Az ergonómia kiváló; én már csak lélekben japános vagyok, de egy körülnézés épp elég volt, hogy mindent tudjak. A fedélzeti információs rendszer is jól működik, gyors, átlátható, szép a grafika. Jó helyen van az ablakemelő kapcsolója (ami az új Mondeóban nem jött össze), jók a beltéri anyagok, szépek a műszerek, kapcsolók, fogantyúk, műszerek, minden. Az már csak tesztelői jóindulat kérdése, hogy az ülések szövetkárpitjának összetételét spórolásnak tekintjük (a láthatóan drágább szövet csak az ülőfelületet borítja), vagy valami újfajta félbőr-stílusnak.
Vannak aztán tisztán közérzetjavító extrák. Ilyen például, hogy a fedélzeti információs rendszerből nemcsak az autó alvázszámát tudhatjuk meg, de olyan apróságokat is beállíthatunk, mint a tolatóradar visszajelző hangjának magassága. A megfelelő menüpontban az MMI (Multi Media Interface, az iDrive audiul) egerét tekergetve kapunk a kijelzőn egy virtuális potmétert, és ha nem rendeltetésszerűen, lassan léptetve tekergetjük, akkor érdekes tónusú pikulázást nyerünk. Amiről nekem történetesen a patkánysintér legendája jutott eszembe.
A patkánysintér legendája
A középkori legenda szerint történt egyszer, konkrétan 1284-ben, hogy Hamelin (ma Hameln) városát elárasztották a patkányok. A polgárok komoly pénzdíjat tűztek ki annak, aki kiirtja a patkányokat. Érkezett is egy férfi furcsa, színes ruhákban, aki furcsa furulyázásával megbabonázta a patkányokat, amik előjöttek rejtekhelyeikről és követték őt végig a városon, egészen a Weser folyóig, amibe aztán belefulladtak.
A hameliniek persze egy kicsit verejtékesebb patkányirtásra gondoltak, amikor felajánlották a jutalmat, és így utólag méltatlannak találták, hogy egy furulyaszólóért ekkora summát fizessenek. A patkánysintér pénz nélkül távozott, de egyszer, amikor a hamelini felnőttek a templomban voltak, visszatért, összefurulyázta a gyerekeket, szám szerint százharmincat, és az egyik változat szerint egy barlangba vitte őket, ahonnan soha nem kerültek elő, a másik szerint a patkányokhoz hasonlóan a Wesel folyóba fojtotta őket.
A történetet feldolgozták a Grimm testvérek, A hamelini furulyás címmel, aztán Goethe (Der Rattenfänger), Robert Browning, illetve legutóbb a Megadeth zenekar, a Symphony of Destruction című dalban.
A tesztautóval kapcsolatban nem kell stresszelni a píárosnak, el ne felejtse megemlíteni, hogy ez már az új VW-dízel, és nem a Pumpe-Düse, aminek már a hangja is emberiség elleni bűntett volt, nem beszélve a megbízhatósági problémákról. Az új common rail papíron nagyjából ugyanazt tudja, mint a PD-TDI, és szép példázat arra, miért nem szabad kizárólag katalógus alapján autót venni. A kétliteres PD-TDI olyan pokolian bégetett, hogy még a Mitsubishi Outlanderből is kifordultam, alapjárat közelében mint a harmat, gyorsításkor pedig pokoli erős, de leginkább kellemetlen orgánumú hangzavarral büntette, aki nem hagyta békén.
Ennek már az alapjárata is kellemesebb, belül alig hallható, kívül, kipufogó-oldalon meg egész kellemes. Menet közben selymes (!!!), gyorsításkor egész elviselhető, mindenesetre igazi megváltás, hogy eltűnt az undorító, kellemetlen, gyűlöletes PD-TDI hangja. A motor egyetlen hátrányát nem mi érezzük, hanem az unokáink: a vetélytársakhoz képest elég magas a szén-dioxid-kibocsátása. Míg a BMW kétliteres dízele (318d) csak kilométerenként 123 grammot ereszt belőle a légkörbe, az új közös nyomócsöves Audi-dízel 144-et. Nem mintha a globális felmelegedés szempontjából ezek az adatok játszanának bármilyen szerepet, de a konkurens mérnökök meccse szempontjából jó sarokszámok. Persze lehetne erősebb. Az alapok megvannak, de ez a 143 ló azért valljuk be, elég karcsú. Nyilván majd a 170 lovas nem PD, hanem a TDI lesz az igazi.
Amíg csak a 3-as BMW újult-nőtt-szépült meg, egyértelmű volt, melyiket választanám a három német közül. Aztán jött az új C-Mercedes, akkor már csak abban voltam biztos, hogy az Audi nem kéne. Most már megint azt mondanám, ha valaki engem kérdezne, hagyjon békén: vegye, amelyik tetszik.
