Kihalófélben a gyűlöletlevél műfaja, amit egyáltalán nem bánok, hiszen teljesen értelmetlen. Mostanában inkább a stilisztikailag visszafogott, de érezhetően ugyanazzal az indulattal fűtött levelek jönnek, általában amikor negatív véleményt fogalmazunk meg egy autóról. Butaság! Szarokkal járni oltári móka, tök fölösleges besértődni.
A legtriviálisabb vád a szakmaiatlanság. Nem értünk hozzá, nem is ültünk az autóban. Jól érzi a levélíró, hogy ezzel tudná visszasérteni a szerzőt, ha nem csak akkor jönnének az ilyen megnyilvánulások, amikor betalált a cikk. Szinte kivétel nélkül az adott típus tulajdonosai morculnak be, esetleg a gyártó hívői, munkavállalói. Amikor a konkurenciát ostorozzuk, heves egyetértésben dobálják ők is a köveket, akkor nincs szakmai kifogás. De ha az ő imádott márkájuk, autójuk árnyoldalára vakuzunk egyet, utolsó senkiháziak vagyunk.
Ha megtehetném, megtiltanám, hogy a Hondatulajdonosok Hondateszteket olvassanak – helyettesítsünk be bármilyen márkát, típust. Úgyis jobban tudják (néha tényleg), és fölöslegesen hergelik magukat egy tök lényegtelen dolgon. Ha elégedettek az autójukkal, mit érdekli őket, ha valaki nem tartja sokra? Egy tárgyról van szó, nem az anyját szidják. Senki nem lesz rosszabb ember attól, hogy Oltcittal jár.
Különben is, a vélemény nem egy univerzálisnak kikiáltott igazság. Mi sem szánjuk annak. Sőt, néha meg is változtatjuk a sajátunkat, nincs abban szégyellni való. A szerkesztőségen belül pedig annyiféle van, hogy csak. Nem baj ez, bölcs volt, aki észrevette, hogy ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, senki sem gondolkodik. Azt se mondta senki, hogy egyet kell érteni. Én például remekül együtt tudok élni azzal, hogy a telefonomon a szaksajtó szerint a lemmingek is röhögnének. Nekem pont megfelel.
Nem érdekli őket, hogy egy Focus mennyivel élettelibb, egy Picasso mennyivel vidámabb, egy 306-os mennyivel autóbb. Nevezhetjük az összehasonlítás hiányának is, de én azt is el tudom képzelni, hogy abszolút hidegen hagyják őket például az olyan dolgok, amit a szaksajtó váltásérzetnek hív. Kerestek egy használati tárgyat, mint én a telefonomat, és mindössze annyi az elvárásuk, hogy a lehető leghosszabb ideig szolgálja őket, minél problémamentesebben. Tökéletesen megértem őket. De tényleg jobban teszik, ha nem olvasgatják az autóikról szóló teszteket, mert akkor semmi se fogja megzavarni elégedett termékhasználatukat. Nincs is ennél boldogabb élet. Ha valóban érdekelné őket, mivel járnak, a vásárlás előtt okosították volna ki magukat, és valószínűleg másképp döntöttek volna.
Rosszabb a helyzet a kultautóknál. Legyen szó Integraléról vagy korai Porschéról, 480-as Volvóról vagy Urquattróról, ezek bizony mind szarok, ha úgy nézzük. Egyiknek silány a minősége, a másik szűk és tohonya, némelyiket rémes vezetni és vacaknak tűnik, fölösleges is nevesíteni. Mindez semmit nem von le az értékükből, hiszen ikonok, mérföldkövek, csodás történelmi darabok. Mindet imádom, még ha bizonyos szempontból kicsit ócskák is. A minőségtől független a szerethetőség. Pedig végeredményben csak az számít.
Továbbmennék: a leghevesebb imádatot a legnagyobb szarok érdemlik. Az alfások tudnának mesélni. Hiszen ha élményre vágyunk, nem számít, ha többet van az autó szerelőnél, mint nálunk, amíg néha megkapjuk, amit akarunk. Hiába szűk és tohonya, ha egyszer olyan gyönyörű, hogy egész áldott nap nézegetnénk. Kit érdekel, hogy lehetetlen gyorsan menni vele anélkül, hogy belehalnánk, ha egyszer olyan mámorító a hangja? A legtöbb autó, amit valaha is birtokoltam, bizonyos szempontból szar, és lelkesen szarozom is őket. Nekem elég, ha tudnak valamit, amitől istentelenül jól érzem magam, amikor megyek velük.
Egy autót lehet szeretni a szépségéért, a hangjáért, a brutalitásáért vagy az érzékiségéért, és ha valamelyik nekünk fontos területen kiemelkedőt nyújt, teljesen jelentéktelenné sorvaszthatja az összes negatív tulajdonságát. Persze lehet rajongani a megbízhatóságért vagy a tökéletességért is, de azt hiszem, az kevésbé heves érzelmeket vált ki.
Legyen ez az archetípus mondjuk a kortárs Audi, a műszakilag kikezdhetetlen, tökéletesre hangolt, makulátlanul összerakott német Zeitgeist, kerekeken. Rémes róla tesztet írni, mert belekötni szinte lehetetlen, elkeseredésében néha a sterilitást, a lelketlenséget, a jéghideg leheletet hozza fel a tesztelő negatívumként, hiszen himnuszt írni mégis ciki. És a lelke mélyén tényleg hiányzik neki valami kis tökéletlenség, egy kis aszimmetria az arcon, finom narancsbőr a combon, legalább egy emberi vonás, amitől szeretni lehet. Amit, ha máshol megtalál, persze azonnal leszaroz, és igazából jól teszi.
Szeresse mindenki a saját szarát, tojjon a csatolt lengőkarra, meg a döglött kormányzásra, ha nem zavarja. De fogadja el mások véleményét, vagy ha nem tudja, menjen el mellette csukott szemmel – ez hasznos lehet az élet számos más területén is. Ha pedig árnyaltabban látja a világot, röhögjön, vagy akár húzza ki magát büszkén, amikor leszarozzák az autóját, hiszen ő úgyis tudja, hogy az a tárgy jobbá teszi az életét. Ha nem, adja el.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
