Rám került a sor az e heti szerkflotta-posztban, így kezdhetek vakaródzni, hiszen mi a francot is írjak egy immár 12 éves japán kisautóról? Baja van, szeretni nem, ellenben tisztelni lehet, megy, működik, nem áll meg, és nem olcsó hozzá a pótalkatrész.
Ennyi persze nem elég, így menjünk vissza az időben, amikor odáig fajultak a dolgok, hogy gyorsan kellett autó. Valami furcsa véletlen folytán mindig úgy alakul, hogy autóra azonnal és sietve van szükségem. Így került hozzám a Mazda elődje, az 1,2-es kocka Ibiza. Erre nincs is mentségem, talán csak annyi, hogy olcsó volt (és nem dízel). Bár most, ahogy jobban belegondolok, útközben nem állt meg az sem velem sehol, de tényleg ennyi. Fos volt, már amikor hozzám került, kicsit hengerfejesen, szakadtan, de nem érdekelt, közlekedni kellett (és az aktuális évi horgásztúra időpontja is közeledett). Tetőablaka beázott, a laprugók már csak nehezéknek voltak benne, de működött, igaz, esténként nem lehetett nyugodtan aludni, olyan hangosan csámcsogott rajta a rozsda, pedig a harmadikon laktunk akkor.
Mikor aztán nagy hévvel nekiláttam küszöböt lakatolni, és lényegében a kezemben maradt az egész, na akkor lett elegünk belőle. Valami szerencsétlen tót vitte el az ukrán határ mellé benzint csempészni. Legyen vele boldog, ilyen erővel szitával húzhatna vizet a kútból, ugyanott lenne.
Na, autó nincs, pénzmag a kézben, vegyünk valamit. Tekintve, hogy akkoriban a grafikusi szakma nem okvetlenül jelentett egyet a rózsaszín jövőképpel, és a kis újságírói mellékest sem talicskában toltam haza, így túl sok racionális tényezőt kellett a vásárlásba belekalkulálni. Legyen kicsi, maximum ezerhatos motorral, menjen is valamennyire, ne legyen túl öreg, maximum 5-6 éves. Jézusom, ilyen nincs is.
A felső határ akkori értéken átszámítva 800 000 forint volt.
A szlovák használtautó-piac jóval kisebb, mint a magyarországi, ellenben meglepő hasonlóságokat mutat. Ennyi pénzért javarészt ugyanazokat a széthajtott, lógó belű, összetaknyolt pár éves hullákat kínálja.
Öregebb lesz ebből, méghozzá háromajtós Honda Civic. Balga remény. A VTi-k mocskosul agyonverve, csálé motorháztetőkkel, kilónyi gittel, ráadásul mindegyik beltere csúnyán le volt lakva. Fogcsikorgatva alább kellett adnom, 1.5. Na jó, elvégre az is 90 ló, nem nehéz az autó, ráadásul nem elhanyagolható tényező, hogy nőmnek is tetszik, az idő szorít, gyorsan végigtúrtam az összes pozsonyi kereskedést, megvan! 92-es 1.5 Lsi, 90 000 kilométer, telefon-foglal, megyünk.
Szerencsénkre túl korán érkeztünk, a vizes vödör még ott volt letéve mellette, meggyorsítom: borzasztóan nézett ki ez is. Lógó orral elindultunk a buszra, amikor szó szerint belebotlottunk 323F-be, hátezmeg? Akkor hozták, holland import, 113 000 km, ’97-es, hátulja törve volt, megjavítva, drágább, de van benne dupla lufi, klíma, elektromos ablak és ötajtós. Na, vigyük el gyorsan, jó lesz ez. Mintegy egymillió magyar forintért kaptuk meg.
Így került hozzám az autó. Az autó, amiből – mivel sosem szerettem igazán –ki sem ábrándulhattam. Persze hú, de nem megy, ezzel csináljunk valamit. A gyári 88-90 lóerő közlekedni elég, de ha némi kézzelfogható dinamizmust kell felmutatni, nem marad más, csak a fűnyíró pörgetése, akkor haladunk is, nemcsak megyünk. Persze elkövettem azt az orbitális hibát, hogy többet akartam kihozni belőle. Na, ezt ne tegyék, mert egy ezerötös motort tuningolni legalább olyan reménytelen, mint Annácska kutyájaként reinkarnálódni egy agility-verseny kellős közepén. Cseréltem befecskendező-fúvókákat, veztengelyeket, rendeltem Civichez való Spoon középdobot és végdobot, gyertyakábeleket, fékeket, keményebb Sachs lengéscsillapítókat, progresszív rugókat, szilenteket, tornymerevítőt. Aztán lassan elértem oda, hogy bele kéne nyúlni a motorvezérlőbe, ettől minden általam megkeresett cég képviselője hebegni kezdett, majd gyorsan letette a telefont. Szerintük a Denso-vezérlővel nem lehet szarakodni. Beszereztem hát egy új lambdaszondát, a régit kicsit be lehetett csapni, mai napig teszi a dolgát. A spoilermánia szerencsére elkerült, nagy plusz volt, hogy ezen az F-en nem volt gyári hátsó szárny, a sziluettje így szép, és még ki is lehet látni tolatáskor.
De valójában ekkorra már mindegy volt. Sok ezer korona elköltése után ott álltam egy 100,5 lóerős autóval, japánosan üvöltő kipufogóval, amitől az ember haja csomókban hullik ki minden hosszabb úton, mint egy leprásnak, a kemény futómű ugyan tényleg jó, feltéve, ha az útminőség is úgy gondolja, na és persze érezhetően nem lett erősebb egy fikarcnyival sem. Saját kárán tanul az ember, én meg hülye voltam. Vettem volna kétezres V6-ost, az alapból 150 ló, és hozzá sem kell nyúlni. Végül is jó, hogy itt hagytam a fenébe az egészet (talán benőtt a fejem lágya?), a hátsó dobot sikítva dobtam ki, majd az első autósboltban vettem egy TÜV-Geprüft, zajnormát teljesítő kályhacsövet. Előtte persze szembesültem a ténnyel, hogy a gyári japán dob árából (az eredeti elfáradt eddigre) már Zsigulit kapok, ezt a tényt ekkor olyan igazságtalanságnak tartottam, hogy nem vettem meg, nem csináltam sosem ilyet azóta sem. Nem beszélve arról, hogy lényegében minden pénzemet elvitte volna.
Fölöslegesen kidobott zseton volt, beismerem. Napi szinten használt autóba kár belenyúlni. A hobbiverda más, ott aztán szárnyalhat a fantázia, de így… ma már csak nevetek magamon.
Közben telt az idő, történtek dolgok, kicsit belekóstoltam a versenyzésbe, pár hónapra érintőre vettem a driftet is, jöttek-mentek alattam a tesztautók és a munkahelyek. A Mazda pedig szolgált, tette a dolgát, nagyjából kutyabaja sem volt, amiről már előzőleg ne tudtam volna. Kicsit összehányták a csomagtérajtó javítását a holland mesterek, ennélfogva rohad az alsó pereme, az elektromos antenna megadta magát, de erről már írtam régebben. Egyszer megtörtem az elejét, én voltam a hibás, és ha nincs rajta casco, akkor már nincs meg az autó. A kár a vételár 90 százalékát tette ki úgy, hogy a saját lábán távozott, és még csak a zárhíd sem görbült, a hűtő sem lyukadt ki, anyád. Persze márkaszerviz, de ha már javítunk, lehetőleg gyári alkatrészekkel, gondolom, ezért is volt ennyi.
Négy éve van nálam, valahogy összeszoktunk, megkapja tőlem, ami a hibátlan műszaki állapothoz kell, cserébe százszázalékosan megbízható. A külcsínre nem adok, jobb is így nekem, annyiszor megtaláltak már parkolóban, hogy nem is számolom, egyszer valaki megkínálta kulccsal az oldalát, város, annak minden negatívumával egyetemben. Kicsit több mint 100 ezer kilométeren keresztül hajtom már, fogyasztást egyetlenegyszer mértem, mikor egy maratoni, 1200 kilométeres kirándulást abszolváltunk vele csordultig pakolva, osztottam-szoroztam: 6,8 liter. Racionális énem vállon veregetett, lám, mégis jól választottam. A szívem persze vérzik, kicsit meghalok minden egyes hosszabb túra után, de mégsem haragudhatok rá, dolgozik, mint egy kuli. Ezért is tartom meg, alólam fog kirohadni majd egyszer (nem lesz egyhamar, az alja hibátlan, sehol egy rozsdafolt), mert gazdaságos. Még úgy is, hogy a négy év alatt elvitte a vételár 80 százalékát a karbantartás, mínusz a hülyeségem, ugye. Ja, jut eszembe, kapott nyári felnigarnitúrát és új gumikat is, előbbiek jól vannak, utóbbiak fáradnak, hiszen ha már nem megy, legalább kanyarodni lehet vele.
Egy dologra azonban nagyon jó volt: amióta megvan, azóta tudom, hogy nem nekem készült a pörgős, kicsi, japán motor. Persze ez lehet az én hibám, tudom, hogy milyen egy VTi vagy akár egy kihegyezett VTEC, sőt, az RX8-ban tetszett is a Wankel, de csak egy ideig, nem tudnék élni velük, elég ez az egy is, köszönöm. Hülyén hangzik, de hálával tartozom az autómnak, cserébe megtartom és törődök vele, de előbb-utóbb szerzek mellé egy igazi utazóautót, amiben van rendes, nagy, atmoszférikus motor hosszában, mögötte váltó, kardán és diffi. És alulról van nyomatéka. Az pedig nem lesz japán, bármennyire is kúl manapság lehetetlen belpiacos modelleket importálni, és bármennyire is tetszik az előző Legend. A divat nem feszít, trendi sosem leszek, jó lesz nekem az is, ami az öreg kontinensen készült. A lényeg, hogy nekem tetsszen (halkan azért hozzáteszem: Mazdám tetszik). A hobbijárgány pedig egy harmadik kérdés.
Istenem, mekkora gondban leszek, ha ismét rám kerül a sor ebben az ismétlődő szerkesztőségiflotta-posztban. Miről fogok írni?!
