Állok a csillaghegyi HÉV kereszteződésnél, piros a lámpa. Hosszú a sor, jó régen állok itt, mert amikor a HÉV jön – és a HÉV gyakran jön –, alaposan felduzzad a kocsikígyó. Egyszer csak megjelenik mellettem a kanyarodósávban egy olyan Terrano, mint a Karottáé.
Lassan gurul, lopakodva, én már a mozgásából látom, hogy mire készül. Egyenesen akar továbbmenni, a várakozó sort jobbról előzve. A lámpa lustán zöldre vált, és a próféciám beteljesedik. A Terranós gázt ad, a kockaorr felemelkedik és az egy másodperce még lopakodó terepjáró szépen beslisszol a sor elé, bravó. Bizonyára azzal nyugtatja magát – ha egyáltalán szükségét érzi ennek – hogy nem zavart ő senkit, hiszen a kocsisor még el sem indult, amikor szemfülesen előnyhöz jutott.
Én viszont azt gondolom, kis pajtásunk alaposan téved. Eltekintve attól, hogy kanyarodósávból egyenesen továbbmenni tilos, még hatalmas bunkóság is a többiekkel szemben. Merthogy ezt a sort valahol megállítja egy újabb lámpa, ott pedig természetesen egy hellyel, azaz négy méterrel hátrébb kerül mindenki. Öt lámpaváltásra vetítve pedig már húsz méterrel kerülök hátrébb – feltéve, hogy zöldenként csak egy slisszoló van.
Nem kell sokat számolgatni, hogy megértsük, a kis pofátlanság
miatt mások később jutnak el a céljukhoz, ezért korábban kell kelni,
ami az én esetemben nagyobb inzultus, mintha a származásom miatt
sértegetnének.
És egyáltalán, mitől van joga valakinek slisszolni? Miért jár ez
neki és másnak nem? Mi lenne, ha mindenki slisszolni kezdene?
Erről persze a régi sztori jut eszembe a forgóajtóval. Magyarországon mindenki a magyar élelmesség elismerésének tartja, hogy a külföldiek szerint a magyar akkor is elsőnek jön ki egy forgóajtón, ha utolsónak megy be. Csak sajnos ezt a sztorit külföldön inkább negatív felhanggal, erőszakosságunkat demonstrálandó szokták emlegetni.
Egyébként meggyőződésem, hogy a slisszolók – és velük egyivású
testvéreik, a kanyarodósávból a sor elejére erőszakkal betolakodók -
kizárólag a karosszéria fémketrece által adott biztonságérzet miatt
engedik meg maguknak, hogy megkerüljék a sort. Máskülönben miért
nem jut eszébe senkinek más elé becsusszanni, amikor a Praktikerben
kicsit felszakad a pénztár előtt álló sor, azért, mert valaki kicsit
elbambul várakozás közben?
Megmondom, miért. A barkácsáruházban állók fele ugyanis vörös
fejjel üvöltve küldené vissza oda, ahová tartozik: a sor végére.
Autóba zárva viszont nem lehet ilyet csinálni. Nem érdemes kiugrani, ostobaság lenne üldözőbe venni, ezért mindenki marad a fenekén, és zsírosakat káromkodik – magában. Egyébiránt az össznépi slisszolás valódi hungarikummá nőtte ki magát, legalábbis a bolygó negyvennégy országában, ahol jártam már, sehol nem tapasztaltam ilyet, legalábbis nem ilyen méretekben.
Egy kis rendőri jelenléttel persze könnyen vissza lehet ezt fogni, de a rendőreink valahogy nincsenek rákattanva a dologra, pedig számos olyan pontja van a városnak, ahol szépen gyarapíthatnák a költségvetés bevételeit a slisszolók megbírságolásával.
Úgyhogy reggelenként megadóan figyelem, ahogy a kanyarodósávban lopakodók elégedett arcéllel bevágnak elém. Közben arra gondolok, hogy ezen a koordinátán a szabályok kijátszása sokáig a túlélés egyik eszköze volt. Igaz, azóta eltelt közel húsz év, de a régi szocializáció maradt, sőt öröklődött. Nincs más választás, tudomásul kell vennem: poroszos, szabálykövető magatartásommal én itt nem lehetek más, csak szánalmas lúzer.
