedését akadályozom? Tízezer. Ha 0,8 ezreléknél több alkohollal a véremben, vagyis esetemben két, három feles után autózok? Huszonöt. Ha autóbuszt vezetek segédmotoros jogosítvánnyal? Harmincöt. Városban ötven helyett nyolcvanöttel akaszthatok, és még mindig csak 45 rugó bünti jár érte. Legközelebb inkább részegen gyorshajtok nyerges vontatóval a Nagykörúton, majd leparkolok az Oktogonon, ha százezret szeretnék eltapsolni.

Komolyan, hogy jöhetett létre ilyen aránytalan összeg? Ki találta ki ezt és ki hagyta jóvá? Nem mondom, hogy szép dolog elállni a helyet a rászorulók elől - mint mondtam, direkt sosem tennék ilyet és felháborít, ha mások teszik. De ötször súlyosabb bűn lenne, mint egy emberekkel teli villamost akadályozni? Hány embernek okozok azzal kellemetlenséget? Nem beszélve a piás vezetésről, abból aztán tényleg könnyen lehet nagy baj.

Néhány hét múlva személyes meghallgatásra megyek a rendőrségre. Megborotválkozok, felveszem az ünneplős ingemet, ha szemüvegem lenne, azt is feltenném. A portás szolgálatot teljesítő marcona rendőr elveszi a személyimet, számot kapok, berreg a vasrács mágneszárja, majd mögöttem becsattan. A szétrepedezett Metlachi-padlós előtér hunyorgó neonfényes homályában technika-teremre emlékeztető rétegelt lemezes stokira ereszkedem óvatosan, kezdem bánni, hogy nem pengettem ki az ötven rugót helyből. De néhány perc várakozás alatt összeszedem magam, hiszen a lelkiismeretem tiszta, csak a rendszer lencséjére került kosz, ezért látja mocskosnak.

Megtört, középkorú hivatalnoknő a főelőadóm, megértően sóhajtozik, miután az iktatóból előkereste a papírjaimat. Mutogatom a gondosan, előrelátóan kinyomtatott fényképeimet, őszintén elmondom, mi történt, és miért nem érzem magam bűnösnek. Priuszom sincs, ezt ők is megállapították a határozatukban, az elmúlt két évben nem követtem el közlekedési szabálysértést. A szándékosságot kizárhatjuk, a gondatlanságot erősnek érzem az esetemben – dobom be a jogászismerőstől hallott két kifejezést, amelyek híján nem ítélhetnek el, elnézést, büntethetnek.

Felnézek a főelőadóra, és a szívem mélyéről buggyan ki belőlem a zárógondolat: fölösleges engem megbüntetni százezerre, az eddigi több körös levelezés, ahogy védekeznem kellett már több szerv előtt, meg ez a mai élmény már elég mélyen beégett, biztosra veheti, hogy soha többé nem leszek még ennyire figyelmetlen sem. Minek elvenni ennyire fájdalmasan sok pénzt, hiszen az, hogy hetek óta itt lebeg fölöttem ez a büntetés, már bőven el is érte a célt. Azt már csak gondolom, hogy anyukám, gondolj bele, a te fizetésedből hogyan tudnád ezt kigazdálkodni? Én se állok sokkal jobban.

Együtt írjuk le a jegyzőkönyvet, a védekezésemet ketten fogalmazzuk meg. Végül felnéz a rendőrnő a billentyűzetről, és őszinte sajnálatot látok a szemében, majd egy felkészítő eszmefuttatással megkezdi az ítélethirdetést. Már érzem, elbuktam. Magánemberként ő sem ért egyet ezekkel a büntetésekkel, de nem tud mit tenni, mondja, a gép statisztikát gyárt az esetekből, és azoknál már nem látszanak az emberi sorsok, csak a kegyetlen számok. Ha ő most törölné a büntetésemet, a főnöke azzal gyanúsíthatná, hogy pénzt fogadott el tőlem.

Elakad a lélegzetem. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy ez most egy felszólítás-e, hogy ha van nálam, most vegyem elő a borítékot, de nincs, és el is hessegetem a gondolatot. Nem úgy néz rám a főelőadó. A kiakadás szélén vagyok, hiszen most gyakorlatilag azt mondta nekem a hatalom rám osztott képviselője, hogy azért nem engedi el a szerinte is igazságtalan büntetést, mert akkor bajba kerülhetne. Hogy a tökömbe működik ez a szervezet? Rájuk bíztuk, hogy vigyázzanak a biztonságunkra? És a statisztikáktól meg a mindenhol alaptalanul korrupciót szimatoló főnököktől rettegnek? Éppen azt mondták a szemembe, hogy az igazság mellékes, az fontosabb, hogy a hivatalnoknak ne legyenek kellemetlenségei. Igazából nem is a hivatalnokot ítélem el, hanem ettől a belülről rothadó szervezettől venném el azonnal a jogkört, hogy önkényeskedhessen fölöttünk.

Megértettem, viszontlátásra. Annyit még hozzátesz a főelőadó útravalónak, hogy talán a bíróságon más a hierarchia, ott a döntéshozót talán nem úgy ellenőrzik, mint őt. Eddig is biztos voltam benne, hogy addig viszem az ügyet, amíg lehet, hát akkor lesz még egy köröm, most már nem sokat veszíthetek, legfeljebb az idegeimet roncsolom még egy darabig.

A bírósági kör sem hozott meglepetést, a továbbított ítéletet helybenhagyták, csak egy szebben fogalmazott határozatot kaptam. Amit leírnak, igazából el tudnám fogadni. Bár változatlanul ártatlannak érzem magam, talán lehettem volna figyelmesebb. A baj az összeggel van. Rohadtul nem voltam annyira figyelmetlen, hogy egy kilóra büntessenek.

Átkozott pénzbehajtás ez, mocskos üzlet a köztereseknek és az önkormányzatnak, esetleg a rendőrségnek - nem tudom, végül hová fut be a lóvém. Annyira jó biznisz lett a közterezés, hogy már vadonatúj, frissen matricázott autókban pöffeszkednek az urak, és azonnal lecsapnak mindenkire, aki véletlenül nem veszi észre a táblájukat. Felfutott az üzletág, még este nyolckor is megéri járőrözni – ötvenezres, százezres bírságokból telik a frissen felvett kollégák fizetésére.

Csak arra nem telik, hogy azt az átkozott parkolóhelyet felfessék úgy, hogy látni is lehessen. Mondjuk teliben kékre, ahogy a nyolcadik kerületben. Azért, mert akkor észre is lehetne venni, és elérnék a tényleges célt? Mert akkor nem állna be senki se szándékosan, és szabadon tartanák a helyet? Nem ez lenne a rokiparkoló lényege? Nem.

Inkább szállították volna el a nyamvadt autómat, akkor nem foglalta volna a helyet esetleg a rászorulók elől. De nem, ott hagyták, a feladat az, hogy az ötvenezres cédulák gyűljenek a szélvédőkön, nem az, hogy beparkolhasson egy kerekes székes. Szívből gratulálok a kitalálóknak és a végrehajtóknak egyaránt.

Eltekerem a rádiót, amikor minden áldott órában leadják az átkozott MTI-propagandát, de néha nem tudom elkerülni. Az elmúlt napokban kánonban harsogta az összes adó, hogy éppen melyik bank került aznap sorra, hogy rányomják a tisztességtelen bélyeget. Na és a másik oldallal mi a helyzet? A százezres büntetés az állam részéről, az tisztességes?

Persze, az lenne a jó, ha minden szabályt betartanánk. Feltéve, hogy a szabályok épeszűen lettek megalkotva. A bírságnak is megvan a célja, az elrettentés. De amiért aránytalanul szigorú bünti jár, azt ugyanolyan aránytalanul, félreérthetetlenül kellene jelölni. Százezres büntetésért minimum elvárnám, hogy futófény legyen minden rokiparkoló körül, és szőke hoszteszek integessenek Hello Kittys pólóban, hogy oda ne álljak be, mert mindjárt jön egy kerekes székes, akinek kelleni fog ez a hely.

Így azt érzem, pimaszul lehúztak. És a pimaszságra nem lett volna bűn pimaszsággal reagálni. Azon gondolkodom, micsoda mázli lett volna, ha mondjuk anyám vezet. Akkor hivatkozhattam volna arra, hogy nem én követtem el a szabálysértést, hanem rokonom, akire nem kell terhelő vallomást tennem. A rokiparkolás ugyanis nem tartozik az objektív felelősség hatálya alá, mint megtudtam. Simán megúsztam volna az ügyet.

Százezer forintomba került, hogy túlságosan is jó fiú voltam, és hittem az államigazgatás jóindulatában.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat.