A nyolcvanmilliós ufó szervize

2009.11.06. 07:04
158 hozzászólás

hirdetés
Dension


A mosógép ránézésre legalább automata volt, de rég ehetett utoljára ruhát, gondolom, ezt használják a bristolosok is gumikéder-puhításra, mint minden jófajta restaurátor. Meg talán a szövetbelsőket is ebben tisztítják, de erre nem mernék megesküdni. A Fagor tetején ráhányt vezetékek, szerszámok, papírládák, mellette egy hegesztőtrafó és egy kompresszor, az egész mögött, szürreálisan, mint pompeii romházban az épen maradt, színes falmozaik, egy hatalmas, büszke Bristol-molinó sugárzott, két óriási Union Jackkel ellátva. Persze rohadt koszos volt az is, hogyne.

A mosógép egy Fagor, a zászló Bristol, az olajfolt BP

A Bristol központi szervizében láttam mindezt, de igazából nem mosógépekről és zászlókról szeretnék itt írni, már csak azért sem, mert túl sokszor hallottam már okos emberek szájából, hogy ha az autók majd annyira érdeklik az embereket, mint a mosógépek, az autós firkászoknak befellegzett. Engem még mondjuk, érdekelnek.

410-es asszem

Például ha a témához olykor kapcsolódik egy döbbenetes időutazás, mint ez központi luxussportkocsi-szerelde látogatás. A képekből talán nem lehet átérezni ennek a jelentőségét, de ebben a szervizben simán megfordulhatott már George Harrison, Liam Gallagher, Rowan Atkinson, Harold Pinter, vagy akár az uralkodócsalád egyik-másik tagja is. Bristolja ugyanis csak nagyon gazdag, nagyon igényes és nagyon visszahúzódó embereknek van. Főleg briteknek.

Egy Bristol drága. Nagy, 5,9 literes Chrysler V8-as van benne, a fogyasztását csak milliomosok tudják megfizetni, viszont pont úgy néz ki kívülről, mint egy orosz kenyérpirító. Hát ezért a visszahúzódó brit kőgazdagok autója.

Képzeljük el, amikor a visszahúzódó kőgazdag megvesz egy autót, amiről a szaklapok nem írnak. A márka tulajdonosa, Tony Crook ugyanis a meztelen csigáknak fenntartott tekintettel pillant a sajtó valamennyi munkatársára, ezért tesztautóról általában szó sem lehet. Vagy amikor néha mégis írnak a márka valamelyik autójáról, akkor érezni, hogy Crook személyesen, önnön kezével fojtogatta munkája közben az újságírót.

Szóval őkőgazdagsága, a Bristol-vásárló csak akkor jön rá, hogy hatalmas szarkupacot vett, amikor először beleül a saját, hónapokig várt autójába. És olyankor őrajta is úrrá lesz a „minimálbérből-vettem-F-Astrát -csakazéstis-ez -a-legjobb-autó”-öntudat. Persze nem azt szeretném mondani ezzel, hogy az F-Astra egy szarkupac, isten őrizz, csak látom, hogy abban a körben szokás rettenetesen védeni a portékát, ha kritika éri, ezért a hasonlat.

Sose érzett még ilyet, volt ugyan valami pozitív elképzelése a márkáról, hiszen legutóbb Elton Johnt látta egy Blenheimmel érkezni a Rotary Club-fogadásra, erre most, hogy benne ül, kiderül, hogy nem exkluzív sportkocsit, hanem bőrbevonatú teherautót kapott. Azok közül is egy felettébb iszákosat. Mesélni fog arról, mekkora balek ő? Dehogy. Sutyorog majd haverjaival a Hogarth-szervizben uralkodó, Tirana-külsői állapotokról? Kötve hiszem, inkább benyom, de mielőtt még eldőlne, rányomul Paris Hilton barátnőjére. Milyen a Bristol, kérdezik tőle a klubban, jó, jó, válaszolja. Elégedett vagy a szervizzel, hogyne, nyugtázza. És legközelebb megint Bristolt vesz, mert ha nem azt venne, megkérdeznék – na, nem volt jó a régi?

Persze simán megeshet, hogy én vagyok földhözragadt, de a Bristol autók kifejlesztése mögött lappangó tőkeerő, a paraszti szemmel felmért műszaki alapok, a tervezőmérnök-bázis mérete, egyáltalán, a cég lehetőségei mind aláhúzza azt, amit én magam a bal egyen, az utasülésből megtapasztaltam egy régi Bristolban. Ez egy Blenheim volt.

Blenheim, a cég bér- és próbaautója

Alvázas, a motor ősrégi és amerikai, a hozzá tartozó váltó szintén az USA-ból jön, szintén kövület. Oké, hátul legalább nem laprugós a futómű, hanem De Dion-hidas, meg a motoron sokat reszelgetnek klasszikus tuningmódszerekkel, aztán meg a kaszni is alupaneles, de azért űrtechnikát ne várjon senki. Ez egy vén, elemiben sokat polírozgatott, de azért erősen manufakturális módszerekkel összeheftölgetett, háztáji autó. Méregdrága diófa-gyökér műszerfal, Connolly bőrülések, Wilton bárányszőr szőnyegek – a Rolls-Royce-okból ismert összetevők itt sem hiányoznak.

Kifogástalan a bőr, a fa, a szőnyeg

Ha öreg batár is, azért volt idő, amikor jó batár volt ez – valamikor a hetvenes években. Akkor még újszerű volt az orr-középmotoros építés (hogy a blokk és az egész erőátvitel szinte végig az első tengely mögött lakik a karosszériában), a torziós rugózást előremutató technikának tartották, a De Dionról nem a műszaki zsákutca, hanem a versenyautó szó jutott minden hozzáértő eszébe. De – akárcsak a Rolls-Royce – a Bristol egészen addig nem közölt teljesítmény- és nyomatékadatokat, ameddig ment ez a házi tuningolós, ködösítős móka. Amióta tisztességes, dokumentált motor került beléjük (RR – BMW, Bristol – Dodge Viper V10-es), azóta, érdekes módon, tizedlóerőre tudjuk a számokat. Ez minimum gyanús annak, akiben akad egy csepp érdeklődés is.

Szóval van ez a kedves, öntupírozós, a tényszerű kritika elől elbújó autógyár, amely a blöff, a tradíció, a repülős múlt, és a hektoliterekben mérendő fogyasztás határán egyensúlyozva egy apró legendát kanyarított maga köré. Szerintem kedves az egész. A gazdagok meg szórják csak szépen a pénzüket, hadd fogyjon.

Fighter jobbra

Amint talán tudják, velük, a bristolosokkal beszéltünk meg egy találkozót jó másfél hónappal ezelőtt. A Bristol-vezetésről szóló cikk régen meg is jelent a Totalcaron. Csodák-csodája, végül épp a cég újkori csodaautójában, egy Fighterben növeszthettem a zsíros hátsómat. Nagyjából húsz percig, ebből talán hármat vezettem is.

Bristolból fotózott Bristol-szalon

Ám annak a tesztnek van egy keretsztorija is. Aznap bontották szét fél Londont, ezért késve értünk a Kensington High streeti szalonba, viszont korábban kellett tipliznünk, mert a repülőt életünk árán is el kellett érni a Gatwicken. A szalonban pedig nem volt vezethető autó.

Bristol olasz Zagato-kasznival

Ott figyelt egy korai 603-as, egy Fighter, meg egy talán 410-es, Zagato-karosszériával, ilyen 300 ezer font körüli áron. Utóbbi csodás, iszonyúan kéne, bár közelebbi inspekcióra feltűnt, hogy a tetőben levő hosszanti mélyítés erősen aszimmetrikus. Ezek az olasz lakatosok, ezek az olasz lakatosok, ejnye…

Kicsit aszimmetrikus az a hasíték

A szalonvezető térült-fordult, majd kifogástalan, nyikorgós angol stílusban a mélygarázsba invitált, ahol egy Blenheim várta, hogy visszavigyük a szervizbe. A cég, úgymond, bérautója ez, elég sokat futott, de nem nagyon régi darab, olyan maximum tízéves lehet, de inkább három. Törött külső tükör, karcos fény, de még bőven autó. A mélygarázs úgy néz ki, mint a mi kisföldalattink a hetvenes évek elején történt felújítás előtt. Alacsony, sötét, hullámos talajú, ezerszer átaszfaltozott lyuk, itt-ott pislákol egy-egy negyven wattos izzó, koszos, rozsdás, szegecselt acéloszlopok sűrűn, köztük autók. A Bristolnak, ha jól látom, két parkolóhelyre telik itt.

A vényóc moraj egyébként csodás dolog egy ilyen kis légterű mélygarázsban. Mint a selyembe csomagolt marhafelsál, amit egy harmincnyolc centis mélynyomó rezegtet. És végre, végre beülhettem a Szent Autóba, amilyenbe magyar még nemigen. Azaz egy autó van állítólag itthon is, nem ismerjük, de szpottolta már valaki, talán éppen a mi olvasónk.

Alacsony, kicsi, keskeny, hosszú. Kis híján vállvetve ülünk, ő az elegáns angol úr, hibátlan ingben, elegáns mandzsettagombokkal, vasalt világos drapp nadrágban, én, a gyanús, balkáni úriember, piros, kapucnis esődzsekiben, kopott farmerban, Imolában vett MV Agusta-pólóban. Őrajta kicsit hámló aranyozású, pár éves analóg kvarcóra, rajtam harmincöt éves, automata Certina, Úgy látszik, mégis a Ruhat eszi az embert, az óra mellékszereplő.

Szép az órája

De azért fura ez a kínai mechanikás gagyi egy negyven éve milliomosoknak Bristolt áruló úriember karján. Valahogy ez a fajta gyanússág lengi körül ezt az egész céget. Én a feltörekvő, de kis dolgokban görcsösen úrhatnám balkáni, ő a született, anyatejjel magába szívott britségű angol, aki elcseszi a képet egy oda nem illő részlettel. Lol, vidám pár voltunk.

És mindketten nagyon zavarban.

A Blenheim nyikorog. Lüktet, remeg, furcsa, teherautószerű surrogások, sustorgások, halk morgások jönnek a hajtásláncából. Ha az én autóm lenne, szétszedném, a Karesszal megreszelgetnénk mindenét, mert zavar. Ahogy a Mercimet is. Abban rosszautóság az ilyen. Ez a Bristol olyan hetven-nyolcvanezer fontot érhet, a Mercim itt, Angliában talán ötszázat. Nocsak, máris nem zavar annyira.

A rádió elég jó

Dugó van (ezért is késtünk a Tibbyvel), nem tudunk a Bristollal sem kétszázzal rongyolni. Jobb híján élvezni próbálom a lapos teherautót a szűkszavú, engem láthatóan a marslakók szintjén kezelő úriemberrel a volánnál. Teherautó bőrben. Igen, ez az, megvan! – mondaná a hűde műlelkes magyar szinkronhang valami buta, amerikai ifjúsági filmben. Mindkét oldalon van hamutartó, ez még rendben, de szivargyújtó is, éljenek a dohányosok. Kicsit kerülgetjük a dugó gócát, végre megyünk. Milyen csodás teherautó, ismételgetem magamban, inkább halkan, mint lelkesen, és szigorúan magyarul. Például teljesen jól rugózik, olyan puhán, kellemesen, mégse dől nagyot kanyarban, hiszen szélessége alig.

A kormány, az nagyon kéne

A váltó kicsit ránt, meg néha nem is olyan kicsit. Az ablaktörlő, mint a Bianchimon, valamit azért töröl, de kilátni mégse lehet. Meleg van. Sofőröm gyakorlott mozdulatokkal kapcsolja a klímát a lenti kapcsolóval. A fúvókákon dől be Antarktisz. Hozzákever egy kis meleget fentről, a fűtéskonzolról. Hát igen, hőfokszabályzás a hatvanas évek módija szerint. Az egész, különálló, saját ventilátoros, saját kapcsolós klímakonzolt úgy biggyesztették alulról a műszerfalra, akárcsak a Fecske-Mercikben bő negyven évvel ezelőtt. Persze van itt furcsaság, mert a légkondin is akad egy hőfokszabályzó gomb, talán nem működik? Ilyenre gondolni sem merek.

Fent a fűtés, lent külön a klímarendszer

Milyen aranyos a kesztyűtartó nyitófogantyúja! Motoros börzéken lát ilyet az ember, persze az kormányvégre, meg bőrdzsekire való, olyan kétezer forintokért mérik, ilyenkor látszik, hogy magyar kézimunka mennyire alul van fizetve, ezt, mondjuk, senki nem vitatja.

Bőrdíszművesek, hajrá!

De a Blenheim felébreszthető a puha, kicsit beremegős (alvázas autó ez, ne feledjük!), surrogós, nyiszorgós, nagypapás stílusából, és olyankor csörtet. Hogy mennyire tud, fel nem érem, hiszen sofőröm egyszer nem nyomott kövér gázt, de az egyszer-egyszeri nekibődülés olyan nagyon amerikaibatár-plusz volt, de olyan... Azért minden kéjes hang ellenére azt éreztem: nem szeretném megtapasztalni, milyen egy kilincsre tett Blenheim egy szellősebb kül-londoni körforgalomban.

A szentély bejárata. Kicsit gyanús a földre dobott váltó

Végre leparkoltunk a mennyország kapuja, azaz a Hogarth Centre előtt. Ott állt bent az üvöltő narancssárga fighter, már láttam a farát. Remegő lábakon betántorogtam. Remegő lábaim földbe gyökereztek, nem remegtek immár, tuskók lettek ők. Karesz, itt vagy? – szaladt ki majdnem a számon, aztán rájöttem, nem drága jó barátom műhelye ez, hanem annál nagyobb, bár ugyanolyan kaotikus.

Elszívunk egyet?

Visszagondolva inkább a régi Afit-szervizek jutnak már eszembe a képről, mind a méretet, mind az ellátottságot tekintve. Megvan itt minden, kicsit avéttosan, házilagosan, de fullra berendezve. Például a kipufogóelszívó.

Ott hátul van meztelennős poszter is

A meztelennős, rendszámos, matricás fal és a Videoton-hangszóró a szekrény tetején (jó, nem Videoton, de akkor is az).

Minimum hetven éves ez a polcrendszer

A hetvenéves, rogyadozó, beszórt űrgyűrűfüttyökkel teli szekrény, a földre hányt rugók, az alkatrészmosó, ami a rápakolt izéktől épp használhatatlan. Fergeteges rendetlenség, helyhiány, lepattantság. Orbitális kosz, Egyiptomban nem művelik jobban ezt a műfajt. Igazi, olajos örömtanya ez, nem szerviz.

Kis izébizéknek sok kis műanyagdoboz

Van persze mütyürös műanyagfiókocskákkal teli fal.

Tunéziai taxi-diszpécser-központ, alias Bristol-szerviz munkafelvétel

1960-as évekbeli, tunéziai taxidiszpécser-központot idéző munkafelvevő iroda is.

Ragyog a corporate szellem a falról, még mosógépet sem látni innen

Szenzáció, döbbenet, sehol semmi sterilitás, ez egy élő, burjánzó szervezet, szerintem itt még szoktak a szerelők rendesen, üvöltve káromkodni, talán a villáskulcsot is hozzávágják egyik-másik autóhoz.

Ja, és a háttérben ott ragyog az egész műhelyt beragyogó Bristol-molinó – innen még a mosógép sem látszik.

Napfolttevékenység

Annyi a különbség, hogy itt nem Zsigulik és Wartburgok állnak a csápos emelőkön, hanem sok tízmillió forintot érő Bristolok. Nem egy, nem kettő, hanem nagyjából tíz. A bejáratnál pedig ott virít az ufó, a közel nyolcvanmilliós Fighter. Narancssárga fényezése itt olyan, mint a napfolttevékenység.

Itt még mintha fa is lenne

A szétszedett autók is pont úgy néznek ki, mint a Mercijeim szoktak Karesznál, amikor már rendesen bennük vagyunk. Bár nem. Nem akarom védeni a Mercit, de kibontott kárpittal ezek a Bristolok bármelyik stuttgarti autóhoz képest rettenetesen amatőr, ósdi szerkezetek. Még ha azt is figyelembe veszem, hogy java részük húsz, harminc, negyven éves. De azért nagyon szeretnék itt dolgozni, ez valódi hely.

Ha ez mind az enyém lenne...

Talán épp e káosz miatt hirtelen megszeretem a régi Bristolokat. Ha a főszerviz ilyen, akkor ezek tényleg valódi, szerethető AUTÓK. Ha bénák is, lelkük azért van, jó nagy. Én meg vagyok akkora hülye, hogy ha nem munkára kell, akkor jobban szeretem az olyan tárgyat, amelyben ott a spiritusz, mint azt, ami precíz, kifinomult, megbízható, csak nem tudom, minek van nekem.

Rend, fegyelem

De minden lelkesedésen túl – azért ez a szerviz engem is mellbevágott. Lapozgatom a képeket, szokom a látványt. Itten van, la, a Bristol-legenda, kiterítve.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.