Eddig ez titok volt, de mostanában divat a nyitottság, meg aztán, amióta a tényfeltáró újságírók átmentek az internetes médiumokba, már semmit sem lehet véka alá rejteni, mert mindent kinyomoznak. A Mikulás úgy döntött, eljött a coming out ideje.
Nem szereti a vizet. Nem, ez nem elég erős. Utálja a vizet. Nem, kicsit még fokozni kell. Víziszonya van, reszket a gondolattól, hogy akár egy csepp ráesik, egy zuhanyba belehalna, ha csak leírva látja, hogy hákettőó, már rosszul lesz. Ott, a sarkkörön túl, ugye, nincs olyan tó, amiben szívesen fürödne az ember, az izlandi gejzírek messze vannak. Oda sem utazhat, mert munkaidőn túl – ami nála, mint minden tisztességes útépítő-alkalmazottnál, az év java része – nem veheti igénybe a szolgálati járművet, nem is kap olyankor menetlevelet. De amúgy sincs feléje nagy meleg, ezért ő nem is izzad, nem büdösödik, legfeljebb a csizmába rohad bele kicsit, olyankor leveszi, és meglengeti a lábát.
Szegények odalent, a múltkor is, amikor így tett, azt hitték, hogy Csernobil miatt haltak meg annyian, pedig dehogy… Kapott is érte rendesen Szent Pétertől az év végi számadáson.
És a Föld nagy részét víz borítja, s a tavak, tengerek, óceánok fölött évente egyszer kötelező elrepülnie. Ezek után érthető, hogy teljes sebességgel hasít ilyenkor. Az egész óceán-átrepülésben csak azt élvezte, amikor még járt a Concorde. Belassított mögé (ugye, a repülőn nincs tükör, őt meg nem jelzi a radar), aztán alulról leelőzte, és hirtelen, sréhen felfelé húzta a rénszarvasok orrát, hogy a pilóták szeme előtt ugorjon ki. Móka volt, meg kacagás, nem is lett belőle baj, csak egyszer, amikor túl közel ment a hajtóművekhez, és a pilóta valamiért ráadott egy kis sugarat. Rudolf orra azóta olyan vörös – alig tudott annyi mesekönyvet és DVD-t ledobni utána a gyerekeknek, hogy mára azt higgyék, így született. De amióta nincs Concorde, nincs kihívás, ezek a hagyományos gépek olyan csigák, hogy nincs ideje lelassulni hozzájuk.
Az Atlanti-óceán például borzasztó unalmas, és csak az a sok víz, meg víz, meg még mindig csak víz… Fuj. Ilyenkor bevág egy üveg vodkát, mire a végére ér, túl is van rajta. De ezek az autósok, kiállhatatlan népség. A hajósok még csak-csak, azok kibírják, ha nem kapnak csokit, meg néha megajándékozzák egymást út közben, kicsit énekelnek, és annyi.
De az autósok tavaly petíciót írtak neki. Amennyiben nem kapnak ajándékot december hatodikán, minden piros autót átfestenek metálszürkére. Mikulás elgondolkozott – de hiszen már most is mind metálszürke… aztán eszébe jutottak a tűzoltók, meg a veteránautók, meg a Ferrarik, meg az, hogy nélkülük milyen szomorú lenne az utcakép, hiszen már így is éppen eléggé az. Elhatározta, a szörnyűség megakadályozása érdekében minden autóst megajándékoz.
Hiszen eddig is minden autóst megajándékozott! Ki maradt ki vajon? – tűnődött. Ekkor tekintete a lap aljára tévedt, az aláírás helyére – „Atlanti-óceáni Úszóautó Baráti Egylet”. Megint egy adag elmebeteg – bosszankodott a Mikulás, először átvillant az agyán, hogy leveszi nekik a legendás csizmát, és lábat lenget, hadd szokják, de eszébe jutott a sok, derék hajós, meg a hajókon dolgozó, drága gyerekek, akiknek az életét nem kockáztathatta, éppen elég rosszul aludt néha Csernobil miatt. Nem teheti.
Rendben, kapnak szaloncukrot, van még a régi, magyar, zselés előtti, tömör, kék és rózsaszín, fehér csillagos papírba csomagolt fajtából, 1976-ból maradt egy vagonnyi, senkinek nem kell. Amióta egyszer, 1978-ban megdobálták az albán gyerekek, akiknek osztott belőle, és emiatt több helyen kilyukadt a szán kerozintartálya, nem mert olyat ajándékozni, bár mindig volt nála kabalából pár ezer darab. Ez az, amit még a rénszarvasok sem hajlandóak megenni, pedig jó a foguk és imádják a cukrot.
De hol lehet az az atlanti-óceáni úszóautó-kör? Hiszen a szárazföldi autósokat mind megajándékozom, automatikusan. Csak nem…
Bizony, igen, ott a vízben. Lejjebb tolta a szán orrát, és meg is látta őket rögtön. A tengerben. Decemberben. Ott pöfögtek, riogatták a békés cápákat, ölték halomra a villamos rájákat a kipufogógázaikkal. Más rovására szórakoztak, hiszen ilyen lomha vízi járművekkel soha, sehova nem lehet eljutni.
Ledobott az elsőnek egy egészen picire sikeredett ajándék-szaloncukrot – hiába, a hetvenes évek Magyarországán még gyerekcipőben járt a szabványosítás. Egy Amphicar volt. Ahogy a cukor eltalálta a jobb első lámpáját, azonnal orra bukott és elsüllyedt, alig bugyogott kettőt.
Híííí…. – szisszent fel a Gyed Maróz – ezt nem kellett volna.
Még kisebb szaloncukrot túrt elő, hála a magyar iparnak, volt ilyen is a ládafiában, mint már említettük, a korabeli szabványosítás, ugye.
Finoman ejtett, már egészen alacsonyról. Nem találta el a Dutton Commandert, e modern kori technika fő büszkeségét, de a törmelék-szaloncukor örvénye beszippantotta a gép hátulját, mire az felágaskodott, akár a Titanic, és minden teketóriázás nélkül elmerült.
Ajjaj – gondolta Mikulás, de kicsit azért már nem bánta.
Fogott egy normál méretűt, egy kéket, és telibe vágta a tetején a következőt, mert ennek kivételesen olyanja is volt. „Donnnggg” – mondta az Amphi-Ranger, és a kiváló szaloncukor a tetőbe léket hasítva, majd a hajótestbe likat ütve elmerült a sós vízben. A lik nyomán kis szökőkút tört fel az autó belsejében, és nem volt az a dagadt amerikai ülep a fedélzeten, amely el tudta volna tömíteni, ellenállt volna a víz nyomásának. Bluggy, és az Amphi-Ranger is elsüllyedt.
Szép dobás volt – füttyentett Mikulás, és élvezni kezdte a dolgot.
Hohoho-hóóóó! – kiáltott fel, amikor meglátta a Schwimmwagent. Régi darab, nem lesz nehéz – vélte. Egy jól irányzott rózsaszínnel megsuhintotta. A Schwimmwagen megingott, a hullámok átcsaptak a tat fölött, ami itt a motor, de zakatolt tovább. Egy extra nagy kéket vett elő, és már erőből hajított. A Schwimmwagen támolygott, ömlött befelé a víz, de a hitleri technika nem adta meg magát egykönnyen. A Mikulás ekkor teljesen megállította a szánt, precízen célzott egy egész doboz „Made in Hungary”-vel, majd szólt a jobb hátsó rénszarvasnak, hogy amikor elejti, a kontinens-átlépő patával rúgja lefelé erősen.
Góóóóóóóól! – harsant fel a Fradi-tömeg Mikulás szájából, hangja a Holdról visszhangzott. Schwimmwagen is letudva, nem küldözgettek ti többet levelet – állt fel tarkóján a szőr.
Ment is volna tovább, amikor egy küszködő valamit vett észre a vízben. Közelebb hajtott, hát látja, a dzseremiklarkszon az. Kedves ember, szokta nézni a műsorait két svéd pornó között – mit kedves, mulatságos.
Nem bántom, hadd éljen – kerekedett felül Mikulásban a Mikulás. Megfordult szánjával, elstartolt, de egy apró, még Izlandon a szántalpba ékelődött homokmorzsa elszabadult kanyarodás közben. Nem volt nagyobb egy pókszemnél, de ahogy aláhullt, éppen a Toyota jobb tükrét súrolta.
Mikulás nem mert visszanézni. Tényleg nem akarta bántani a dzseremiklarkszont.
Pedig láthatta volna, hogy ezen a kivételesen szélcsendes, december hatodiki napon magashegységi tengerszemhez hasonlatos az Atlanti-óceán felszíne. Az óriási, tükörsima felület tökéletességét csak öt szem szaloncukor, valamint egy málló papírdoboz töri meg, amiből lassan, ringatózva bújnak elő az újabb, kíváncsi szaloncukrok. Kékek, rózsaszínek vegyesen.
A régi magyar szaloncukor nem oldódik a vízben.
