Kedves Olvasóink!
Közeli barátunk, az alkatrész-cikkszámok Esőembere és kiapadhatatlan ellátónk, Prokee írt nekünk egy szomorú levelet. Van benne minden: friss jogsi, Apa autója, baleset, szívfájdalom és egy Swift, amit szeretnek. Tanulság? Még tán az is. Olvassák csak...
Tudjuk: A Swiftesekkel vigyázni kell. Skodából, Polsikból ültek át, a roncsuk utolsó leheletével elgördültek egy helyi kereskedőhöz, és nulla kezdővel átültek az új Suzukiba. Aztán megrészegülve a nem létező presztízstől, másokat veszélyeztetve száguldoznak az utakon, rizikós helyzetekbe sodorva a többi sofőrt. A legtöbb balesetben ők a vétkesek, komoly károkat okozva ezzel az ártatlanoknak.
Itt azonban a Swift volt a vétlen fél, és történetesen én ültem benne. Sőt, ki is szálltam.
Egyben.
Tizenvalahány éve vezetek, és saját hibás balesetem még nem volt. Az autóim mégis egytől egyig körben karcosak, néhol töröttek voltak. Minden egyes alkalommal a más hülyesége miatt szívtam, és a biztosítók minden esetben simán leráztak. Még két kölcsönautót is megtörtek alattam, ott sem láttunk egy fillért sem. Valahogy én vonzom a hülye szituációkat, amelyekben szimpla biztosítási csalónak tűnök. Pedig, isten bizony, december 26-án este a szlovák állampolgár által vezetett, B/M besorolással nem sújtott saját autóm tényleg nekiment a másik verdámnak, nem kamu a sztori. Csak gyanús.
Óvatos sofőr vagyok, nem csak magamra figyelek, hanem másokra is. El szoktam engedni gyalogosokat, járműveket is, még akkor is, ha nincs elsőbbségük. Kerülöm a rizikós helyzeteket, nem akarok mindenáron nyerni.
Nem csupán ölni nem szeretek, az autót is sajnálom a legkisebb karcolásnál is. Más autóját is.
Figyelni és vigyázni azonban nem elég. Ha közlekedsz – és mi mást tennél egy autóval –, bármikor lehet a közeledben valaki, aki nem úgy gondolkodik, nem úgy vezet, ahogyan te.
Én a napi rutin részeként 25 kilométert vezetek a munkahelyemre, ugyanennyit vissza, mindig azonos útvonalon. Nem totyogok, néha megugrom a lécet sebességben is, de mindig figyelem, mi történik előttem, mögöttem, mellettem.
Aznap is, messziről láttam a buszöbölben, farral befelé álló Corsát. Igaz, középen záróvonal volt, az index nem villogott, de egyértelmű volt, hogy ő bizony itt megfordulna. Megálltam, 15-20 méterrel előtte, intettem, mehetsz, barátom! Mögöttem nincs sor, én sem sietek. Ugyanígy tett a szemből érkező Ikarus is – hivatásos sofőr, ő sem idegből vezet. Udvariasak, türelmesek voltunk mindketten, ez azt hiszem, nehezen vitatható.
Emberünk eltekerte a kormányt, gázt adott, és igen nagy önbizalommal és ehhez mérhető lendülettel elindult. Kikanyarodott balra, tehát a nekem szembe jövő sávba. A parabola kritikus pontján azonban történt egy kis malőr, a Corsa nem érte el a pályaelhagyáshoz szükséges második kozmikus sebességet, vagy legalábbis nem sikerült egyenesbe tekerni a kormányt. Valószínűleg ebből következett a pánik, amelyet a gázpedált könyörtelen szőnyegbe döngölésével sikerült levezetni, az autó csikorgó gumikkal, nagyjából 40 km/h sebességgel haladt tovább a töretlen íven.
Én viszont sajnos útban voltam, az autómmal együtt. Épp annyi időm volt, hogy kitágítsam a pupilláimat. A következő pillanatban a Mini Kávézó ijedt pultoslányait láttam, és lassan tudatosult bennem, hogy kilencvenvalahány fokkal jobbra állok az ideálishoz képest.
Az autóban persze repült minden. A rádió előlapja az ölemben landolt, a jobb lábtérben felbukkant az inverter és kedvesem fél éve nyomtalanul eltűnt parfümje, a váltókar elé bedobott két Trabant fékpofa-kitámasztó pedig a hátsó oldalüveg érintésével a kalaptartón landolt volna, ha az be nem zuhan a csomagtartóba a hangszórókkal együtt.
Szerencsére be voltam kötve – így legalább én nem indultam turnéra az autóban, körbefejelve számos üvegfelületet. Leállítottam a motort, kiszálltam, és szembetalálkoztam a Corsa sofőrjével. Nem akarom cikizni, nem írom, hogy sírt, mondjuk inkább, hogy igen zaklatott volt. Nagy melák srác, nagyjából 18 éves, legfőbb gondja az volt, hogy Apu mit fog szólni. Megértem, mint utólag kiderült, egy hónapja van jogsija, épp csak elkérte a melósautót, hogy a barátnőjét hazadobja. Nem volt késelés, öklözés, még csak kiabálás sem. Sőt, segítettem kitölteni korrektül a menetlevelet, amíg a helyszínelőre és a szülőkre vártunk. Miközben felmértem a kárt és gyorsan fotóztam párat remegő kézzel, eszembe jutott, milyen mázli, hogy nem Trabanttal vagyok – ha az tört volna, jóval idegesebb lennék.
A felelősségben gyorsan megegyeztünk, végül a helyszínelésre sem volt szükség, tényleg korrekt helyzet volt. A kárszakértő három nap múlva kint volt, ma már a kezemben is van az árajánlat. Mondhatnánk, happy end, sérülés nem volt, a biztosító fizeti a kárt a Corsa felelősségbiztosításának terhére. Azonban egy ilyen esetből természetesen nem lehet jól kijönni. Az autó most kilenc éves, ezres, háromajtós Swift 74 ezer kilométerrel. Piaci értéke állapottól függetlenül valahol 450-550 ezer között mozoghat, az Eurotax alapján ettől kevesebb. Az, hogy négy évvel ezelőtt azért adtam piaci árnál több pénzt egy autóért, mert extrém megkímélt (27 ezer km-rel) és sérülésmentes állapotban volt, nem releváns információ. A kárfelvételi jegyzőkönyben nincs olyan rovat, ahol jelezhetem, hogy imádom az autómat. A biztosító által használt képletben nincs „Hozzámnőtt? Igen/Nem” – rovat.
Szerencsére a gazdasági totálkárt valamiért nem futottuk meg. Az ajánlatban 30%-os avultatás szerepel a nem kopó alkatrészekre – ami számomra igen soknak tűnik, de nem reklamálok. Ha lecserélném, azonnal buknék, nem is keveset. Ha megjavítjuk eredeti állapotára, nem férünk bele a keretbe. Marad tehát a logikus választás, felépítjük rá a 96 előtt orrot, nagyjából harmadában megáll az eredetihez képest. Bónuszként megkapja a flottaszínt: narancs-fekete lesz.
Ez van. Tanulság? Nincs. A közlekedés veszélyes üzem, és sokan veszünk részt benne. Különböző rutinnal, különböző képességekkel és felelősségérzettel. A gépjárművezető-oktatás olyan, amilyen, mindenkinek vannak történetei. Félni azért még nem szabad. Jocó kollégám vitt haza aznap este, jobb egyben ülve akkor még minden kereszteződésben kitoltam a taposólemezt. Aztán reggel ismét bementem dolgozni, és igyekszem nem foglalkozni a dologgal. Vezetek, mert muszáj. Bízom benne, hogy ilyen azért ritkán történik velem – és jó esetben önökkel is.
– Prokee –
