Pandabűz száműzve

Profin elláttam ugyan kicsiny Pandám sebeit a kipufogóleszakadás után, de az átmeneti megoldás csak arra volt jó, hogy én egyedül, esetleg mellettem még valakivel közlekedni tudjak az autóval. Erre akkor jöttem rá, amikor a gyermekeimmel elmentünk valami hétvégi rendezvényre. Ők végig nem panaszkodtak, örültek a nyitott tetőnek, meg hogy nem a 190-es Mercivel megyünk, ami alapvetően egy modern, hatékony, lélektelen, zárt doboz. Persze annak is van tolóteteje, de nekik nem jut a lukból, csak nekünk.

Szóval ültek szegények a cúgos bűzben, nem is tudták, hogy nekik most mennyire rossz, este viszont otthon feltűnt nekem, hogy a gyerekszobának olyan szaga van, mint egy márkatiszta wartburgos taxidrosztnak 1986-ban. Szaglásztam itt, szaglásztam ott, végül a gyerekekre vetettem az orromat. Hát ezek büdösek! Az én, tiszta, rózsaszín babáimból gomolygott a fáradtolaj-felhő.

Lementem a Pandához, beültem hátra. Egy órával az érkezés után is fullasztó volt benne a levegő. Nem is engedtem ide többet a lurkókat. Elöl épp csak érezni lehetett valami gyanúsat, de a gyerekekre vigyázni kell. És persze azonnali kipufogócserére van szükség.

Mivel a Pandát egy, maximum két évre vettem, azzal a felkiáltással, hogy utána majd meglátom, átmegy-e a vizsgán, megunom-e, eladom-e, avagy utoléri minden autók végzete, a bontó, ezért csinosítgatni nem akarom, csak a műszaki biztonságra és a kényelemre vagyok hajlandó áldozni. Ám a kipufogó lényegében mindkettőről szól.

Nem egészen tizenháromezer forintból meglett az új rendszer, ráadásul az első fajta Pandára való, ami elég ritka. A későbbinek más a hátsó futóműve, nem is így vezették a kipufogót. És ennyiért megkaptam az összes bilincset, tartót, izébizét hozzá. Kiadás? Nem.

Nem tudom, mondtam-e már eleget, de a Panda zseniális autóka. Kívülről pont semekkora, bent akkora benne a hely, mint a mostani Renault Lagunában, ennek az első szériának pedig nyolcféle pozícióban lehet rögzíteni a hátsó ülését. Amikor megvettem, persze nem lehetett beülni hátra, mert a vasak gyilkolták az utasok hátát. De egyszer a kocsiban ragadtam egy súlyos nyári zápor alatt, és unalmamban elkezdtem matatni a gerincgyilkos hátsó üléssel. Guggoltam a csomagtartóban, hallgattam az eső kopogását a vászontetőn, néztem, ahogy a csomagtérajtó zsanérjának csavarjai mentén csöpp-csöpp, lassan szivárog befelé a víz, közben pedig próbáltam felmérni, mit kéne tenni, hogy ne csak kemény hátú gyereküléssel legyen élvezhető itt hátul.

Az egész ülés két acélrúd, köztük szövet, szivacsbetéttel, a (nagyjábóli) félbehajtásnál két fémcsattal. Az egyik rúd a combok alatt fut keresztbe, a másik rúd a háttámla tetején. Előbbit három, utóbbit két helyre lehet beakasztani, ezzel fekvőbb, meredekebb üléshelyzetet, illetve akár dinnyeszállító vályút lehet előidézni. A két csat pedig a padlóhoz kapcsolódva kifeszíti a nyugágyat.

Kihúztam a rudakat, benyúltam a lyukba, tapogatóztam. Közben alul kicsusszant valami nagy lebernyeg a háttámla csomagtér felé eső műbőrhuzata alól. Valami fura, ritka műanyagszövet. Talán csomagtérburkolat? De mire jó ez? Hiszen átmegy rajta minden! Aztán észrevettem, hogy a lebernyegnek hurok fut végig a távolabbi élén. Megvan, ez a feszítő! Visszafűztem az ülés belsejébe, majd nemcsak az ülés szövetébe (ahogy eddig volt), de ebbe is belefűztem a rudat, és voilá! - máris előállt a pihepuha kanapé. Vajon hány ilyen amatőr hibát találok még ezen a szerencsétlen autón?

Vissza a kipufogóhoz, meg hogy miért zseniális a Panda. Mert – bár a cserekipufogó java része nagyon hosszú, egybeszabott csődarab – az egészet el tudta úgy nyelni, hogy semmi nem lógott előre.

Otthon beparkoltam a feleségem Mercijének a helyére a garázsban – szegény Pandácska, sose alszik ilyen meleg kuckóban – és metélni kezdtem a csöveket. Négy helyen rögzül a kipufogó. Leghátul, a cső végénél, kis gumirombusszal a kasznihoz. Kicsivel előrébb egy szintén gumiból készült nyolcas tartja magát a dobot. Valahol a pedálok alatti vonalban egy bilincs kapcsolódik a vázhoz, a fánkformájú kipufogócsonk-szájhoz pedig tölcséresen, két fél bilinccsel rögzül az első csővég.

Ez az érzékeny pont – amikor gyorsító 127-es Fiatot, régi Unót, Seicentót, régi Pandát, Seat Marbellát zizegni hallanak elölről, olyankor rosszul illesztette itt a kipufogót a szerelő.

Lefelé könnyen jött minden, a motortérben csak a hőpajzsot kellett lecsavarnom a könyökről, mindenhez jól hozzáfértem. Az alsó rögzítések is sitty-sutty, lenn voltak, tanulságképpen kiterítettem a mállott rendszert a padlón.

Érdemes szemügyre venni a tartókat, amiket magyarországi tartózkodása alatt rátákoltak az autóra. Az első a csonkbilincs nagyjából rendben volt, csak a réz anyát cserélték ki rárohadós acélra. A következő, kétrészes, masszív tartóvas helyett egy vékony lemezkéből kanyarított szalag. A középső kipufogótartó gumi elszakadt, öreg volt, ez rendjén. A hátsót viszont csavar helyett egy elgörbített szöggel tákolták oda, meg volt ott valami kötözőszalag is. Broáf.

Örömömre úgy találtam, hogy meglepően jónak néz ki az utángyártott kipu, még a bordák is stimmeltek rajta. Ez az egész - nem egészen tizenháromezerért… Csak ingattam a fejem.

A hátsó rögzítést pikk-pakk, feltettem. Fémdübel van benne, remélhetőleg addig eltart, amíg a rezgéscsillapító gumirombusz szét nem szakad. A régi 127-es Fiatomban itt volt egy szörnyű berhelés, valaki a gumialkatrész helyett kifurkált egy csőkulcsot, azzal fogta oda a véget. Képzelhetik, hogy zörgött, borzalom.

Kint, a garázspadlón nagyjából összetoltam a két darabból álló rendszert, de csak annyira, hogy az első részt mozgatni tudjam a hátsóhoz képest. Átfűztem a hátsó híd alatt. Itt kell hozzátennem, hogy bár a Panda magas építésű autó, alkalmas még szántóföldezésre is, annyira nem az, hogy kényelmesen lehessen dolgozni alatta. Ezért megemeltem négy, fix bakra. Jól tettem, mert az olajemelőre nagy szükség lett a későbbiekben.

Szemre a kipufogó már a helyén, itt következett a nagy szívás. Hátul rögzítettem, hogy legyen egy fix pontom, majd legelöl folytattam. Tekertem így, tekertem úgy, nem akart összeérni a kúppal. Egyszerűen nem volt elég erő a kezemben ahhoz, hogy ujjheggyel emeljem is az egész kipufogó súlyát, meg csavargassam is a szorulós első részt, közben a lazán hagyott két fél bilincset is tartsam, és alkalmas pillanatban szorítsak az anyákon. Meg persze még fotózzak is, muhahaha.

Leültem gondolkozni Béláimmal. Majd építkezni kezdtem. Az olajemelőből, illetve egy középen vályús fadarabból készítettem egy állítható támasztékot. A kocsi alatt fekve addig játszottam a kipufogóval, amíg úgy nem tűnt, hogy a kúp és a tölcsér szépen illeszkedik ott elöl, a magasban. Kimásztam, elővettem a Varázstubust. Ezt Laci barátomtól kaptam, igazából csak kipufogótömítő paszta, de százszor jobban kenhető, kezelhető, mint amit én eddig próbáltam. Ha egyszer rá merik írni, hogy Bosal, illik jónak lennie.

A motortérben fentről kicsit lefelé feszítettem a kipufogót, körbekentem trutyival a kúpot, majd összecsavartam. Elsőre persze nem sikerült. Ide most képzeljenek bilincsmeghúzást, teljes kipufogófelszerelést, motorindítást, az autó elejéből üvöltő sziszegést, tőlem üvöltő káromkodást, fogadalmakat, hogy így hagyom, ahogy van (te szemét!), az óramutató éjjel egyhez való törleszkedését, újbóli aláhasalást, szitkozódást, lohadó lelkesedést. A jescse jeden összes mellékhatását.

 

Másodjára kínlódtam kicsit az alsó, két darabos rögzítéssel, de amikor megoldottam, már purrogott az autó. Hagytam pár percet melegedni, hogy a szer megkössön a csatlakozásnál, aztán kitolattam, a Mercivel beparkoltam. Sajnos a kipufogó csak majdnem tökéletes, mert pár foknyit valahol éppen elszúrtak rajta. A cső legvége hozzáér a polipropilén lökhárítóhoz, már meg is olvasztotta, előrébb viszont a dob olyan szögben áll, hogy hidegen, meg nagyobb gyorsításoknál hozzáverődik a kocsi aljához. Ha erre forgatom, az aljverés lesz rosszabb, ha arra, az ütközőbe olvasztok nagyobb lyukat. Görbíteni nem lehet, ahhoz túl merev a rendszer, ráadásul nem egy ponton kéne, hanem S formában.

Sebaj, a szag legalább elmúlt.