A Tehén egy kicsit el van hanyagolva. A nyár eleve nem az ő évszaka, ott punnyad a garázsban, míg én motorozok, maximum egy-egy nagybevásárlásra veszem elő, vagy ha rázendít az eső. Egyébként semmi esélye. Főleg, hogy időnként hiába sunyítok az értekezleten, csak nem tudok kibújni a tesztautózás alól.
Időérzékem már jó ideje nincs, úgyhogy nem tudtam, mennyit állhatott a Tehén mozdulatlanul, míg végre el nem vittem sétálni, és azt nem tapasztaltam, hogy az önindító nem forog valami frissen: álltában csendesen leszopta az akksit. Közlekedéssel akkumulátort rendesen feltölteni nem lehet, meg egyébként sem kell vele közlekednem, úgyhogy kivettem az akksit, felvittem, és előírásszerű kelyén, a vécében csepptöltöttem egy hétig.
Huhú, azt a hálától áthatott pöccreröfföt, amit az első indításnál hallatott! Utána persze ismét maradt a garázsban, én pedig tovább motoroztam, és vártam, hogy kész legyen a Cougar.
A Tehénben már a riasztót se kapcsoltam be, hiszen őrzött a garázs, különben is, akinek kell egy 12 éves, lopott, nagy fogyasztású, Európában nem létező japán autó, hát vigye.
És hiába: amikor legközelebb elfogyott otthon kedvencem, a banános szójatej, és megint a Corába akartam menni, természetesen beindult, de megint nem nagyon szívesen. Úgyhogy megkonzultáltam Mazda Mesterrel, hogy valamikor átviszem, hogy kimérjék, mi szívja az akksi vérét. Addig is hallgatom a csepptöltő meghitt percegését a klozetban.
A VMaxot már régen emlegettem. Mit is mondjak, mi volna a megfelelő kifejezés a tevékenységre, amit végez: nyári álmot alszik? Májusban vittem ki Zsoltihoz, lényegében apróságok miatt. Például valami tömítés valahol elfosta magát, és csordogál az olaj. Az igazán égető a halkítás volna: már magam is csak homályosan emlékszem rá, de tavaly lenyestük a kipufogók nagy részét, hogy jobban mutasson az egykarúság, és persze olyan hangos lett, hogy 140-es tempónál is elnyomja a szélzajt.
Na de ahogy néztem az elemekkel és a különböző beteg gépjárművekkel szimultán viaskodó Zsoltit, pillanatnyi elmezavarban azt mondtam neki, végül is nem sürgős. Ami így október elején a szezonra visszagondolva súlyos stratégiai hiba volt. Oké, hogy rengeteget motoroztam az XJR-en, de nagyon hiányzik a VMax, tud ugyanis két fontos dolgot, amit az XJR nem. Úgy lehet rajta naphosszat üldögélni, mint egy fotelben, a motorja meg olyan, hogy hiába erős alul és megy jól középen: fent megvadul. És az adrenalin a fenti megvadulástól termelődik. Az XJR viszont szépen megy, olyan a teljesítménygörbéje, hogy az nem is görbe, hanem egyenes, mint a szög. Tehát hiányzik az az ereszd el a hajam-effektus 8000 táján, amit a modern motorok általában tudnak, a VMax meg mindig.
Annak esélye, hogy idén még gurulhatok egyet a VMax-szal, napról napra csökken. Zsolti pillanatnyilag a garázst építi, amiben lesz csápos emelő, amivel majd könnyedén megcsinálhatjuk a Cougar futóművét. De a VMax ebből a projektből nem sokat profitál – nyilván majd valami bágyadt novemberi vasárnap délben sarkkutató szettben hazacsettegek vele, kiszedem az akksit és rárakom a szürke plüsstakarót.
A Yamaha XJR maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Azért vettem, mert… igen elsősorban azért vettem, mert borzasztóan megtetszett, másodsorban viszont, mert Zsolti időnként megcsúszik a VMax-szal. Amiért természetesen nem hibáztatom, hiszen látom, hogy gyakorlatilag mindent egyedül csinál. Lehet, hogy mi, az ügyfelei (Grespik, Foltos, Náciringyó és a többiek) összeállhatnánk, és szerződtethetnénk neki egy kifutófiút. Akkor azért minden gördülékenyebben menne. De ez se rossz megoldás: van egy hétköznapi autóm és egy hétköznapi motorom, a nem hétköznapiakkal pedig Zsolti végez, amikor végez, és nincs idegeskedés.
Jó, persze, Zsoltinak tényleg nem könnyű, ma például kiszaladtam hozzá egy könyvvel (American Cars, 1960 to 1972), és meg volt harapva az orra: Pufi kutya megörült neki, amikor hazaért, felugrott, hogy képen nyalja és ez lett belőle. Egy szép, sebes orr. Mondom is Zsoltinak, ha éppen valami határidős autóért-motorért jöttem volna, az isten nem mosná le róla, hogy ez valami gyenge kifogás. És hiába nem jöttem most semmiért, látszik, hogy istenáldotta tehetsége van az idióta kifogásokhoz.
Végül is az XJR-be beletekertem egy év alatt 15 ezer kilométert így, hang nélkül, és bár megírtam már, hogy motorra kell egy kis hang, összesen talán kétszer kerültem enyhén balesetveszélyes helyzetbe úgy, hogy egy kis hanggal azért észrevett volna az autós. Megjártam Szlovéniát, Olaszországot, Szlovákiát, Szerbiát, Montenegrót és Horvátországot, és az XJR nagyszerűen szolgált. Szélvédelme nincs, de végül is pont azért vettem naked bike-ot, a markolatfűtés pedig motoros pályafutásom egyik legjobb befektetése volt.
Lényeg a lényeg: elhatározásomat, hogy az XJR-en nem lesz semmi variálás-mókolás, tartottam is egy évig. Most viszont egy egész kicsi hang már nagyon kéne rá, kicsit a sima teljesítménygörbéből fakadó adrenalinhiány pótlásaként is. Kérdeztem Yamaha Jánost, van-e esetleg valami gyári elképzelés kipufogótuningra, de azt mondta, próbáljam ki a Bódis kipufogókat. Az öreg nem egy művész, mint az Akrapovic, de sokkal jobb munkát végez – a Bódis kipufogókba bele is lehet nézni anélkül, hogy Frankenstein-varratokat, eldolgozatlan, ronda részleteket találnánk. Külföldre is sokat dolgoznak és a versenysportban is jók a referenciáik.
Konzultáltam persze Zsoltival is, meglepő módon majdnem szóról szóra ugyanezeket mondta: állatira precíz az öreg, tökéletes munkát végez, jók a cuccok. Arról meg nem tehet, hogy így hívják, Bódis, és az nem hangzik olyan jól, mint hogy Akrapovic. Ígérte is, hogy néz valami jó állapotú használtat, amit persze jó eséllyel mára elfelejtett, de tulajdonképpen még egy évet is simán kibírok hang nélkül.
