Ami nem tilos, azt szabad!

Pontosan tudom, hogy mind én, mind ön, aki ezt a cikket olvassa tökéletesen vezetünk, sosem hibázunk, és mindig a lehetőségek maximális kihasználásával, de még épp elég biztonságosan autózunk. Reflexeink megszégyenítik a lesújtó tenyér alól huszadjára is röhögve elreppenő házilégyét ( Musca domestica), ha pedig mégis balesetbe keverednénk, tutira a másik a hibás. És mindig mi vagyunk elöl - hacsak nem a zöld IFA. De vannak (mások), akik nem élnek azokkal a lehetőségekkel, amikkel pedig élhetnének. Nekik szeretnék pár ötletet adni, bár a fenti okfejtés értelmében ők úgysem olvassák majd ezeket.

E szörnyű logikai zűrzavar után nézzük, mire is gondolok. Például arra, hogy ha van egy elfogyó sáv, ahonnan majd be kell sorolni eggyel beljebb, mi a követendő magatartás? Megfigyeléseim szerint az autósok kilencven százaléka számára az, hogy kilométerekkel az elfogyó sáv vége előtt besorol a megmaradóba, aztán ott áll a sorban, és idegeli magát azon, hogy a maradék egytized elhúz mellette, és a sor elején - szerinte - befurakszik.

Márpedig ez így praktikus. Fejlettebb motorizációs kultúrájú országokban sávelfogyás, baleset miatt lezárt sáv esetében az történik, hogy mindkét sáv kábé egyforma hosszban telített, folyamatosan egymás mellett mozog, az akadálynál pedig szépen becipzároznak egymás elé. Nem lóg ki messzire hátra a dugó, valamennyi sáv halad, nem tesznek szert ingerlő jogosulatlan előnyre a bátrak - mindenki örül. Tegyük mi is ezt: merjünk előremenni az üres elfogyó sávban! És cipzározzunk, cipzározzunk, mindig, ahol csak összefolynak a sávok! Sokkal kevesebb anyázás, sokkal alacsonyabb vérnyomás, tovább élünk, ami a nyugdíjpénztárnak szívás, de nekünk jó.

És merjük használni az üres nem-elfogyó sávokat is. Mindig elfog a sírva röhögés, amikor széles, hosszú soksávos városi utakon a lámpánál libasorban begurulnak az autósok egymás mögé, akár nyolc-tíz kocsihosszat is. Mint régen a Szovjetunióban, ha valahol ketten álltak egymás mögött, biztos beállt mögéjük még valaki: nyilván osztanak valamit a sor elején. Ha egy sáv üres, nem kell benne csapdát gyanítani, tessék használni, ezzel is lehet kicsit gyorsítani a forgalom ritmusán, ami mindenkinek jót tesz.

Előzni is keveset előzünk ahhoz képest, amennyit lehetne. Ha épp szabad, nem jönnek szemben, és lassan mennek előtted, előzz! Ha viszont nem előzöl, másoktól ne vedd el a lehetőséget.

Például városban is szabad ám előzni. Ha negyvennel szüttyög előtted a hülye turistája, mert Zimmer Freit keres, vagy a szerencsétlen kalapos, mert a hármast, nem kell mögötte araszolni. A közvélekedéssel ellentétben zebrán nem, de kereszteződésben szabad előzni, ha táblával jelzett főútvonalon haladunk.

Kalaposok és turisták, ti pedig erre figyelmezzetek: "Az előzés végrehajtását a sebesség fokozásával, balra húzódással vagy más módon akadályozni nem szabad." Kevés nagyobb bunkóság van a földön, mint amivel oly' gyakran találkozom jártamban-keltemben: a jámbor istenbarmai elaludtak, megszokásból követik kilométerhosszat az Ikarust. Én beérem a sort, nem akarok hatvannal menni, látom, hogy van idő és hely megelőzni egy-két autót, aztán vissza, aztán még párat, megint vissza, végül a buszt és ismét enyém az országút. Megkezdem a manővert - mire az épp előzött autósban felébred a Súmakker, rálép a gázra, még tán vissza is vált, hadd kenődjön szét a szembejövő Scanián, aki nem akarja a seggét bámulni perceken át. Pedig az előzöttnek, ha lassú, segítenie kell: "Lakott területen kívül a nagyméretű, valamint a lassan haladó jármű vezetőjének az úttest szélére húzódással és - a szükséghez képest - lassítással is elő kell segítenie azt, hogy járművét más jármű megelőzhesse".

Ha úgy látjuk, hogy akit megelőznénk, alszik, kóvályog, veszélyesen nincs tudatában, mi zajlik körülötte, a határban ne szégyelljük megpöccinteni a dudát. "Hangjelzést adni csak balesetveszély esetében, a baleset megelőzése érdekében, valamint - lakott területen kívül - az előzési szándék jelzése céljából szabad.". Ja, és egy apróság, lényegtelen, de szinte mindenki rosszul tudja: nem kell végigindexelni az előzéseket, a kresz szerint "Az előzési szándékot - ha az előzés irányváltoztatással jár - irányjelzéssel [29. § (2) bek.] jelezni kell.". Viszont az előzés befejezését, a visszatérést a mi sávunkba, tehát a terelővonal újbóli átlépését újra jelezni kell.

Apró, de az általában elég hitványul kitáblázott, felfestett fővárosi közlekedésben gyakran alkalmazható trükk: a buszsáv is létezik. Persze nem szabad tartósan gurulni benne, tilos is, meg etikátlan is, de ha tudjuk, hogy jobbra akarunk fordulni, a "bekanyarodásra felkészülés" idejére használhatjuk. És vannak helyek (a fővárosban az Alkotás utcáról a Lánchíd felé kanyarodva, a Rákóczi úton számos helyen például), ahol ez a felkészülés korábbi jobbra kanyarodási lehetőség híján sok száz métert is jelenthet, ami a reggeli-esti dugóban jól jöhet.

Ha kiszállunk az autó védelméből, akkor is maradnak ám jogaink. A zebrán, ha már leléptünk, elsőbbségünk van. A szívem megszakad, amikor az Üllői úton, vagy a Budaörsin látom szegény út szélén tipródó gyalogosokat: időre mennek dolgozni, jön a buszuk, mittudomén, de nem mernek lelépni a végeérhetetlenül sodródó vasfolyamba. Márpedig le kéne, óvatosan persze, de határozottan; csak nem kockáztatja meg a pilóta, hogy behorpadjon a motorháztető, ugorjon a jogsi egy kétlábú miatt. Csak aztán, ha megállt a beijesztett autós, nagyon vigyázni kell, nehogy a következő sávban érkező elbambult sofőr legyen a gyilkosunk.