Semmit sem érnek a számok

Teszt - Audi R8, Audi TT RS, Audi RS6 Avant - 2014.

2014.05.29. 06:25 Módosítva: 2014-05-29 07:39:09
Ismered az adatokat, olvastad a teszteket, azt hiszed, tudod milyen egy sportkocsi, még a szürke Corollád volánja mögül is. Aztán a kezedbe adják egy R8 kulcsát, és azt mondják, húsz percig ne is lássanak.

Ez itt most nem egy teszt. Hogy is lehetne az, meg egyébként is, minek? Már leírtuk sokszor  és sok helyen, hogy ezek az Audik mire képesek. Inkább rácsodálkozás egy, a legtöbbünk számára ismeretlen világra. Sok vitát végig kellett hallgatnom ilyen súlycsoportú autókról. Hogy a Ferrari jobb a Lamborghininél. Vagy hogy a Spyker milyen jó, de a DB7-et el kell felejteni, mert a Clarkson azt mondta, ciki a Fiesta-slusszkulcs.

És nem tudjuk, miről beszélünk. Egy Corolla, Astra vagy Golf volánja mögül álmodozunk komoly sportautókról, pedig néha a százharminc lovat is nehezen tudjuk kordában tartani. Aztán beszálll egy újabb résztvevő a vitába, egy Focus, esetleg Ceed kulcsát pörgetve: tök felesleges ennyi lóerő, úgysem lehet kihasználni. Ezek csak villanatani jók!

Néha én is így gondolom, néha meg úgy. Aztán a kezembe nyomnak egy kulcsot, és elzavarnak húsz percre. Egy Audi R8 kulcsát. Még azért az Audi PR-osa megkérdezi, hogy akarok-e kísérőt. Inkább visszautasítom, pedig még értelme is lehetne a külső kontrollnak, de ez egy intim pillanat, nem kell a közönség. A Mile High Club tagjai sem hívtak stewardess-t kibicelni, leszámítva talán Frank Abagnale-t.

Az R8-ba ülve remeg kezem-lábam, de nem a negyvenöt milliós árcédula miatt. Egyszerűen érzem, hogy a következő húsz perc intenzív lesz, és nem tudom, megfelelek-e. Nem akarok kudarcot vallani. Beindítom a motort, és míg egy átlagautó csak egy pillantra pörög ilyenkor fel, majd vissza is ejti a fordulatot, az R8 vagy két másodpercig ott tartja, csak hogy tudjam, mégis mit keltettem fel. Aggódva centizek ki a sövény és az RS6 között, és még csak véletlen sem pöccintem meg a gázt. Nyolc Audi-pólós munkaerő állta körül az R8-cat, mikor elindultam. Nem Casco-vetélkedővel kéne indítanom.

A kapuig tartó százötven méter nagyon hosszúnak tűnik, már ki akarok hajtani. Aztán végre elérem a főutat, egy zavart körbetekintés, pár félénk méter kisgázon, még egy utolsó pillantás az autó belterére és nem bírom tovább. Egyéjszakás kaland, a fene egye meg, hagyjuk az ismerkedést,  nem kell a romantika, a vágyakozó tekintet és a cirógató bókok. Essen nekem, tépjen inget, gatyát, nem érdekel, ha felkelnek a szomszédok, többet úgysem beszélünk!

Ami ezután jött volt, csak igazán meglepő: mintha évek óta házasok lennénk. Semmit sem kell keresni, semmitől sem kell félni, csak ha hűtlen férj vagyok. Ott van a nyolchengeres konyhakés mögöttem, a fiókban. Ha kell, precízen vágja julienne-re a kanyarokat, de ha túl messzire mennék, az én hátamba döfi a kést. De az a határ viszont nagyon messze van. Előttem egy Escort, rálépek a gázra, és hamarabb teleportálok a Ford elé, mintsem végig tudnám gondolni, hogy egy átlagautóval meg merném-e előzni.

Aztán beérek a faluba, és űzöm egy keveset a nagy magyar nemzeti sportot, a kátyú-szlalomot. Aggódok, hogy fogja bírni a futómű, de legfőképp a derekam. Bele-belehuppanok néhány kráterbe és semmi sem történik. Még igazán keménynek sem mondanám, egy Mokkában jobban érezni. Ötvennel kóricálva békés háziasszonnyá szelídül, aki után persze még nyugdíjas nénik is megfordulnak. Az óra viszont ketyeg, már csak öt percem van, vissza kell érni.

A feleségből újra szerető lesz, hűvös tekintettel, de forró lehellettel, és az utat szegélyező fákból újra csak zöld csíkok látszanak. Nem lehet, hogy ezt valaki ne tapasztalja meg! De közben nem szabad csak a katalódusadatokkal dobálózni. Négyszázharminc lóerő? 4,3 másodperces gyorsulás? Nem csak a katalógusokban, még itt, az Audi-zászlókkal teleaggatott parkolóban is van olyan, ami többet tud, és persze olyan, ami kevesebbet. A bakancslistámról lehúzott tétel okozta békés derűvel adom vissza a kulcsot, abban a tévhitben, hogy meglepetés már nem érhet.

Majd beülök egy TT RS-be. Piha, kilencven lóerővel kevesebb a megosztó formájú gombóc, szólalt meg bennem a katalógushuszár. Nem baj, majd kabriózok egy jót. Ahogy kiérek a főútra, és visszhúzom a kéziváltót kettesbe, nem csak az autó üvölt fel, hanem én is. Sok szép hangot tud ma az autóipar, legyen az egy V8 Vantage vagy egy Akrapovic-kipufogós 458, de amit a TT RS sorötöse művel, az nem evilági. Igazából ez az igazi német popzene, nem a Die Doofen. De minden más is olyan, mint egy Kraftwerk-Angus Young duett.

Ahogy a kanyar előtt visszaváltok, és sarokkal rápöccintek a gázra, a TT füttyent egyet, majd a bizonytalanság legkisebb szikrája nélkül gyorsulja végig a kanyart. Ha ilyen egy butikos kabrió, már árulom is a Procshe-pólókat a Nyugati aluljáróban. Az ezt követő kanyarokban tisztelettel gondolok ugyan vissza az R8-ra, de most érzem csak igazán jól magam. Az egyenesekben pedig a karácsonyi üdvözlőlapot fogalmazom a quattro GmbH-nak, és lélekben már el is küldöm Neckarsulmba. Ha ezt tudja 340 lóerő, mit tud az RS6 Avant 560-nal?

Leginkább meggyőzni arról, hogy a számadataival maximum autóskártyában veri a többieket. Persze, drámai, ahogy egy ívesre faragott gránittömb 3,9 másodperc alatt gyorsul százra, ahogy a négyliteres V8 vaderi hangja is az, de tíz perc után adom vissza. Annyira távoli minden visszacsatolás, hogy mire elkezdenék félni, már rég elhagytam a saját, de talán még az RS6 határait is. És az álló helyzet nyugalmától a félelemig eljutva egy pont sem akad, ahol bármennyi endorfin is felszabadulhatna.

Csak belekóstoltam egy pillanatra, de valahogy értem, és megértem mindhárom autót. Még azt is ki merem jelenteni, hogy igenis van létjogosultságuk, mert a világ, amit mi szeretünk, szebb, jobb, kerekebb velük, de egy biztos: mindez számokkal nem mérhető.