Teszkós tolatóradar

Ahogy a múltkori tempomatos posztban ígértem, a „Barkácsolj magadnak fullos Audit” sorozat következő része a teszkós tolatóradar beépítése lesz.

Amire semmi szükség, de tényleg. Az autóból hátra jól ki lehet látni, és ha 2-3x kiszáll az ember, hogy utánanézzen, kábé mennyi hely van még mögötte, nem nagyon érheti meglepetés. Arról nem beszélve, hogy az autógyár (illetve a beszállító) igen sok munkája fekszik a tolatóradar adott típushoz illesztésében. Nem csak a szenzorok helyzetét, de a szoftvert is finomhangolni kell a megbízható, pontos, hibamentes működés érdekében. Ha jól tudom, nem is olyan régóta magyar szakemberek is foglalkoznak ilyesmivel a Gyömrői úton, de majd úgy is megírják. Vagy nem.

Nem sok esélyt adtam hát a „teszkós” radarnak, ami persze csak a népnyelvben radar (és a népnyelvben teszkós): ultrahangos szenzorokról van szó akár szériában, akár a kínai „aftermarket” cuccokban. S hogy akkor mi a fenének vettem mégis meg? Hát kérem, az ára írd és mondd, 39 euró. Ha már a tempomat-kar miatt úgy is a webshopban jártam, csak bedobtam a kosárba a cuccot, mert iszonyú kíváncsi voltam, mi az, ami belefér 39 euróba. Fejlesztési költségekkel, gyártással, kábelekkel, Európába szállítással, haszonnal, áfával, számlával, tokkal-vonóval.

A leírás korrekt és áttekinthető. A szenzorok pozicionálására egyértelműek az instrukciók, a lökhárító kivágásához passzentos lyukfűrész a dobozban. Csak hát ugye le kéne szedni valahogy…

A lökös eltávolítására tett első kísérlet csúfos kudarcba fulladt: a teherviselő négy csavart a csomagtartóban simán megtaláltam annak ellenére, hogy kettő a csomagrögzítő fülek mögött bújkált, és a kerékjáratoknál levő torxfejű csavarokat is kiszedtem, de még mindig tartotta valami kétoldalt. Nyilván valami bepattanó műanyag fül, ami letörik a francba, ha az ember nem tudja, merre és hogyan kell feszegetni. Káromkodik, összerak, másnap szerelővel konzultál.

Szerelő vigyorog, és megsúgja, hogy lefelé kell erősen nyomni, és először alul kiakasztani, aztán kijön fölül is. Újabb hétvége, újabb kísérlet: összes csavart kiszed, erősen nyomja lefelé, még erősebben káromkodik, de csak nem bír semmit sehonnan se kiakasztani - az idegrendszerén kívül. A kerékjárat felől óvatos feszegetés és mögésasolás után kiderül, miért: mert nincs ott alul semmi. Sőt az is, hogy a fent levő műanyag fülek úgy vannak kialakítva, hogy ha az egész lökhárírót hátrafelé meghúzzuk, szépen kiakad mind és gond nélkül kicsúszik az egész.

A szenzorok helyének kimérése pillanatok műve. Bár a leírás nem tér ki rá, célszerűnek tűnik megvizsgálni, vajon a műanyag mögött a sok vastól elférnek-e a szenzorok, s hol és hogyan fogjuk a vezetékeket kibányászni és összefogni.

Vegyes érzelmekkel, hangosan dobogó szívvel veszi az ember a kezébe a fúrógépet: mégiscsak egy kínai vacakról van szó. Az előítélet ezúttal azonban alaptalan: némi sorjátlanítás után simán, passzentosan cuppannak a helyükre a szenzorok. Ezek amúgy kizárólag ezüst színben léteznek, de a gyártó szerint vékonyan átködölhetők, s egy hajszálnyi festékréteg nem befolyásolja érdemben a működést.

A kábelek csomagtérbe vezetésére e típusban kivételesen kedvező lehetőséget ad a lámpatest és a lökhárító találkozása. A lámpatestet a megfelelő ponton megfúrva máris „belül” vagyunk, s egy gumiátvezetővel egész tisztességes, szinte pormentes a csatlakozás.

Az egység tápellátása a tolatólámpáról történik: mihelyst rükvercbe tesszük a váltót, rövid pittyentéssel jelzi az elektronika, hogy felébredt. A 85dB-es csipogó iszonyú hangerővel szól, így remek helye van az elzárt, szőrősen burkolt oldalrekesz legmélyén az elektronika mellett. (Csak a videók kedvéért került átmenetileg a tetőre).

Az első tesztek alapján a cucc a gyakran előforduló, „normál” körülmények között meglepően jól működik. Kipróbáltuk gesztenyefával, öreg Clióval, még öregebb Hondával, és két lábbal a földön álló emberrel is: a pittyegés gyakorisága többé-kevésbé arányos a távolsággal, és kábé húsz centivel az akadály előtt vált át folyamatos sípolásba. Egy lábbal a földön állva azonban már sikerül „elbújni” az érzékelők szeme elől: bizonytalan, össze-vissza csipogás, és gázolás a kísérlet vége. Egy rossz helyen levő, vékony oszloppal szemben tehát valószínűleg nem sok védelmet nyújt a cucc. A parkolóhely gondos kiválasztása és a hátrafordulás tehát továbbra is a sofőr feladata marad, de megnyugtató, hogy közben diszkréten ott pittyeg az elektronika is a (majdnem) fullos Audiban…