Fotó: Csikós Zsolt
Miközben ezt írom, épp folynak a könnyeim a röhögéstől, miután végigolvastam a Csikós sziszüfoszi szívását első autójával, a Töfi névre hallgató Fiat 500-zal. Az én első autóm ehhez képest sokkal egyszerűbb volt, simán csak az anyámat kellett meggyőznöm 1990-ben Baselben, hogy a térbeli gondolkodást, a kézügyességet és a kreativitást egyaránt fejlesztő Lego helyett sokkal inkább azt a távirányítós Countach-t vegye meg nekem, amit végül titokban meg is tett.
Fotó: Péter Anna
Na de Fiat 500. Képzeljék, még sose láttam az újat élőben, egészen – ha jól emlékszem – csütörtök estig, a Zugligeti úton hazafelé. Viszont kocsiban haladva és seggről megismertem, ez is valami.
Aztán tegnap délután épp a Mom Park oldalában található Angelóba tartottunk eszpresszót és tiramisùt reggelizni a Natival (akinek Fiat Puntójáról itt, Porsche-fétiséről pedig itt olvashattak), amikor megláttuk, hogy a bevásárlóközpont közepén ki van állítva három darab, az egyik krétafehér alapon táblafilccel telerajzolva. Odamentem az egyik hoszteszcsajhoz, hogy hú, én is szeretnék ilyet csinálni, kérek filcet.
– Sajnos már nem lehet, volt egy ilyen gála, akkor lehetett.
– Ó.
Némi fogcsikorgatással tolmácsolom mindezt a Natinak.
– Vegyünk egy filcet az Ápiszban – mondja, és vigyorog. Nem is szólt senki, hogy Tyler Durdennel megyek reggelizni.
Az épület előtt egy új és egy régi 500 áll, és hónapok óta húzódó, a retró keserédes szörnyűségéről írandó publicisztikámat egyetlen fényképpel letudhattam volna (ezt itt jobbra az Anna csinálta még Olaszországban). A régiben úgynevezett ötletek vannak, az újban pedig egyáltalán nincsenek ötletek, csak a régi ötletei, megszorozva az elmúlt ötven év alatt kövérebbé és kényelmesebbé vált emberiséggel. Az ötletek hiánya pedig kiöl mindent egy tárgyból, amitől az kívánatos lenne. Inkább ötrét hajtanám a 188 centimet, még ha ez nem is egész szám.
Na aztán a dupla eszpresszótól és a kólától oszcilláló szemekkel leemelünk egy piros filcet a polcról, kifizetjük, és akció. A terv: átkozottul gyorsan felrajzolok valamit, a Nati meg titokban fotóz telefonról. Egy dolgot tudok átkozottul gyorsan rajzolni: óriás tintahalat (Architeuthis dux). Legalább ezen nem kellett gondolkozni. Óra indul:
Fotók innen lefelé: Nati
Nyilván észrevehetetlen egy hosszú fekete gyapjúkabátban ácsorgó, szűntelen vigyorgó, magas férfi, úgyhogy könnyednek hitt mozdulattal a jobb hátsó lámpához lépek, lepattintom a kupakot és rajzolni kezdek. Köpeny megvan, szem megvan, anatómiailag helytelen szempillák megvannak, csápok, a két hosszú feeder tentacle, magánhangzókkal spóroló felirat, és már azt hiszem, hogy kiadja, amikor feltűnik a perifáriás látómezőmben a korábban megkérdezett hoszteszcsaj, és azt kérdezi, hogy ugye nem piros filccel.
– De – mondom, és felemelem a látványosan piros filcet.
– De ez nem jön le.
– Már hogy ne jönne le! – állítom magabiztosan, és mutatóujjammal beletörlök a rajzba. Lejön.
– Természetesen erre nagyon odafigyeltem, még véletlenül sem használnék olyan filcet, ami nem jön le – mondom.
A lány kissé megnyugszik, próbálok nem a Nati felé nézni, aki nyilván hülyére röhögi magát.
– Csak mert ez a kocsi már el van adva, és képzeld, tegnap valaki körömlakkal írta fel rá, hogy szeretlek, a bal ajtó fölé, újra kell majd fényezni.
Megmutatja. Tényleg. Átkozott tulkok. Körömlakkal, úristen, kö-röm-lak-kal. Egy autóra.
Aztán beszélgetünk még egy kicsit a krétafehér és a gyöngyházfehér közötti különbségről, meg a lucifervörös Nissan Micrájáról, majd visszamegy a hoszteszpulthoz, én meg a sikertől bódultan egy pillanatra Grafitembernek képzelem magam, és megpróbálok első lámpával kezdve feldobni még egy Miurát. Figyelmen kívül hagyva, hogy Grafitember festő, én pedig már általános másodikban kaptam kettest rajzból. Nem véletlenül:
Odébbsétálva lenyomom a stoppert, 5:17, ebből legalább 4:30 beszélgetés volt, elégedett vagyok, jó kis munka volt.
Mission accomplished.
