Komikus filmművészeti műveletlenségemnek köszönhetően bemutatója után 4238 nappal, azaz ma hajnalban néztem meg végre David Cronenbergtől a Karambolt.
Gyönyörű, idegen film. Egy talán nem létező szubkultúráról, az autóbaleset-fetisisztákról szól, akik színjátszókörként híres baleseteket elevenítenek fel csodálatos részletességgel. Íme például James Dean és az ő Porschéje:
Sokszor gondoltam közben a Lost Highwayre, pedig végiggondolva nem sok a hasonlóság. Talán csak az, hogy furcsa emberek csinálnak furcsa dolgokat, és közben egy csomót autóznak.
És hogy miért működik a film? Mert azonosulni vele nem könnyű, lévén nem sokan képviselői az autóbaleset-fetisiszta szubkultúrának. Ezt írja róla Roger Ebert:
If you seek to understand them, ignore their turn-ons and substitute your own.
Azaz ha meg akarjuk érteni a szereplőket, helyettesítsük be azokat a dolgokat, amiktől mi jövünk izgalomba.
Bár az izgalom/turn-on talán nem a legjobb szó ide. Amik a filmben az autók, és az üvegcserepek, és a tűrhetetlen lassúsággal fényképezett fixateur externe, az fétis: egyszerre szexuális és intellektuális, mindent átható izé, ami teljesen felszínes és teljesen öncélú és persze teljesen ellenállhatatlan.
Aki nézett már úgy Nürburgring-videót, hogy közben Google Mapsen követte a pályát, és tizedmásodperces pontossággal azt mondta, hogy Wippermann, az valószínűleg tudja, miről van szó.
Jóindulatú pszichopátia: így tekint életére Vaughan, a szubkultúra vezetője, aki pompás ’63-as Lincoln Continental Mark 3-mal jár, amin még hátrafelé nyíltak a hátsó ajtók, egy büszke és előrenéző Amerika autóiparából.
És nem nem nem lehet megállni a film nézése közben, hogy egyszer levegőt és billentyűket kapkodva beírjuk az internetbe, hogy „eladó lincoln continental mark 3”. Őrjítő, amit az autókról a kamera mutat. A nagy Connie mellett egy pici Miata van még, bukólámpás, a többi nem érdekes.
Nézzék meg feltétlenül. Hónapok óta ez az első film, amire a végefőcím után néhány órával még emlékszem. Annyira, hogy egyetlen értelmes mondatot nem tudok írni róla, pedig órák óta ezt tervezem.
És nem is túl hosszú, 100 perc.
