Használtat ötszázé', két évre

2009.06.07. 14:50
370 hozzászólás


Emlékeznek még tán, nem is olyan régen történt, hogy ellopták Robertó Honda CR-V-jét a házuk előtt, korán reggel, a térfigyelő kamera alól. Nincs is ebben semmi különös, Budapesten reggelente többen is ébrednek úgy, hogy aznap nem autóval indulnak a munkahelyükre, bár ekkor még nem tudnak róla, mégis, ez a sztori annyiban más, hogy kollégánkkal, barátunkkal esett meg.

A kollektív sajnálkozás és a reménytelen kutatás-keresés elmúltával azonban szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy autó nélkül lényegében egy hátára fordított teknős, mozdulni sem tud, csak helyben kapálózik. Aki ismeri, az tudja, hogy ilyenkor finom, mint a hetvenes smirgli, éppen ezért jóformán közös szerkesztőségi gond lett az autóhiány. Nem akarnám részletezni a hosszú hetekig tartó procedúrát és a variációk milliárdját, melyek mind megoldást kerestek a felmerült problémára, persze nincs új a nap alatt: kell venni valamit. Valamit, ami nyomokban gépjárművet tartalmaz, nagyjából egészben van, vizsgás, zöldkártyás és kihúzza legalább két évig. Ennyi időt adott magának, míg egy másik „rendes” autóra gyűjt egy kis zsetont. A rendelkezésre álló összeg mintegy 700 ezer forint, de ebbe már bele kell férni tokkal-vonóval, átírással, karbantartással, szóval az effektíve vásárlásra fordított összeg 500 000 birodalmi forint körüli.

Ez volt az alapállás, persze ilyenkor mindig előjönnek az egymásnak ellentmondó, lehetetlen követelmények, hiszen egy félmilliós autónak leginkább pár évesnek, alig használtnak, rendszeresen karbantartottnak kéne lennie, noch dazu klímával. Ez utóbbit tán mára sikerült kiverni a fejéből, és becsületére legyen mondva, tisztában volt vele, hogy ilyen autó egyszerűen nem létezik. Nemcsak Magyarországon, valószínűleg az egész bolygón sem.

Rászántunk egy fél munkanapot, hogy próba-szerencse alapon végigjárjuk a pesti használtautó-kereskedéseket, persze nem adtunk magunknak sok esélyt (nekik még annyit sem), de üsse kavics, vak tyúk is talál szemet, egy próbát megér. Kiskapunak hagytunk a tarsolyban egy magánhirdetést is, közel volt, nagyjából a tervezett útvonalon. Először mindenképp a telepeket akartuk végigfutni, hiszen azok délután bezárnak. Hónunk alá kaptuk a kölcsön Cliót, és egy nagy sóhajjal nekivágtunk. Szegény kisautó alatt lényegében nem volt futómű, a szellőzőrendszere a Katrina hurikánon és a totális szélcsenden kívül nem ismert átmenetet, de ajándék lónak ne nézd a fogát, így boruljon a jótékony feledés homálya a benne eltöltött gatyarohasztó, rémületes órákra.


Nem lehettünk mindennapi látvány, egy-egy lámpánál megállva azt vártam, hogy odarohan valami híres filmrendező, és felkér minket Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha címszerepére. A fehér Clio, mint Rosinante, tetejében velem, mintegy majomként lovagolva a köszörűkövön, mellettem a szigorú ábrázatú Sancho Panza, magyar hangja Robertó. Megyünk autót venni, szélmalmokkal harcot felvenni a pofátlanul visszatekert órák és szarrá rohadt küszöbök hazug világában. Persze ezt a posztot elolvasva bizonyosan hirtelen tucatnyi olyan használtautó-kereskedés neve tűnik majd fel a kommentablakban, akik becsületesek, tiszták, mint hegyi forrásvíz, és különben is, mit képzelek én, hogy egy kalap alá veszek mindenkit. Nos nem, egyáltalán nem, sőt, a tucatnyi végigjárt kereskedés közül volt egy, amelynek tulajdonosa tényleg korrekt volt velünk. Őt már pár éve személyesen ismerem. Ha mégis kiderül, hogy a világban csakis jóindulatú nepperek árulnak használt autót, akkor persze megkövetem őket, de csókolom: hová tűntek, hol laknak, hol van a telephelyük?

Végül is mindegy, nem akarom én szítani az érzelmeket, mindenki döntsön saját belátása szerint, térjünk vissza hozzánk, ahogy ott ülünk a lassan alakuló dugóban, és sorra vesszük a lehetőségeket. Először felhívom az ismerős kereskedőt, nincs-e valami használható családi limuzinja, illetve BÁRMI a telepén, öt kilóig. Kicsit gondolkodik, majd kiszórja, hogy pár napja hozta be középkorú tulaja az első szériás Mondeót, beszámíttatta valamibe, műszakilag hibátlan, de azért látszik rajta a kor. Kettőkilencvenkilenc, egynyolc, tizenhat szelep.
- Más nincs? – kérdem én.
- De, van egy patent A Vectra  349-ért…
- Ááá, hát kösz, azért kinézünk.

Mindegy, lesz, ami lesz, különben is közel járunk, menjünk oda először. Robertó, azaz a hűséges és lassan elkeseredő Panza szkeptikus volt, én pedig voltam olyan barát, hogy nem biztattam semmi jóval. Egy '94-es Mondeo mára nagyon erősen le tud pattanni belülről, hiába bírja a gépház, ha közben lerohadt körülötte a hajó. A Vectra? Ugyan, ki látott már A Vectrát kereskedésben tisztességes állapotban? Olyan csak a mesében létezik.

Végre odaértünk, a csillió foknak hála szinte kifolytunk az ajtón, mint két jól megtermett, kába polip, mert hiába volt lehúzva az ablak, araszolgatás közben mit sem ér, ha pedig bekapcsoltuk az instant tornádót, akkor mérgében a kisautó csak ontotta a port és a szemetet a pofánkba, márpedig talpig száraz falevélben inkább tűntünk kóbor cserkészeknek, mint komoly vásárlóknak, úgyhogy hagytuk a fenébe. Nézzük a Mondeót, szegényen kapaszkodik még a gyári fényezés, az orra talán még nagyon törve sem volt, de kóstolgatja már a nyavalya az íveket, az a baj, hogy szinte végig, a lökhárító alatt is. A belseje, na ott dőlt el, hogy nem kell. Mert hiába olcsó és működőképes, ha egyszer ennyire le van lakva. Csálén áll minden apró gomb, a kárpit vastag és koszos, a rádió kiberhelve, új korában sem lehetett egy Csodák palotája, így elhagyva pedig… Az árát talán megéri, de messze van attól, amit érdemes meghagyni a listán.

Na de mi ez itt? Ja, a Vectra, '94-es, ráncfelvarrott A. Hátulról egész vonalban áll, nézd csak. Igaz, van valami hurkatöltőszerű képződmény a dobra kendácsolva, de amaz legalább gyári. Hmmm… az oldalsó díszlécek is találkoznak térben, ráadásul javításnak-horpadásnak semmi nyoma. Mi tagadás, már-már izgalmat váltott ki belőlünk. Egy Vectra? Értik ezt? Kifutottam a melós kabátomért - ilyen mindig legyen kéznél –, és bedobtam magam az autó alá. Biztos voltam benne, hogy szitává rohadt küszöböt, porladó padlólemezt, vért, halált látok majd, de pár perc múlva – mikor már kiszedegettem földre hullott pofámból a kavicsot – be kellett látnom: ez csoda. Küszöbök rendben, az egész alján áll az alvázvédő, az emelési pontoknál és itt-ott ugyan van egy kis felületi rozsda, de még abból a fajtából, amit lényegében egy fogkefével el lehet tüntetni, az sem sok. Az egész kipufogórendszer jó állapotú, egészséges fémszínű, tuningnak semmi nyoma, a szilentek még gumiszerűek, nincsenek megöregedve, körberepedve, egyedül a bal első sárvédő sarkában púpozódott finoman a festék pár körömnyi helyen, ott már alatta a baj, de ezt leszámítva kívülről jó kiállású autó volt. Igaz, motorja még az ECOTEC előtti 1,8-as, nyolcszelepes, 90 lóerős, nem egy erőgép, de nagyon strapabírónak mondják, ezzel mindenképpen kéne futni egy karikát.

Lelkünk mélyén, ha nem is lelkesedés, de némi optimizmus felütötte fejét, főleg, mikor belülről is megnéztük alaposan. Dupla légzsák, gyári, kurblis tetőablak, osztott hátsó támlák, eredeti váltógomb (nagy szó a félmilliós autók világában), tiszta kárpit, teljesen elfogadható beltér, megfejelve az összes gyári kulccsal, friss vizsgával, zöldkártyával... Dohányozni nagy valószínűség szerint tényleg nem dohányoztak benne, és amikor alánéztünk az üléshuzatnak, kiderült, hogy nem szakadt, csupán a vezetőoldali ülés tipikus helyein (oldaltámasz, ülőlap bal széle) kezd bolyhosodni az anyag. Ez jó jel, az állapot alapján egész pontosan sikerült belőni, hogy olyan 200-230 000 kilométert futhatott az autó legalább a minimális törődés mellett. Persze az óra nem egész 189-et mutatott, de a motortéri matrica szerint 193-nál cseréltek benne olajat tavaly nyáron, szóval inkább 210+ lesz a valós. Kezet a szívre: ki az, aki ezen még fennakad manapság? Az EÜ-dobozt rejtő csomagtéri üreg apró rögzítőfülei is megvoltak, nofene, nincs morális alapunk arra, hogy belekössünk.

A motor gond nélkül beindult, nem túl kulturáltan, de egyenletesen járt, vissza is engedte a fordulatszámot, ahogy bemelegedett, ott is stabil maradt. Sérülésnek nyoma sincs itt sem, de erre már fogadtam volna, mikor a doblemez belső műanyag burkolatának bolháit a helyükön láttam (ezeket a kendácsolók előszeretettel pótolják különféle kárpitpatentekkel vagy csavarokkal). Az ablakmosótartály kupakja valahová disszidált, helyét egy majonézes tető vette át, ennyi belefér. A kiegyenlítőtartályba nézve látszott, hogy hűtőfolyadékot ideje lenne cserélni, nem volt tiszta, de olajfilmnek, habnak nem volt nyoma. A potenciális tulajdonos már a tetőablakot kurblizta, klíma az nincs, ki kéne próbálni az autót, menjenek csak itt az utcán, majd én utánanézek, nincs-e bodor szürke vagy fehér füstpamacs az autó mögött. Robertó mellé bepattant az egyik eladó, majd kigurultak az utcára. Hosszasan néztem utánuk, se füst, se semmi.

Egyedül maradtam, addig volt időm körbenézni a telepen. Klasszikus felhozatal: öreg luxus olcsóé', újabb autók kiglancolva, nagyon olcsó cuccok eldugva a főépület mellé, nincsenek szem előtt. Éppen az Audi V8 féktárcsáit vizslattam, mikor visszajöttek, Robertó Panza arcán némi keserűséggel. Na, vajon mi történt, hogy ilyen mazsola lett? Rögvest kiderült, hogy nagy baj nincs, mindössze a modern Honda-váltóhoz szokott kéznek gondot okozott az Opel-mechanika. Opelesek persze ismerik és tudják, hogy bizonytalannak tűnik a váltókar, de valahogy mégis mindig beesik a megfelelő fokozatba. Én akkor rehabilitáltam az egész szerkezetet, mikor majdnem egy teljes évig bírta anyám sofőrködését egy 1.5 TD B Corsa GLS-ben. Gondoltam is már arra, hogy beajánlom a Ricardóhoz vagy a Getraghoz tesztelőnek, ami őt túléli, az valószínűleg jó.

A Vectrán jó a fék, kicsit lent fog a kuplung, lusta a motor, ennyi pénzért jó vételnek tűnik (persze alkudni KÖTELEZŐ), ritka az ilyen darab kereskedésben.

Nem vettük meg. Egyrészt esélyt kellett adnunk a többi kitippelt autónak, másrészt élt bennünk a remény, hogy ilyen mázlival valami még jobbat találunk. De a listán megmaradt. Tovább! Közben a Clio a tűző napon állva lényegében egy mobil autoklávvá alakult, sebaj, égjen a paraszt zsírja, úgyis el vagyunk hízva. Irány a Fehér út, az autókereskedés egyik gócpontja, mit gócpontja, gordiuszi csomója, na majd most, megváltjuk a világot, lesz autó, ihajj!

Lényegében lépésben araszolva kiértünk a helyszínre, persze közben háromszor megkerültük, mint hithű mohamedán a Kába-követ. Platánfák alatt, hepehupás poros parkolóban leraktuk a gépmadarat, nem kis izgalommal vettük az irányt a kitippelt Honda Accord felé. A negyedik generációs Accord még igazi japán gyártmány, mentes a mindenféle brit hepptől, finom váltóval, jó motorral, sok extrával. Rákfenéjük az erős rozsdásodási hajlam és a magyar utakon hamar elhasználódó futómű. Mázli kell hozzá, hogy belenyúljunk a tutiba, mégis, annyira szimpatikus volt a modell, hogy mindenképpen meg akartunk nézni, amennyit csak lehet.

Kétliteres, klímás, 490-ért, képen egész szép, de – ugye tudjuk az aranyszabályt – FOTÓNAK NEM HISZÜNK. Mert ami a képen egy szép, ezüst Honda volt, az a valóságban egy Tesco-dísztárcsás, lényegében rágógumiból és újságpapírból összetaknyolt, deréktól lefelé imádsággal rögzített valami volt csupán. És ami szomorú, hogy nem az volt a legnagyobb baja, hogy rohadt, hanem hogy ezt megpróbálták megcsinálni. Leginkább telibefújt duct tape-pel és körömlakkal. Otthagytuk, gondolkodás nélkül. Bóklásztunk már egy ideje a lényegében három, összeépített telepen, ez alatt a röpke 30-35 perc alatt a kutya sem vakkantott felénk, pedig egy-egy autónál hosszasan elidőztünk, aláfeküdtünk. Persze ki is szólna hozzánk, ha egyszer válság van és nincs ember? A kilométer hosszú sor végén, kempingszékben, napernyő alatt unottan fogat piszkál egy tökig övtáskába öltözött valaki, köszönésünkre minek is válaszoljon, úgyis csak nézelődünk, különben is, meleg van.

Ó, félre ne értsék, nem azt vártuk, hogy jöttünkre csokibarna, lenge ruhás szüzek máglyahalált halnak, de a potenciális vásárlók által igényelt minimális törődés azért kijár, nem?! Persze ettől még semmi nem változik, marhák, ez itt Magyarország. Kicsit elidőztünk egy piros 205 GT Peugeot fenekénél, valamikor de jópofa kisautó volt ez is. A maga 75 lóerejével, nagy, nyitható tetejével a Côte d’Azur-on krúzolva, a lágy szellőben Gérard Manset énekel, hosszú lábú csajok villantanak... hejj... itt a rögvalóság: hiányzik a hátsó ablakspricni, az autó egész eleje újjá lett valamikor építve, de a húzópadnak rossz napja lehetett, mert mindkét sárvédő összevissza áll, a szélvédő tövében az égnek meredve, semmi, még ingyen sem.

Elmegyünk egy-két – messziről jónak tűnő – Carina és Avensis mellett, persze itt a legalja kezdődik ötszáz környékén, a nyaka neki véres, finom szerkezetek. Az egyik majd' egymilliós Carina E-t hátulról csókolták telibe, a csomagtartó felső vonala fél centit is magasabban volt tán, mint azt valaha Nagoya mellett megtervezték. Mellette egy egész szép ráncfelvarrott Avensis állt, csaknem másfélért, kormány nélkül. Ekkorra azonban az időközben a pléhbódék köré kirajzott cserzett nyakú segítők élénk érdeklődést mutattak a fényképezőgép iránt, úgyhogy inkább eltekintettem attól, hogy további képeket készítsek. Minek? Elég lehangoló volt az összkép így is.

Vert seregként vonszoltuk magunkat vissza a fehérbe, és üldögéltünk pár percet a platán árnyékában, mint Buddha a bódhi-fa alatt. Hát, barátom, elég reménytelen, hívd fel a magánhirdetést, nézzük meg, aztán vissza az asztalhoz. Újabb '92-es Accord, nem egész 400-ért, magánszemélytől, ugyanaz a kétliteres motor, klíma, megkímélt, karbantartott blabla...

A sötétkék autó már áll egy ideje, lepi a lakótelepi por rendesen, vajon mikor nézték meg utoljára? Kívülről köszönő viszonyban sincs az ezüst Accorddal, rozsda szemmel láthatóan csak a jobb hátsó ívnél van, az ajtók illesztései párhuzamosak végig, a lökhárítókon már pókhálós a fényezés, ez két dolgot jelenthet: 1. eredeti még a szín, vagy nagyon öreg 2. amióta ilyen, azóta biztosan nem törték, akkor darabokban pattogzott volna le a műanyagról.

Megérkeznek az eladók, apa és fia, lett másik autó, ettől megválnak, mert sokat fogyaszt, kérdezzük, mégis, mennyit? Nem ritkán tízet is benyel - hangzik a válasz. Egymásra nézünk Robertóval: hja, kérem, akinek kétliteres autó kell, az bizony jó, ha tisztában van ezzel Budapesten. Nyitjuk kulccsal, a bal hátsó ajtó nem nyílik, a központi zárral valami gubanc lehet, klíma van, de „rá kéne nézni”. A beltér kárpitjai igénylik a takarítást, de jó jel, hogy az ajtók alján nincs nyoma rozsdának, a motor pöccre indul, egészséges hangja van, a hidrotőkék sem csattognak, a feszítőgörgők hangtalanok, a szíjak csak surrognak. Nem húzzuk nagyon az időt, bemondásra tudomásul vesszük, hogy közel félmillió forintot költöttek az autóra, ám legyen, nem is érdekel igazán, úgyis szíj-, olaj- és szűrőcserével kell indítani minden használatot. Az ujjaim között finoman porladó szilenteket elnézve persze vannak kétségeim. Beülök Robertó mellé, az örömmel markolássza a váltókart, halványan feldereng előtte megboldogult CR-V-je, rükverc, kiállunk a parkolóhelyről, menjünk egyet a tömb körül.

Hűha, van baj.
Már a tolatást is éktelen ropogás-kattogás kísérte, mintha valaki háborús filmet nézne hangosan az autó alatt, a hepehupás lakótelepi flaszter pedig kitűnően kihozta a futómű minden hibáját. Érzetre-hallásra nincs egy ép eleme, ropognak a féltengelyek, szól a kerékcsapágy, csattannak a kiütött lengéscsillapítók. Inkább lassabban megyünk, kárt ne tegyünk benne. Pedig olyan jól indult. Elköszönünk, meglátjuk, mennyibe kerülne egy komplett futómű-felújítás, aztán majd eldönti Robertó, kell-e neki ennyiért. Nem, naná, hogy nem, hiszen az autó vételárát úgy elnyelné, mint a Mariana-árok. Elköszönünk, késő délután van már, vissza kell érni a negyedik kerületi szerkesztőségbe, ez pedig igazi embert próbáló feladatnak ígérkezik. De legalább a hőség alábbhagyott egy kicsit.

Hopp, rátaposok a fékre, lehúzódok a padkára. Éppen elhagytunk egy kis kereskedést, mintha láttam volna bent egy zöld Accordot az újabbik, ötödik generációból. Lehet, ez lesz az Autó, nézzük meg, legalább nyugodt lelkiismerettel megyünk haza. Kicsi telep, mintegy húszas felhozatal, és sehol egy teremtett lélek. Az Accord amerikai verzió, aerodeck, azaz kombi, 2,2-es. A fényezés szép, gyári dísztárcsáján álldogál, naná, hogy az abroncsok légszomjjal küzdenek, szegény pára.

Ott sertepertéltünk az autó körül, és úgy látszik, beszélgetésünk zaja felkeltette a tulajdonos (vagy telepvezető) érdeklődését. A kicsi műhely félhomályából, strandpapucs slattyogásától kísérve Nyikolaj Valujev jött elő.

Na jó, mínusz 10 centiméter. Amúgy minden stimmelt, nevezzük is így. A jelenséget tetőzte, hogy kezében két vékony szendvicskenyérszelet között lényegében egy fél rúd parizert nyomorgatott, másik felét – mintegy szorgalmas hörcsögként – pofazacskójában tárolta, amitől olyan bizalomgerjesztő arca lett, mint Barnes őrmesternek a Szakaszban, mikor bagót rágva tolja a vietnami asszony bordái közé a szuronyt.

Köszöntünk, valami zaj érkezett válaszként a parizer mögül, lehetett elnyomott büfi vagy átok, nem tudni. Valójában ekkor már nem érdekelt minket annyira szerencsétlen Honda, de egy hegyomlásnyi orkot nem jó feleslegesen rángatni, így megkértük, hogy nyissa ki inkább, hátha úgy könnyebb lesz lelépnünk. Nyikolaj nyit, a riasztó felüvölt, ő pedig teljes nyugalommal elcsoszog, kezében a két kenyérszelettel (a parizert kirágta valahogy közüle), otthagy minket a nyitott, száznyolcvan decibelen üvöltő autónál. Hú, ebben tényleg minden megvan, elektromos tetőablak, légzsákok, klíma, deréktámasz, tempomat. Ami csak belefért. Egy a gond: a kilométeróra 197 500 valamennyit mutat (nem látszik pontosan, nincsenek vonalban a számok), a homorúra kopott kormánykerék legalább félmilliót. Gyorsan le is fényképezem, szerencsére lassan mozognak az ilyen nagy emberek, van időm. Halkan odasúgom Robertónak, hogy le kéne lépni, de mire biztonságba helyezem a szerkesztőségi fényképezőgépet, Nyikolaj már vissza is ért, jobb mancsában egy picike 80 amperórás akkumulátorral, amiről még a rásaruzott indítókábelek is megadóan csüngtek lefelé.

Rákötötte a halott aksira, majd nyomkodta egy darabig a távirányítót, és az autó végre elhallgatott. Minden bizonnyal be is indult azonnal, láttuk, hogy finoman vibrál a motor, de ekkorra már olyan süketek voltunk a hangtól, hogy akár egy tankhajót is hengerfejesre hajthattak volna volna a hátunk mögött, azt sem halljuk meg. Óvatosan a kijárat felé araszolva megköszöntük Nyikolajnak a részvételt, majd veretlenül távoztunk a ringből, fuh. Szép, kerek kamu volt ez a Honda, persze a „Dudálj csak, éppen tárat cserélek” - országában mindig lesz egy madár, aki megveszi az ilyet is, aztán csodálkozik, és pár hét múlva már szidja a márkát.

Nincs hepiend, az egyetlen valamirevaló autó aznap egyértelműen a Vectra volt. Több ígéretes céltárgy van még a keresőben, ha minden kötél szakad, Swift lesz a vége. Amilyen igénytelen, strapabíró jószág, az úgy rohad ki az ember alól hosszú évek múlva. Ha addig ki nem ütik alóla. Balga módon azt hittük, hogy az újautó-eladások drasztikus csökkenésével párhuzamban majd kicsit felfut a használtautó-piac, emberibb, jobb arcú lesz, egyelőre a nagy csoda még várat magára. Kár, mert igény az biztos lenne rá. Mert minek a szép, rendezett telephely, ha a portéka lemerült akkumulátorokkal, leeresztett kerekekkel, szellőztetés nélkül, porosan álldogál a placcon? Hiába finom a puncsos szelet, ha előtte valaki rátüsszentett, már nem vesszük meg, még ha az ízén nem is érződik.

Éppen megírtam e posztot, mikor hívott Robertó. Kíváncsian vártam, mert tudtam, hogy mára egy '93-as 626-os Mazda tulajdonosával beszélt meg találkozót a Mazda Mesternél. Már a tény, hogy a tulaj minden további nélkül ráállt, biztató volt, egy bontószökevénnyel csak nem menne el egy hozzáértő autószerelő műhelyébe?!
De bizony, elmenne. A csápos emelőn pedig sok minden kiderül, aminek nem kellett volna. Először is a törésmentesnek mondott autó körbe volt törve, picit mindenhonnan. A „javítások” nyomán porladt az egész padlólemez, rohadtak a küszöbök, a katalizátor csak dísznek volt fent (becsületére legyen mondva, erre felhívta a figyelmet). A motor orrán-száján dőlt az olaj, a tulajdonos elmondása szerint soha nem volt megbontva az 1,8-as. Miután a Mester finoman szóvá tette, hogy egész jól összerakhatták 16 éve, mert még a tömítőpaszta sem száradt meg rajta, csak morgott valamit és távozott. He?

A megoldáson tovább dolgozunk, folytatása következik.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.