Volt ez a Caterham-projektünk Angliában a Bende Tibivel, ennek köszönhetően elég sok időt töltöttünk Londonban is. Mászkáltunk, ettünk, intéztünk egy csomó dolgot, meg néztünk ki a bambán a fejünkből, mert az autópark igen-igen érdekes.
Éppen ilyesfajta, először evős, aztán nézelődős testi örömöknek hódoltunk például a Waldorf Astoria szálloda közelében bóklászva, ami azért közel sem egy munkásszállás. Megláttam egy feliratot. Nem, nem a forgalomeltereléses táblára gondolok, hanem arra a picire, ami fölötte van.
Ó, drága Széles Gábor, ha ezt láthatnád! – gondoltam, miközben beélesítettem a szerkesztőségi D80-at, és izgalmamban lőttem egy ízesen alulexponáltat. Nemhiába küszködtél, ontottad drága piros véredet többször is, hogy megmentsd nemzeti buszgyárunkat. Mert hiába ment ugyan tönkre az Ikarus, egyes kései példányai még ma, 2008-ban is ringatózva hengergetik tova a Waldorf Astoria közönségének elégedett ülepeit, mint az illusztráció is mutatja.
Büszkeséget éreztem, talán érthető. Egy fehér, szinte jelöletlen Ikarus, ebben a városban, ahol csillogó van Hoolok és emeletes Volvók cikáznak, nem beszélve a település fényét nem kis mértékben emelő piros Routemaster és Leyland városi buszokról. És a magyar termék megállja a helyét ma is, pedig nem lehet kicsi az alkatrészvákuum arrafelé egy ilyen típushoz.
Otthonosan mozgott a londoni kavargásban, jobbkormányos volt és bal ajtós. Látják, azért a britek is rájönnek néha, mi a jó.
