Az MX-5-ösömről szóló posztjaim lassan elfogynak. Ez az egyik utolsó.
2008-ban nagyjából annyit találkoztam az autóval, hogy kivettem az akksit, feltöltöttem, visszatettem, és három hónap múlva nagyjából ugyanezt játszottam el, anélkül, hogy az autó egy métert is megtett volna. Aztán ősz elején úgy volt, hogy megyünk vele az Őrségbe kirándulni, de oda is a Tehénnel mentünk, mert az egész éves lejtős rámpán parkolástól, meg hogy ilyenkor az ember alaposan megtépi a kéziféket, nehogy az autó ráguruljon a falra, a bal hátsó fékbetét rárohadt a tárcsára. Szegény Mazda nem nagyon ment, viszont két saroknyi távolság alatt izzott a fék, még a felni is tűzforró lett.
Kopogtattam féknyerget, rángattam bowdent, de hiába, Mazda Mester se vállalta el kiszállásos alapon, csak ha trélerrel odavitetem. Ez is pont két hónapba telt, mert csináltam magamnak fontossági sorrendet (pl. első a fogorvos, második a VMax, stb, meg a meló is sok volt). Mostanra viszont feltöltött akksi is volt kéznél – igaz, már annyi hete levettem a töltőről, hogy épp kezdett elhalványulni a zöld ellenőrző varázsszem. Ezúttal Tréleres Gabi se feledkezett el rólam, úgyhogy a Mazda eltávozott Mazda Mesterhez.
Aztán ha kész a fék, szépen lecsutakolom róla az éves garázsport, körbefotózom, és írok egy részletes autót vegyenek-posztot, hogy már megint a saját pecsenyémet sütögessem a Belsőségen.
