Az Év Autója zsűri és a sótlanság

Amikor a legutóbbi Év Autója-eseményen voltam (trolloknak: Az Év Autója, nagybetűs névelővel) az Opelnél, s a vacsora mellett már kezdett lenyugodni (avagy épp felpörögni) a hangulat, előkerültek a privát hobbik is. Mert én tudom, amit a többség nem: az ebből az 59 emberből álló társaság igencsak heterogén, vannak köztük mindenféle díjazott újságírók (az ír Michael McAleer), görög raliversenyző (Efstratios Chatzipanagiotou, azaz Stratis), kemény hangvételű, svájci intenetes újságot üzemeltető csávó (a mindig cigiző és félrevonuló, farmerdzsekis Peter Ruch), most már több női tag is.

Nincs olyan, hogy tipikus Év Autója-újságíró. Ami hihetetlen, hogy minden második emberről, akit közelebbről megismerek ebben a csapatban, kiderül, hogy tart otthon öreg autót. És az öreg autókat a többiek sem nézik le, mert ez inkább mifelénk szokás – talán túlságosan rettegünk azoknak a közép-érdekes és már az országba kerülésükkor rossz műszaki állapotú romoknak a szintjétől, amit csak nemrégiben tudtunk elhagyni. Talán mert félünk, hogy még visszaszippant az a közeg, most hogy végre, nagy nehezen kivívtuk a kényelmes, klimatizált, légkondis és légzsákos jelent. Oké, inkább közelmúltat, ha az ország autóinak mai összetételét nézem. Ami korábban van, az nálunk fura, kerülendő, cikis, magasabb fajta autók nyergéből pedig eltaposandó. Szerencsére nem mindenhol van ez így, inkább úgy tűnik, hogy odakint a Nyugaton inkább a miénk az abnormális hozzáállás.

Azt már rég tudtam, hogy az egyik angol újságíró, a szabadúszó Andrew English nagy oldtimer-fan. Még régről van egy Aston Martin DB6-osa (eggyel a James Bond-féle verzió utáni, igazából csak a fara kicsit más), amit akkor vett, amikor ezek az autók még viszonylag olcsók voltak – olyan húsz évvel ezelőtt. Mostanában csak hüledezik az árak egekbe menetele láttán, utolérte őt is a veteránautós végzet: olyan értékes lett a kocsija, hogy már nem meri minden sáros versenyen bevetni. Ezért nemrégiben vett egy babakék Triumph TR2-est, hogy a kedvenc oldtimer-ralijain megint legyen egy padlógázon a földúton zúzatható autója. Emellett van még egy száz köbcentis, háború előtti, kétütemű Peugeot motorbiciklije is, amit azért vett, mert a felesége megtiltotta neki, hogy speedmotorja legyen – miután meglátta, hogy motorozik. Ennek ellenére a Peugeot is furcsa versenyhasználatnak örvend, Andrew ugyanis valami háború előtti, száz köbcentis motoroknak kiírt kategóriában próbálja megdönteni a körrekordot évről évre – a Man-szigeten...

Azt is tudom, hogy az egyik lengyel, szintén szabadúszó tag, Maciek Ziemek szintén tart egy öreg autót otthon – hiszen Maciek régi haver, még Motor-Presse újságíró koromban dolgoztunk sokat együtt a nemzetközi teszteken. Bár tényleg sokat ül tesztautóban, de hétvégékre van egy 1997-es Subaru Impreza Turbója, igen, a full-full versenykivitel, kékben, valami 70 ezer kilométerrel az órájában. Sorolhatnám a különféle érdekes gépeket szabadidejükben nyúzó és szerelő embereket, de a memóriám kicsit hézagos. Ráadásul csak a társaság kevesebb mint felével vagyok közeli beszélő viszonyban, ezért ez alkalommal a mi vacsoraasztalunknál ülő hét embert kérdeztem. Ott ült például az én oldalamon, de pont a túlsó sarkon a GM angliai PR-főnöke, ő nem tudott ugyan képet mutatni az üdvöskéjéről, mert épp új telefont vett, de van otthon egy 40 ezret futott, 1977-es Fiat 128-asa, amire rettentő büszke.

Én Mark Adams formatervezési igazgató jobbján kaptam helyet (ő tervezte, vagy legalábbis az ő irányítása alatt terveződött minden mostani Opel) – öreg autója ugyan nincs, de bevallottan sokat merít a régi kocsik formavilágából és nagyon tervezi, hogy beszerez magának egy Jaguar E-Type-ot.

Velem szemben Gajdán Miklós, az Autó Magazin újságírója, egyébként már tizenéve Év Autója-zsűritag csücsült, akivel már jó húsz éve barátok vagyunk, s a különlegesen erős öregjármű-vonzalmát jól ismerem. Még a Morinimet is együtt vettük 1999-ben Imolában, a múltja telis-tele van mindenféle olyan járművekkel, amiket ő hozott vissza (vagy tartott) életben, s pár évvel ezelőtt vele cseréltem el az 1954-es BSA motoromat egy 1938-as NSU motorra. Miki egy időben nagy Riga-tuner volt, a felömlők átreszelésével, mindenféle egyéb mechanikai trükkökkel otthon, a pincében felhúzta a Riga 3-asát (ez a nagyon régi, nagykerekű Riga) annyira, hogy 61-et ment GPS szerint. Most épp egy másik újságíró kollégától vett 850-es Fiatot masszíroz vissza életbe – múlt nyáron kilakatolta a teljes padlóját, most épp a kipufogó-, vezérműlánc-vonalon javítja. Nem ez az első 850-ese, csak megsúgom...

Sréhen tőlem szemben Ton Roks, a holland Octane újságírója foglalt helyet, sorozatos veteránautó-tulajdonos, most éppen egy szarrá épített MGB GT-je van, amivel pályázni is jár. A közbülső embert sajnos elfelejtettem meginterjúvolni, de az asztal átellenes sarkához továbblépve Søren Rasmussen, a dán tag ült. Az ő kedvenc, talán 1989-es bézbólsapka Saab 900 kabriója már ott volt egyszer a Tannistesten is (neki könnyű, csak pár száz kilométer oda Koppenhága), de most másra volt büszke: a fia megvette élete első autóját, de ő is gyakran elkéri, mert azt mondja – zseniális. Nekem is megremegett a térdem a kocsi láttán: 1982-es Mercedes-Benz 230E, tudják a K-Jetronickal szerelt, metálzöld színben, négy motoros ablakkal, automatával, motoros tolótetővel, bézs belső térrel... A kocsiban valami 200 ezer kilométer van, tehát szinte vadonatúj, állítólag olyan finom, hogy simogat.

John Simisterről külön kell szólnom, talán ő az az illető, akivel mostanában a legtöbbet beszélgetek. Dolgozik a The Idependentnek, az Evónak, de a Practical Classicsnek is, utóbbi újságnak magam is előfizetője voltam két évig – kár, hogy akkor még nem ismertem Johnt. Igazi, mániákus veteránautós, akárcsak én (vagy például Gajdán Miki), fél szívvel ő sem az új autók világában, hanem a régiekében él. Ha van egy szabad tíz percünk, mindig összeverődünk, mert napokra elég dumálni valónk lenne bármikor.

John régi, barna Rover P6-osa szerepelt már a Totalcar hasábjain, az volt az a kocsi, amit elhozott Angliából Mortefontaine-be, mint a díjat először megnyerő típust – csak hogy mindenki vezethesse kedvére. Közben azonban talált egy még jobbat, egy két évvel öregebb fehéret, azt mondja, ez sokkal erősebb, műszakilag is jobban egyben van. De Johnnak nem ez a legérdekesebb autója. Van például egy tuningolt Sunbeam Stilettója – kevesen tudják Magyarországon, mi ez. A hatvanas évekbeli, farmotoros Hillman Imp sportváltozata, amely állítólag olyan ügyes, hogy azokon a versenyeken, amiken végig tudott menni – nem volt sok ilyen, mert a megbízhatóság nem szerepelt az erényei között – megverték vele a Miniket.

Ez John kedvenc autója, de mellette van még egy csomó egyebe is, például egy 1962-es, kétütemű Saab 96-osa, egy Peugeot 205 GTI-je meg egy 1934-es Singer Le Mans-ja is. Naná, hogy szerel, mit képzeltek?

Az Év Autója újságírók, akik kizárólag az antibakterizálós folyékony szappan/hárombetűs elektronikai segédletek/konfitált kacsamellek világában mozognak – na persze, elhitték. Kevés nagyobb autóbuzi van e társaság jókora részénél. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért egy hét múlva megint összeverődünk a Párizs melletti Mortefontaine-ben, hogy leteszteljük az utolsó körben bent maradt hét típus mindegyikét, ezek a következők, csak emlékeztetőül:

1. Audi A4
2. BMW 7-es
3. Jaguar XE
4. Mazda MX-5
5. Opel Astra
6. Skoda Superb
7. Volvo XC90

Rá egy hétre szavazás, de közben még jön egy poszt Barcelonából, majd érkezni kezdenek a kis riportok Mortefontaine-ből, a CERAM pályáról. Maradjanak vonalban, itt, Az Év Autója blogban.