Gazdagnak lenni közismerten zsír. És ha volt év, amikor a fej folyamatos víz feletti egyensúlyozásából a gazdagság simogató tejszínhabfelhőire lehetett lépni, az a tavalyi volt.
Iránban például elég volt csak kilépni az erkélyre, végignézni a sivatagon, és megállapítani, hogy nincs is jobb dolog, mint a kőolaj illata reggelente. Különösen, hogy a Nagy Sátán hízott alattvalói rászoktak a mérföldenként két tömlő olajat kívánó faberakásos, bőrbe húzott teherautókra.
Vagy Szaúd-Arábiában. Vagy Oroszországban.
A Nagy Sátán hazájában meg elég volt az unatkozó milliók alá egyszerű szerkezetet tolni, amin tévéműsorok szaftos perceit és maszatos házivideókat küldhettek át egymásnak, és másfél év után a szerkezet ugyanennyi milliárd dollárrá vált .
A hajó már gondolom megvan, remélem egy
Wallypower 118 .
A sziget már gondolom megvan, remélem
Vatu Vara.
De az ember előbb-utóbb autót vásárol. Miért is ne? Ha egy jobb év után a Pagani Zonda kerekítési hiba a számlaegyenlegen.
És hogy mi lesz az ilyen autók nagy részével? Hűtött-fűtött-párásított-párátlanított garázsokba száműzetnek.
Minél régebbi az autó, minél izgalmasabb, minél vastagabb rétegben rakódott rá a versenyzés glamúrja, annál inkább.
Persze érthető. Érthető. A csodálatos autók, legyenek azok régi versenyautók, vagy mai szupersportautók, nem dobozok négy keréken. Nem lehet beléjük ülni, rántani egy D-t és siklani előre. Bele kell szeretni minden olajtól szivárgó és kihagyó hengerükbe, minden szálkás fabetétjükbe. A monomániás és vezetni is jól tudó őrültek pedig pont annyira korrelálnak a milliomosokkal, mint a féllábú hangyászok az üres olajtartályokkal.
Meg aztán ki vinné ki szívesen az útra a milliós befektetést, hogy aztán belemenjen egy száguldó hülyegyerek?
De falra lógatni Szász Endre halforma kalapjai valók, meg a lopott Rembrandt. Az autók, azok az utakra valók.
Lehet erre piaci érvvel válaszolni. Lehet, és nem is lenne rá kontra, hiszen gazdagnak lenni azt jelenti, hogy sose kell elnézést kérni. Ha úgy tetszik, lehet venni egy Jaguar D-Type -ot, lefújni róla a Circuit de la Sarthe porát, és beparkolni vele egy sötét lyukba örökre. Meg lehet venni Reza Pahlavi perzsa sah éjszín Miuráját és bele lehet hajtani vele egy medencébe.
Bele, persze, mint ahogy a Pietà orrát is le lehet törni geológuskalapáccsal.
A szív kamráiban visszhangzó autók nem holmi pénzügyi absztrakciók. Nem részvénycsomagok és államkötvények és százdollárosok kötegei, amik tetszőlegesen adhatók, vehetők, spájzolhatók.
Az ilyen autók az emberiség kollektív mechanikai és aerodinamikai tudatalattijának adják a vázát.
Ahogy a Concorde is.
Ahogy az
SR-71
is.
Ezek a tárgyak alkotják a jövőt építők agyait megtermékenyítő vetőmagkészletet.
Ilyen autót nem lehet úgy birtokolni, ahogy egy mosógépet vagy egy kanapét. A tulajdonosi szerep gondviseléssé nemesül. De előtte dönteni kell. Mint ahogy a repülőgépek vészkijáratai melletti ülések utasainak is dönteniük kell, hogy baleset esetén hajlandók-e segíteni a mentésben. Ha nem, arrébb kell ülni.
Elbírjuk a felelősséget?
Elbírjuk, hogy ha hagyunk egy ilyen autót porrá lenni a fészerben, egy gyermek agya marad megtermékítetlenül? Aki az elsuhanó 250 GTO hatására aztán majd húsz évvel később a Project Orion nyomán nukleáris pulzuspropulziós űrhajót épített volna?
Ha nem, semmi gond. Lehet venni minden vackot. Trópusi ragályok felszámolását lehet finanszírozni. Mindegy.
De a Miurát, azt nem lehet a garázsban porrá rohasztani.
Ki kell vinni az útra. Bogarakat kell a lámpáira csapatni. Kisfiút látva kövér gázt adni.
De mit beszélek én! Beszéljen inkább Jay Kay, a Jamiroquai zenekar énekese:
"Csodás tárgy. És nem azért veszek kocsikat, hogy spekuláljak rajtuk. Nem azért, mint azok a hülyék, akik eldugják őket. És a mai gyerekek sose találkoznak velük! Sose tudják meg, milyen érzés, amikor egy Lamborghini Miura kettő-kettőhússzal elmegy melletted!"
Van szebb feladat annál, mint mechanikai virágokba boruló mezőket hagyni magunk mögött kétszázhúsz, sőt, kétszázhetven kilométer per óra sebességgel?
Öreg autó nem dísztárgy
– Csikós ZsoltAhogy az idős embereknél is a legfontosabb halált kiváltó ok a nyugdíjba menés, majd az azt követő tétlenség, úgy a vén autók is attól pusztulnak el, ha nem használják őket.
Ha sportkocsit garázsban rohasztani vétek, akkor veteránautót sokáig állni hagyni egyenesen tulokság. Legrosszabb persze a kinthagyás: egy-két hónap szabadban tárolás után a mégoly kiváló állapotú oldtimeren is felüti a fejét a rozsda, a folyamatot pedig gonoszul gyorsítja, ha füvön, kavicságyon áll, hiszen akkor alulról is állandóan kapja a párát. A féltetős tárolás inkább csak a lélek nyugtatására szolgál, hiszen a pára, a nap, s minden egyéb eróziós tényező közel ugyanúgy éri az autót.
Az oldtimerezés amúgy az egyik legabszurdabb hobbi: űzői élet-halál harcot folytatnak a korrózióval, műanyagok öregedésével. Az autó ugyanis javarészt az egyik legmúlékonyabb anyagból, azaz acélból készül, amely egyfolytában a stabil állapotát, a vasoxiddá válást próbálja elérni. A műanyagok viszont nem a víz, hanem a nap hatására igyekeznek porrá mállani. Ha úgy vesszük, minden autó életcélja, hogy barnásszürke porrá válhasson végre, mi pedig csak akadályozzuk e fenséges folyamatot.
Minden rosszat tesz: az eső, a nap, a szél, olykor még a túlzott ápolás is. Az igazi fanatikusok emiatt a garázson belül páraelszívós, lezárható, fűtött fóliasátorban tartják kedvenceiket. Elmebeteg megoldás, nem? Pedig csak így oldható meg a hosszú távú konzerválás.
Sokan vélik, hogy a garázs tökéletes megoldás. E megnyugtató tudat birtokában sok oldtimeres évekig felé se néz a valamikor hirtelen felindulásból megvásárolt kedvencének. Pedig a garázsban is pusztul az autó, fűtetlenben meg különösen. Aktív veteránosok a megmondhatói annak, hogy néhány hónap állás során mennyit változik egy-egy öreg jármű. Szorulni, ütni kezdenek a fékek, az állás során leeresztett, majd újra felpumpált gumik nagyobb sebességnél rázzák a kormányt, hiszen oválisak lettek. Egyik-másik elektromos fogyasztó meghal, a töltés bizonytalanná válik, az ajtózárak szorulnak, a finom garázspor pedig a korábban még prezentálható állapotú motorteret siralmas patkányfészekké degradálja. Mellesleg pedig minden apró rést kitölt. A veteránautó első útja sem kellemes a hosszú pihentetés után. Gyakran elkezd füstölni a motor (leragadnak a gyűrűk, nem zárnak a szelepszár-szimeringek), a szilentblokkok, gömbcsuklók nyekeregnek, a ritkán tornáztatott ékszíj csikorog, a motorból szivárogni kezd az olaj, és még finom bemelegítés után is előfordulhat, hogy erőltetett menetben átég a hengerfejtömítés. A tömítések, gumialkatrészek ugyanis megkeményednek a hosszú állásban, a hőtől, mechanikai hatásoktól pedig elrepednek. Még rosszabb a helyzet az újfajta, meglehetősen savas, ólmozatlan benzinnel, amely csak akkor nem támadja meg a régebbi fajta tankokat, rézalkatrészeket az üzemanyagellátó-rendszerben, ha olykor cserélődik, mozog a csövekben. Máskülönben egy-két év után a tank belsejéből leváló rozsda eltömíti a kis járatokat, kicsivel később pedig kilyukad a tartály.
Ellenszer: havi egy, alapos bemelegítés, majd levezető kocogás. Ez elég is a nagyjábóli szinten tartáshoz, de csak akkor, ha közben mindent alaposan megjáratunk: a fékeket, a váltót, kuplungot, elektromos cuccokat, ablakokat, kéziféket. Ha ezek során vizes lesz az autó, fűtetlen garázsba csak úgy álljunk vissza vele, ha szárazra töröltük a hozzáférhető nyílásokat, vályúkat, réseket – persze az ezernyi rejtett zugban így is marad éppen elég víz, ami az elektrolitikus korrózió egyik legfőbb alkotóeleméhez – az elektrolithez – óhatatlanul szükséges.
De a legjobb, ha járunk az autóval, amikor csak lehet (latyakban, sárban azért ha lehet, ne). A mozgó, tömítő, rugalmas alkatrészeknek legalább esélyt adunk arra, hogy végezzék a dolgukat. Ha pedig nagyon koszos lesz a kocsi, alaposan lemossuk elcsomagolás előtt, kétévente egyszer meg adunk neki valami jobbfajta üregvédelmet.
