Zsuzsi és a sportautók

Zsuszi a szomszédban lakik és néhanapján összefutunk kutyasétáltatás közben. Zsuzsi nem autóbuzi és nem is igazán érdeklik az autók. Kormányhivatalnok az értelmesebbik fajtából. A minap is éppen együtt bandukoltunk, mikor a kutyás témák között mégis szóba kerültek az autók is. Elpanaszolta, hogy barátja nem szereti a kutyáját (szálkás-, avagy drótszőrű tacskó), hiszen nem engedi be mégcsak az autójába sem.

- Hmmm, -mondom, -és milyen autója van a barátodnak?

- Hát, olyan Mercedes sportautó.

Mercedes sportautó? Elgondolkodtam egy pillanatra, aztán eszembe jutott az ezüst színű SLK 200 Kompressor, amit már párszor láttam a ház előtt.

- Aha, az az ezüst színű kis kétszemélyes, aminek a teteje gombnyomásra nyit-csuk? -kérdem az ő nyelvén.

- Az, -válaszolja, - de hagyján, még a régi Mazda kabrióba sem engedi be.

- Hmm, te Zsuzsi, milyen a Mazda kabrió? Nem olyan bukólámpája van elöl?

- De, de, pontosan, és olyan mókás az egész autó, én sokkal jobban szeretem, mint azt a másikat.

- Aha, de az nem kabrió, az egy roadster, -mondom neki, -és különben pedig teljesen igazad van és van érzéked hozzá, ugyanis a kettő közül AZ a sportautó, nem a Mercedes.

Na, látszott Zsuszin, hogy ez gondolkodóba ejtette, hiszen 20-25 lépés is eltelt, mire újra megszólalt.

- De hiszen abban klíma sincs... -böki ki végül.

- Mégis azt szereted jobban, mert mókás, látod?!

Tovább nem fárasztom Önöket a párbeszéddel, de szöget ütött a fejembe a dolog. Vajon hány ilyen ember szaladgál e földön, akinek kritérium a klíma egy sportautóban?

És vajon tudják-e, mi az, hogy sportautó? Vajon én jól tudom-e? Kinek mit jelent ez a szó? 600 lóerős überszedánokat? Pörgős motorokat vagy üvöltő V12-őt, hörgő V8-at?

Aztán a szokásos havi merevlemez-takarítás (fotó archiválás) közben kurzorom alá került ez a kép.

Véletlenül vagy tudatalatt szándékosan kattintottam-e rá, nem tudom. De az biztos, hogy nekem ez villan be először, ha valahol kiejtik a "sportautó" szót. A fotó tavaly készült a Brünni WTCC-versenyhétvége második napján.

Járkáltunk a privát csapatok számára elkerített füves részen és a hátsó sarokban (ott, ahol a célegyenes végi visszafordító az enyhén emelkedő balosba nyílik) akadtam rá erre az R400-asra. A nyári meleg okozta kóválygás azonnal átcsapott bő nyáltermelésbe és dübörgő szívvel faltam a részleteket. A puha slickekbe tapadt kavicsokat és füvet, az utas helyének burkolatát és a miniatűr plexit, a kerékfelfüggesztés és rugózás minden elemét és úgy egészében az abszolút minimalisztikus funkcionális formát, az élményautózás kis, koporsónyiba sűrített kvintesszenciáját. Azt, amit az FIA a világ legostobább indoklásával (too fast to race) zárt ki örökre minden általuk indított versenysorozatból, miután szarnak vertek mindent, aminek négy kereke van. Így csupán egymás között, illetve (mint itt is) lelkes amatőrök különböző bajnokságaiban látni őket - olyan tempóban és úgy, amilyenre és ahogyan teremtették őket.

Észre sem vettem, hogy a tulajdonos (akkor még nem tudtam, hogy ő az), pár méterrel távolabb egy nem túl nagy teherautó leeresztett rámpáján ebédel. Látta, hogy mindenbe beleütöm az orrom és hadonászva magyarázom a mellettem álló barátomnak, hogy miért is olyan komoly dolog ez itt. Mutatom a váltó-kormány távolságot, az egymáshoz közel eső pedálokat és a karosszéria vékony paneljeit, a több fokozatban állítható lengéscsillapítókat. Próbálom legalább körülírni, hogy mit jelenthet 210 lóerő 500 kilóra az utcai változatban és saccolgatni, hogy vajon a látszólag nem széria beltérrel és az utasülés, valamint a plexi és a fényszórók elhagyásával mennyit spórolhatott még meg pluszban a versenyző.

- Ismeri az autót? - szólított meg két harapás kenyér között a saccra 45-50 éves idősebb úr.

- Személyesen sajnos nem, de így látni közelről egy R400-ast fantasztikus dolog nekem.

- Nocsak? És honnan tudja, hogy R400-as? - dobta be a hülyegyereklerázó kérdést.

- Hát, minden jel arra mutat. A ClubSport (CSR, R mint Racing) pushrodos, (nyomórudas felfüggesztésű) elöl, hátul pedig független, ez itt hátul pedig DeDion-féle Watt-rúddal, és a szelepfedélen a Duratec arról árulkodik, hogy a 2 literes Ford-blokk van benne, az pedig csak az R400-asba került. De a beltér igen furcsa, ez biztos nem szériabelső.

Na, innentől fogva kezdetét vette a csevej, mint később megtudtam, ez a darab balkormányos kit formájában került Németországba, a műszerfal egyedi igényekhez igazodva lett kialakítva és a magnéziumfelnikkel együtt 480 kiló. Az idősebb úrnak két jólműködő zöldségboltja van és mára eljutott oda, hogy a hobbijának él. Nincs ott minden futamon, de ha teheti, indul és néha sikerül jó helyezéseket elérnie hegyiversenyen-pályán egyaránt. Egyértelművé tette azonban, hogy nem a győzelem a cél, hanem a szórakozás. Otthon egy dízel A6-os kombival hurcolássza a törékeny drogampullát, mivel közúton ebben a formában nem használhatja. És nem is akarja.

A bokámtól a fülem hegyéig irigyeltem akkor ezt az embert. Neki összejött, megtalálta a tökéletes, kozmikus egyensúlyt, az ÉN autóbuzi nirvánámat. Mert bizony, egy ilyen csipetnyi Colin Chapman filozófiáért le tudnám nyelni még a dízel kombit is.

Uraim, hölgyeim, egy sportautó legyen ilyen. Csak a szükséges minimummal ellátott, puritán és pillekönnyű, olyan kommunikatív futóművel, amelyik elektronika nélkül is teszi a dolgát és pengeéles, szinte gondolatra irányt vált. Olyan, amelyik nem bocsájt meg semmi hibát és büntet minden búzacsírát, aki az R8-on felbuzdulva azt hiszi, hogy most már 250 a sebesség mindenütt és minden kanyar egyenes. Egy sportautó ne idomuljon a sofőrhöz, hanem tanítsa meg vezetni úgy, ahogy kell. Rázzon, törjön vállban, legyen kényelmetlen és zajos, de ugyanakkor simuljon ki és legyen csodálatosan kezes, ha a torka alá nyúlnak. És ehhez bizony nem kell 400-500-600 lóerő és űrtechnika. Ez a 210 is több, mint elegendő, csupán megfelelően kell szervírozni. "Jó sportkocsi az, amelyiknek a futóműve gyorsabb a motorjánál" - mondta Chapman mester annak idején.

Nem hiszek a manapság olyannyira hangoztatott "mindennapok sportkocsija" maszlagban, mert olyan nincs. Valami, ami mindennapi és az utcán közlekedik, nem lehet egyben sportautó. Annyira két ellentétes pólusú dolgot kéne ehhez összehozni, hogy szinte lehetetlen. Mert hiába a príma STI-k és EVO-k, egyik ilyen autó gazdája sem mondhatja, hogy autója kényelmes, nyeli a kátyúkat és nem kell melléjük jó adag kompromisszum és tűrőképesség. Azok is forgalommentes, zárt pályán érzik igazán jól magukat és tudják megmutatni, mire képesek valójában. Mert igazából oda valók. Ha pedig a gyártó civilizáltabbá, elfogadhatóbbá teszi a mindennapokra, netán a költségeken akar spórolni (a Type R csatolt lengőkarja ugye), akkor pont azt irtja, ami a legendát sokszor megteremtette. Az élményt, amely szakszerű bánásmód esetén sűrű "húvazze!"-ket idéz elő.

És az a másik dolog, amiért irigyeltem a zöldségesembert. Hogy ő tud vezetni egy ilyen Caterhamet, én pedig nem. Idén már keresni fogom, az biztos, és addig nem tágítok mellőle, amíg el nem visz egy körre verseny után a pálya melletti szervízúton. Mégha összefosom a bokámat, akkor is.

Holnaptól lottózom újfent, addig pedig fájó szívvel nézegetem az ilyen videókat. (És talán ideillik az örökbecsű Pirelli-szlogen is: Power is nothing without control.)

Elnézést, ha bárkit feltartottam.