Hogyan nem vettem Svédországból vén Mercit?

A világ legjobb ajánlatát vázolom az olvasónak: másfél millió forintnyi euróért itt-ott javítandó, negyvennyolc éves Mercedes, Domsjőből. Zsííííír, igaz?

Domsjö Örnsköldsvik mellett van. Ha nem mondtam volna, ez Svédország. Észak-Svédország. A legközelebbi tereptárgy nagyjából a sarkkör, igaz, az legalább tényleg nincs messze. A másik irányban baromi sok hó van, meg még sokkal messzebb akad még egy pici, behavazott falucska. A latinosan mediterrán Stockholm 754 kilométerre, délre esik, de az már egy másik dimenzióban létezik.

Jó az idő. Két hete volt itt mínusz 32 fok is

Domsjö egyébként egy befagyott fjord partján terül el. További részletek: a költségre optimalizált Budapest-Domsjö táv (rövid komppal, fizetős híddal) autóval 2600 kilométer. Lehet rövidebb (de drágább és lassabb) is az út rostocki kompra szállással – akkor éppen nem éri el a 2500-at. Ha úgy gondolják, hogy Hamburg messze van autóval – hát az kevesebb, mint félút. És nagyjából addig van takarított út, utána csak ledöngölik a havat. A táv felét, azaz bő 1200 kilométert a svéd rész teszi ki.

Hogyan jutottam el az elmebajnak erre a szintjére? Logikusan. De ez megint hosszú lesz.

A feleségemnek most volt nemrég a születésnapja, erre született egy jónak tűnő ötletem, mindjárt mondom. A mi viszonyunk konfliktusoktól nem mentes ugyan, viszont éppen az őszinteség miatt már vagy 16 éve igazán felhőtlennek mondható. Ez így van rendjén, nem söprünk semmit a szőnyeg alá, kinyomjuk a pattanásokat, ha örülünk, őszintén örülünk, ha vitázunk, elmegyünk a gyökerekig, nincsenek begennyedt hátsó gondolataink, nincsenek rég elfeledett csontvázak a szekrényben, amik bármikor kihullhatnak. Még akkor sem, amikor veterán járművekről van szó.

A régi állólámpánk 2002 nyarán, Scheveningenben

Fentiek miatt az én Katim mindig is tökéletes partner volt a veteránozásban. Amikor az első fiunkkal, Bálinttal terhes volt, az egy héttel korábban motorcserés, és emiatt igen kehes állólámpás Mercimmel bejártuk fél Európát. Többször voltunk szintén más állólámpásokkal, már családostul Horvátországban, Szlovéniában, Olaszországban, Ausztriában. És a bianchis, alfagiuliás túrákon is mindig partnerem volt, és őszintén élvezte.

Az Alfa Giulia, 2000, Weissenkirchen

De magától nemigen veteránozik. Jobban szereti a régi autókat az újaknál, ez tény, de nem remeg meg a térde egy PV Volvo láttán, nem esik transzba egy 2300-as Fiattól, nem bicsaklik meg a hangja, ha Citroen Ami 6-ról kell beszélnie. Persze a Ferrari Dino, a Citroen Traction, az MG TC neki is tetszik, de azokhoz nem kell veterános lelkület, elég egészen minimális autóbuzéria, efféle tíz emberből háromnak van.

Katinak egy gyenge pontja van, az 500-as Fiat, persze a régi. Arra vágyik. Volt is neki, úgy vettük még 1999-ben, hogy könyörögtem neki, legyen bármi más, mert az 500-as egy kicsi, kedves gombócba csomagolt végtelen szívatógép. És főleg engem fog szívatni. Nem érdekelte, az ő pénze volt, hát megvette. Aztán én rommá szereltem. Egy lengőkar tört itt, egy másik repedt ott, aztán a hátsó is elmállott tőből – és mindig fagyban kellett szerelnem, éjjel, az utcán. Az autó különben megszólalt, olyan szép volt, és tényleg nagyon igényesen készült el, ezt szétszedéskor láttam. Csak hát az 500-as egy öreg, silány autó. De attól még lehet imádni.

Katinak épp Fityót veszünk

Annyit segítettem azért Katinak vásárláskor, hogy minden kapcsolatot megmozgatva az akkor a mi pénzünkért elérhető legjobb példányt vettük meg. Köszi, Opitzer Laci, imádtuk a kisautót, a Kati ma is azzal aludna (én meg lent a garázsban), ha nem jön Bálint fiunk. Akkor úgy döntöttünk, eladjuk. A kis pisztáciazöld gyöszt azóta is visszasírja.

Nos, most, közel tíz évvel később felvetettem neki, hogy immár sokadszorra lett húsz éves, el kéne gondolkodni azon, hogy lesz-e, lehet-e még neki ilyen autója az életben. A gyerekek, meg az én mindent elsöprő hobbiigényeim mellett szerintem nehezen. Ami pénzünk marad a hó végén, azt mindig elviszi valamelyik énprojekt. Hatvanévesen pedig nyilván nem veszünk már ilyet. Az 500-asok ára viszont rohamosan mászik felfele, ha valamikor, hát most kell még beszerezni egyet. Adjuk el a 190-es Mercijét, most már az én 123-asom is eléggé rendben van, beállítjuk azt fő autónak Balatonra járni, bevásárolni jó lesz, már most is félig átvette a 190-es szerepét, úgyis csak két literrel eszik többet. Arra a három kilométerre pedig, reggelente, amikor a gyerekeket oviba/isibe viszi, elég lesz egy 500-as Fiat is. Hiszen vannak, akik biciklivel járnak, meg gyalog, ne kezdjen senki hőzöngeni, hogy milyen veszélyes.

Kati Mercije valahol Firenze előtt egy borkombinátnál

Aztán a Kati elővette a téli hidegindításokat, a latyakot, efféléket, és úgy döntött, a 190-es marad, nincs szíve télen megölni egy bármilyen 500-ast. Van pár százezer forint félretett pénzünk, igazából arra tartogattuk, hogy nyaralni menjünk, de ha ennyire megy fel az az ár, akkor nézzünk Fityót, majd csak reszelünk valamit a vakációra még júliusig.

Néztem. Találtam egy kocsit Veresegyházon. 579 ezer forint, szalonban állt a képeken, akkor reggel, frissiben adták fel a hirdetést. Elég eredetinek nézett ki, az ütköző kicsit rozsdás volt, a fényezés matt, de nem volt szétfurkálva, átkárpitozva, kispolkiütközőzve, kispolskimotorosítva, szétlengyelesítve, mint az itthoniak általában. Kati, nézd, ezt kell megvenni, most oda kéne menni, ennyiért nem lesz másik – hörögtem neki a reggeli rohanás közben (ő korábban jár dolgozni, mint én), mire csak fújtatást hallottam – jó majd nézzük meg este. Újságolom erre bent a Vályinak, nézd milyen Fityót megyünk nézni Katinak, nyitnám az oldalt, nincs meg. Eladták egyetlen reggel alatt, mondjuk három órát lehetett kint a hirdetés. Mondtam én, hogy megveszik…

Rá bő hétre újabb találat. Vizsga nincs, pár fölösleges luk a műszerfalon, a térdvédő csík persze szakadt a műszerfalon (és mostanában nem is lehet kapni utángyártottat, ezért ez elég baj, mert átkárpitozva mindig nagyon hiteltelen lesz). Nincs rajta vizsga, pocsék a fényezés, de nem tűnik nagyon rohadtnak, külföldre utazás miatt sürgősen másé lehet, áron alul négyszázezer, csak most. Ja, Mátészalkán. Megint reggel van, Kati rohan, ezt még nézd meg, nézd meg, hívom a géphez. Fura fújtatás, a beragadt szelepű kukta ad ilyen hangot, mielőtt felrobban a gázon rotyogó székelykáposztával. Kati nem izgul fel. Aztán este mégis elkezdi pedzegetni a Fityót. Legalább hívjuk fel, mondja, ha jó, ennyiért talán megéri. Persze hiszi is, meg nem is, hiszen az övét egy hónapig hirdettük 2001-ben 290-ért, végül az Oldtimer aukción ment el 270-ért és még örülnünk is kellett. És az gyönyörű volt, bordó, dönthető üléses, L-es belsővel, szuper motorral, szuper fékekkel, minden csingilingivel rajta. Az a kocsi most valahol 800 és egymillió között érhet, változnak az idők, eltelt kilenc év.

Mire másnap hívja, a mátészalkai sincs meg, 350-ért huss, elvitték. Megint eltelik egy hét, újabb lelet. Marcello Mastroianni is ilyennel vitte Gina Lollobrigidát – szól a hirdetés szövege, jó a duma. Mutatom Katinak, érdeklődés csillan a reggeli elkínzott tekintetben, megölabélahamegintnemérekbe, de megnézi. Megjegyzi. Napközben felhívja. Jó a kaszni, jó a motor, négy kiló, abban a kereskedésben van, ahol a 190-es Mercijét vettük az Örs Vezér tere mellett. Megnéznéd nekem?

Meg hát. Délután a Golfot fotózom, amikor kész vagyok, arra kanyarodok. Döbbenetes a kisautó. Mindene reped, mállik róla a kitt. Nézem közelebbről – rozsda szinte semmi, csak borzalmas vastag, békebeli, rendszerváltós kitt. Szépen elbántak vele, egy teljes fémig csiszolás, majd újrafény kell neki, de valószínűleg minimális lakatolással megúszható.

Kijön a kereskedő, panaszkodik, hogy mindenki ezt az autót akarja ma látni, és mindenki, aki megnézi, más hibáját látja. Nem tudom, hogy lehet más hibákat látni rajta, elég egyértelmű minden. A motor szépen indul, purrog, veszi a fordulatot, nem füstöl, bár egy kis szelephézagot hallok, megvannak a géptérben az általában hiányzó kis légterelők, a kormány megdöbbentően precíz, jók a gumik, a jobb első függőcsapszeg lóg, és nem a kerékcsapágy, mert csak függőleges rángatásra, vízszintesre masszív. Pedig nemrég volt cserélve – mondja a kereskedő. Attól még lóghat, engem is vágtak ki vadiúj csapszeggel vizsgáról.

Persze teli van bagózva, büdös mint a rosseb, az utánozhatatlanul csodálatos 500-as szagnak nyoma sincs benne. Furkált műszerfal, tragikus középkonzol-betét, kispolák ülések, utánfutóról származó első index, az R-es szériára való, paralelogramma-emblémás 500-as homlokfal (évtizedekig csak ilyet lehetett kapni a Boldizsár utcában, azért van minden magyar Fityón ilyen), de még a szabványosnál is kisebb emblémával a süllyesztékben, gyűrött első ütköző, törött tetőcsukó kallantyú. Van baja.

Az ajtók viszont csodásan csukódnak, műszakilag, vasilag kiváló az autóka, én is tudom, hogy megéri a 400-at. Csak nem egy csajnak. Csajnak szép és trágya állapotú autót könnyebb eladni, mint csúnyát, de jót. Készítek képeket, mutatom a Katinak este, látom, nem fogja meg. Ahogy gondoltam, még azon sem bántódik meg, amikor vázolom a "csajnak csak kiglancolt buta autót" nézetemet. Azóta azt is eladták, most látom csak.

Itt indul a mercis szál. Este leülünk – akar-e ő egyáltalán 500-ast, vagy sem? Éjjel fél háromig beszélgetünk a nevetés és sírás határán, olykor veszekedésbe hajlunk, de egy csomót ábrándozunk. Felvázolom (talán századszor, amióta együtt vagyunk), hogy életem nagy álma veteránautóval bejárni Európát, a repülést unom, a műanyag bérautót rühellem. És ő is szereti az ilyet, a gyerekek is szeretik, de nincs rá autónk, mindketten tudjuk. Egyetért, hiszen tényleg így van. És szeretne ő Fiatot, még jobban szeretne veterán traktort (később erről is lesz poszt), végül kilyukadunk a Bazegnél, amely porrá mállva ugyan, de két éven át röfögősen, szuper kondícióban hurcolt minket mindenfelé Magyarországon, meg még a tengerhez is.

Orosszal a bécsi Chromjuwelen kiállításon

Imádtuk. Ilyen autónk pedig most nincs, mert Bazeget eladtuk, mert esély nem volt rá, hogy nálunk levizsgázzon még egyszer. A Bianchi lassú ahhoz, hogy bárhova érdemes legyen elindulni vele, ami 300 kilométernél messzebb van, annyi szabadsága egyikünknek sincs.

A zöld állólámpás Merci még nincs kész, de ha meglesz, már most tudom, hogy nem válik Európa-járó autóvá, mert a Csabi olyan elképesztően tökéletes munkát végzett rajta, hogy az most egy új autó. Ha abba belemegy bárki, kénytelen leszek megölni. Ha a gyerekeim leeszik az ülését, letörik a hamutartóját, amit két napon át restauráltam, nem ülnek bele többet. Ha a műkörmös p…a azzal a fekete RAV-4-gyel a plázában lehúzza a hibbbátlan gumit az ütközőjéről, amiből az utolsó-utolsó csíkot vettem meg a német állólámpásos klubújságból, és nincs belőle több, akkor felgyújtom a RAV-4-et.

A zöld Merci sajnos szobor lett, nem autó, és ezt előre tudtam, amikor készült, de fogalmam sem volt róla, hogyan tudnám elkerülni. A klubunkban különben állandó beszélgetéstéma ez, hogy a nagyon szép, vérrel és verejtékkel elkészített csodaautót borzasztó nehéz szívvel használja mindig az ember, miközben a kicsit foltos, leütött, még kedves állapotú, de közel se tökéletes kocsikat viszont sikoltozó orgazmus közeli állapotban gyűrjük mindig. A jó veteránautó karcos, kopottas, valódi. Azt igazán szereti az ember.

Nekünk kell újra egy Bazeg. Írországba menni, meg Nápolyba, meg Horvátországba, meg ahova egyáltalán pénzünk lesz, tehát akár Szentendrére is, egy fagyira. Ebben maradtunk.

Aludtunk fejenként három és fél órát, zombikként csináltuk végig a napot. Este kinyitottam a használtautós portált. 495-ért leltem egy csibesárga állólámpát. 200 D, nem furkált, jó helyen rajta minden, nem alufelnis, nem vegyes szériás – hűha. Hívom az embert, beszélgetünk, ütött volt az autó hátul, Budapestről származik. Nahát, a Lőrke barátom autója, emlékszem rá, amikor összetört, tényleg az lenne? Tényleg, az eladó is megerősíti. Ezt követően hosszan konzultálok Lőrinccel is, meg Gáspival, aki az autót lakatolta, meg Karesszal, aki kicsit piszkált a motorján. Nem rossz, nem rossz, bár a hátulja szörnyen elgörbült akkor. Most szuperül néz ki. Gáspi mondja – a bal oldala nézett ki pocsékabbul, valamiért éppen arról nincs kép, azt kéne látni. Minden abba az irányba mutat, hogy ezt az autót kéne megvenni, ismerjük, tudom, mi van benne, nem lutri. Mégse mozdulok rá. Mert második szériás, amit nem szeretek. Mert nincs tolóteteje, amire rettentően vágyok, hiszen az a zöldön sincs. És legalább 220 D lenne, vagy még inkább 240 D – az 55 lóerős 200 D tényleg olyan a forgalomban, mint sakkozó a százméteres sprintfutók között. Egy lassú logikai játék, sok-sok előre gondolkozással.

Aztán a Kati talál egy fehéret, 500 ezer az irányár. 200 D az is, nincs síbeda sem, de legalább első szériás, és a bele zöld, amilyet még nem láttam. Kicsit izgat, ráadásul jár mellé egy komplett, 200-as, benzines autó papírok nélkül, nem is igazán rossz állapotban. Kati nyomja a gombot, hívjuk fel, mielőtt megveszik, én azonban még valami lökésre vágyok. Valamire, ami egy kicsit vonzóbbá teszi, talán a fehér színt rühellem. Igazából nincs is pénzünk autót venni, csak a nem egészen öt kiló van a nyaralásra, azt költenénk el most egy újabb kocsira. Pedig kocsiból – alapvetően – azért van nálunk elég. Kivételesen én vagyok a józanabbik fél, valakinek mégiscsak meg kell húzni a határt. De nini, azóta azt a fehér autót is eladták, az oldtimer, úgy látszik, a válságban is kurrens cikk…

Mint ilyen alkalmakkor mindig, most is a mobile.de-hez, meg az ebay-hez fordulok. Csakhogy régebben kizárólag oldtimervizsga-képes autókban gondolkozhattam, mást nem lehetett legálisan behozni. Most már nézhetem a kicsit ütődöttebb portékát is, mert egy ilyen állólámpás – vagy ahogy a német, meg a magyar újmercis hívja: /8-as - regadója is csak 200-300 ezer forint. Az átírás persze lenne eleve majdnem százezer egy itthonira is, tehát egy 1000-1500 euró körüli kinti autóval, amiben ráadásul jobban hiszek, mint egy magyarban, jobban járok. Ha elég rosszul hirdetik, elég messze van, kevés az eladó minősítése, kicsik a képek, akkor még ki is lehet fogni valami használhatót ennyiért. Aztán legfeljebb kistoppolok érte.

Szebbnél szebb állólámpák peregnek a szemem előtt – 2500-5000-7000 eurós árakon. „Karcos kell, kopottas, nem szuper” – skandálom, miközben fuldoklok a saját nyálamban. „Olcsó legyen, játékautó lesz, nem akarsz rá vigyázni, helyből a brutális nápolyi forgalom közepébe képzeld el, úgy, hogy a gyerekeid a hátsó ülésen az olvadt csokit kenegetik szerteszéjjel, a cipőtökből kiömlött homok pedig a padlón gomolyog a légörvényekben” – ölöm a hormonjaimat. Lejjebb veszem az igényeket.

Ekkor ér utol a végzet. Teljesen váratlan irányból.

Találok egy Ponton Mercedest. 3000 euró. Ön, aki az elejétől olvassa ezt a posztot, tudja már, hogy ez a domsjői autó. Én akkor még nem tudom, mi az a Domsjö, azt se, hogy mi a fenének kell nekem egy Ponton. De rohadtul felizgulok. Igazából szédülök.

Aki nincs vele tisztában: ez a Stirlitz-Merci (a 170-es) utáni, a fecskefarkú előtti széria, kettővel az állólámpa, hárommal a fekvőlámpás, néggyel a 124-es előttről. Régen ezt hívták Púposnak, mert úgy néz ki, mint valami deformált csernobili krumpli. Most már persze a modern taxiszsargon a 124-esre tette át ezt a nevet. 1953-62-ig gyártották, ez a svéd egy utolsó szériás példány, már felülvezérelt, 1,9-es, fickósabb (65 lóerős) benzinmotorral, szélesebb maszkkal: Sajnos ennek már rendes indexkapcsolója van, nem a kürtkarikát kell tekergetni a jelzéshez. Viszont nagyon eredetinek tűnik. Imádom.

Bagdad, 1970

A Ponton többször felbukkant már az életemben. 1968-tól 1972-ig édesapám kereskedelmi kiküldetésben volt Irakban, mi, a család vele együtt. Bagdad (és Bejrút, ahol nyaranta, a hazautazásnál átszálltunk a Malévos gépre, és mindig megálltunk egy napra) akkoriban tele volt Ponton Mercikkel. A mansuri (Bagdad egy negyede) szomszédunk, akit egyszerűen Baromnak hívtunk, mert vasárnap hajnalban állandóan bőgette a kocsija motorját, szintén Pontonnal járt. A másik szomszédunk, a Marha egy R10-essel, de most ez nem tartozik ide.

Sajnos a Marha és a Barom házáról nincs fotó, ők jobbra és balra laktak, de ez a mansuri házunk tetejéről a kilátás khamsin, azaz homokvihar előtt. Cellux-szal ragasztgattunk le minden ajtót-ablakot ilyenkor, de így is centi vastag lett bent a por

Kevesen hiszik el, de gazdagon vannak emlékeim arról a négy évről, pedig csak öt és fél éves voltam, amikor hazajöttünk. És az autóbuzériám egészen biztosan ott kezdődött, a Ponton Mercik, a szolgálati 200-as állólámpás, a taxi Chevy Impalák és Bel Airek, az Austin A40-esek, Peugeot 404-esek között.

Ponton és Impala Bagdadban, negyven évvel ezelőtt

A Ponton különösen romantikus jármű volt a szememben, mert Peugeot-ban, fecske és állólámpás Merciben ülhettem ugyan, de ilyen régi Mergája csak az araboknak volt. Ha belegondolok, talán ez tette olyan kívánatossá gyerekként. Az iszonyatos titokzatosság, az elérhetetlenség, a majdnemdemégsemség.

Nemcsak Bálint fiam túrja az orrát, úgy látszik, ez családi hagyomány. Háttérben a szolgálati gép

Aztán kamasz koromban, úgy 1983-84 táján, amikor Tóthmátyás Tibi barátommal fel-alá bicikliztünk romos, régi, filléres nyugati autókat nézve, hátha találunk valamit, amit az ötszáz összedobott forintunkból és a nagy fene reményeinkből meg tudunk venni, még rendre ott hervadtak Pontonok az utcán. A Mercedes-Pobjeda, gondoltam, de ez a német pobjedaság azért nagyon izgatott. Ősi erők készültek felbugyogni belőlem, de ellenálltam. Nem volt nehéz, volt kábé kétszáz saját forintom, egy Ponton viszont még akkoriban is, vizsga, érdembeli karosszéria nélkül is olyan 15 ezer forint körül volt. Annyiért vizsgás, használható, tűrhető Trabit lehetett venni. Egy szürkére emlékszem a Kelenföldi pályaudvar közelében, azt épp indítgatták, mikor arra jártunk, meg volt egy narancs, vagy piros színű a Pozsonyi út elején, közel a Margit hídhoz, meg Zuglóban is járkált egy fehér elég sokáig, valami nagydarab, kalapos emberrel a volánja mögött – talán éppen ezt árulják 900 ezerért most a neten? A fehérre mázolt ütköző nagyon azt juttatja eszembe.

Később Vörös Gyula Fiat-bontós barátomhoz került egy szürke 220 S, ami hathengeres, hosszabb az orra, több rajta a dísz, és lapos műszere van. Amikor Gyula meghalt, az az autó felbukkant az állólámpás klubunkban egyszer, valami egymillió forintért vesztegette az akkori tulaj, az már akkor sem volt sok pénz érte.

Akkor asszem egymilliót kért érte a tulaj, esetleg egykettőt

Aztán Littner Zsolti barátommal voltunk egyszer egy mercis alkatrésztúrán Németországban, és első este egy civilben Waldorf-tanár Merci-bontósnál – érdekes párosítás, nem? - laktunk. Ott állt egy szürke, rongytetős 180 D, a srácnak nem volt szíve elbontani, mondta, hogy elvihetjük, ha megmentjük, valami 3500 márka, azaz 400 ezer forint volt az ára. De akkor még szinte lehetetlen volt oldtimert behozni Magyarországra. Beültünk a kocsiba, és fél éjszakán át benne dumáltunk, álmodoztunk, a Zsolt tök véletlenül még be is indította, mert lenyomta az indítókart. Nem gondoltuk volna, hogy van benne egyáltalán akku, nemhogy még be is pöccen. Majdnem megvadultunk, annyira hazavittük volna.

Ezt Dani barátom hozta tavaly - szintén Svédből. Ez egy nagy Ponton, azaz 219-es

Itt már a közelmúltban járunk – Csereklyei Dani barátom hozott be restaurálni először egy kupé Pontont (iszonyatos ritkaság, óriási érték, ha kész lesz), majd egy 219-es Pontont Svédországból, hibás motorral (egy klubon át abban ült a fél csapat, mindenki meg akarta hirtelen venni, persze nem komolyan, mert ruppótlan a csapat). Aztán a szintén klubtag Szilvásy Petink hozott egy romos, de működő kis Pontont valami német börzéről ilyen négyezer euró körüli áron – az például elképesztő nagy fogás volt, ennyiért ilyen autót romosan sem adnak. Aztán azóta importált még hármat. A Ponton jó dolog, nagyon-nagyon békebeli, sok ember szereti. Ahhoz képest egy állólámpás rettenetes tömegtermék, egy plasztikkártyákból összetákolt lélekvesztő.

Ez a több évtizednyi, lassú, alattomos felprogramozás úgy durrant ki a fejemben, amikor megláttam a domsjői autót, mint légzsákrengeteg a kamionba csapódás pillanatában.

Ez az! Ez kell nekünk! Vonyítva búgó krumpliautóval átszelni Európát, henteregni a lottyadt szöveteken, rugózni a fél métereket lengő epedarugókon, békés, a kamionokat már éppen nem zavaró, mások ellenében viszont messze esélytelen száztízes tempóval. Pont annyival, mint az állólámpás dízelekkel szoktam. Az ilyen sebesség nagyon jó dolog ám, persze csak attól a pillanattól kezdve, hogy az ember kikapcsolja a fejében a versengés-faktort. Rettenetesen pihentető és emlékezetes tud lenni, zenét hallgatni is iszonyú jó ez a fajta lassú henteredés. Ha az ember araszolós veteránautóval megy külföldre, annak olyan íze van, amit sose felejt többé el. De ezt csak azok tudják, akik csináltak már ilyet. És nem rohadtak le. Másoknak nem ér beleszólni.

Én, ha jól számolom, olyan százezer kilométert nyomtam már le veteránkorú Mercedesszel európai utakon – Magyarországot nem számolom, mert akkor inkább kétszázötvenet. Volt benne másfélmillió kilométert futott, éjjel taxidrosztról megvett 200 D-vel azonnali belgiumi túra, egy évvel később ugyanazzal az autóval 7500 kilométeres Skandinávia-Baltikum túra, vagy öt Németország, egy Hollandia, Olaszország, a Kati állólámpásával Horvátország kétszer, Bazeggel Szlovénia és Olaszország, meg számtalan Szlovákia, Ausztria, azokra nem is emlékszem mind.

Kati Mercijével az isztriai Báléban (olasz nevén: Valle), amikor még csak Bálint volt meg

Soha, de soha nem rohadtam még le akármilyen pocsék állapotú veterán Mercivel, akármilyen hosszú túrán. Mindig hazajöttem lábon, normális sebességgel, autópályán, bár akadtak néha meleg pillanatok. Ritkán. Az Alfámat tényleg kellett bütykölni. A Puchom is kétszer letérdelt Németország felé. Tesztautó számtalanszor köpött már el turbót, hullajtott szét féket, dugított el katalizátort külföldön. Nem hiszek olyan nagyon az új autóban. Viszont bízok az öreg Mergákban, és ők is szeretnek engem.

Amikor az ebay-es svéd Ponton ötletét felvetettem a hétfői szerkesztőségi értekezleten, a halántékok mutatóujjal való kocogtatása helyett nem várt lelkesedéshullámot kaptam a pofámba, szinte már zavart. Pedig már tényleg égek a régi Mercijeim miatt, én is rohadtul vennék egy 1500-as Fiatot, egy Simca Aronde-ot, egy Rover P5-öst. De azokat nem ismerem, Mercihez viszont általában szinte azonnalra tudok alkatrészt, tippadó embert. Ebben a körben mozgok, nehéz kitörni. És annyira nem is tiltakozom a Mercik ellen, mert az öreg Mercik valóban használhatók. Az egészen öregek is, egészen meglepő megbízhatósággal - értsd: egy negyvenéves Mercedes napi használatban is beválik, egészen addig, amíg szét nem rohad. Sajnos nagyon hamar szétrohad, sok szép autó pusztult el a közelmúltban, és pusztul el most is amiatt, hogy a zöldfülű veteránosok elkezdik száz százalékon gyűrni őket sóban, latyakban, esőben, sárban. De az már nem az én dolgom, ha fogynak azok az autók, az enyém annál értékesebb lesz - mondhatnám jó kufár módjára, ahogyan Vörös Gyulától tanultam.

Vázoltam a helyzetet: minden mozgósítható dolgot eladok (Bianchi, Yamaha XJ900, Honda Super Cub, 1948-49-50-es Autó-Motorok), és kis hozzáadással meglesz a pénz. 3000 euró volt ekkor Domsjö, de "mindestpreis nicht erreicht", azaz a "minimálárat nem érték el" üvöltve virított a licit mellett. Gőzöm sem volt, hol húzódhat a határ, de 4000 euróig jó voltam, talán kicsit tovább is. Nem készítettem pontos kalkulációt, csak nagyjábóli pénzfoltok gomolyogtak a fejemben.

Winkler azonnal Belsőség-posztot akart, hogy írjam le a sztorit, vegye meg valaki az egy hét alatt a Bianchit, és akkor az olvasók kiváló Ponton-szerelős olvasmányokkal gazdagodnak a következő hónapokban, biztos hamar elmegy. Ez a Ponton azonban privát ügy, nem illik így tolni. Meg a Bianchit az eladáshoz kicsit még fel kell készítenem, hogy igazán rendben legyen. Be kell szerelnem a tankba az Imolában vett szintjeladót, ki kell cserélnem az elszakadt kilométeróra-spirált, kisebbre kell szabnom a jobb oldali ajtó kárpitját, amit minden irányban öt milliméterrel nagyobbra engedett a kárpitos, és emiatt nem lehet becsukni tőle az ajtót, valamit pár helyen ki kell javítanom a fényezést, ahol lepattant a pár év alatt, amióta elkészült.

Mindenesetre az értekezletet úgy zártam, hogy egy kollégám félrevont, és közölte – kölcsönadja a kellő összeget fél évre, amíg rendesen elmennek a dolgaim, ez alaposan mellbe vágott. Pista is azonnal ajánlkozott, hogy mindenben segít, jön, szerel, nem eszik, elalszik a kipufogódobban, Zirig Árpi délután szintén ugyanezzel keresett meg. Teljesen meghatódtam, ezek az élet szép pillanatai, amikor ilyen váratlanul pozitívan állnak az ember barátai a dolgaihoz.

Lélekben megerősödve vágtam neki Kati megpuhításának, ő volt már csak hátra, viszont ő még mindig a Bazeg 2-nél tartott. Újabb fennmaradás egyik éjjel, megint három és fél óra alvás, de megnyertem az ügynek. Talán túlságosan is, de erről később.

Szép, de igazából egy tákolt fos

Tájékozódni kezdtem, aukciókat figyeltem. Az autónak mondható, viszonylag eredeti német Pontonoknál 7000 euró körül ért véget a legalacsonyabb licit, de ott még szériakavarodás, helyi rozsdák, ilyenek voltak. Egy ígéretes, kétszínű Pontonról kiderült, hogy teljesen átkárpitozták, állólámpás ülések vannak benne, aztán a képek szélén megláttam a rohadásokat.

Állólámpás ülés egy Pontonban? Padlószőnyeg-kárpit? Broáf

A szebb kocsik simán felmentek 9000-ig az ebay-en. A mobile.de hirdetési (nem aukciós) oldalon 10-12 ezer euró körül vesztegették a szemmel láthatóan már legalább egy nagy felújításon jól-rosszul átesett, hasonló W120-asokat. A csütörtököt 3900 euróval értük el, addigra már volt egy licitáló, aki négyszer pakolt rá, meg egy másik, aki kétszer is tartotta a rejtett licitet. Kezdett elmenni a kedvem az egésztől.

Két helyen sajnos repedt a kormány karimája, ezt majd valahogy pótolnom kell

De azért levelezni kezdtem a domsjői autó tulajával, ám szűkszavú válaszokat kaptam. Igen, a motort egy éve csontra felújították, a bele nagyon szép és eredeti, a fékrendszer új, a gumik újak (spéci méret: 165 R 13 teljes magas, igen ritka gumi, jó drága is), a szigetelések újak, rozsda egyáltalán nincs, a kocsi szeptemberben levizsgázott, de most ki van vonva télire a forgalomból. Rossz a fényezés, pár alkatrész újrakrómozandó. Ennyi. Nagyobb képeket nem tud küldeni, mert a kocsit elzárta, nem is ott lakik, ahol áll. Nem tűnhettem én komoly vevőnek 2600 kilométer távolságból. Pedig már vérben forgott a szemem.

A svéd oldalon szereplő hirdetés

Sipos Zoli barátom tanácsára feltúrtam a netet, hátha megtalálom a hazai újságok valamelyikében emberünk hirdetését. Fél óra alatt meglett. Egy észak-svéd hirdetési oldalon. Ahol, egyébként, túlnyomó részben motoros szánokat és hómobilokat hirdetnek. Ettől kicsit bennem rekedt a levegő.

Ezen az oldalon főleg ilyeneket árulnak

De itt nagyobb képekkel szerepelt az autó, ezeken már jól látszott minden. Az ajtókról a díszlécek levéve, a hátsó ütköző bal felén nyomás, pereg a króm, kis rozsda. A motortér megszólal.

Megszólal. Egy éve volt csontra felújítva

Minden más csingilingi rajta a kocsin. Két helyen repedt a kormány (ez ráér), de a belső tér megszólal, és még a sokszor egyszerű, sima szövettel, bőrrel, műbőrrel helyettesített ajtókárpitok is a díszes, krómos, betétes eredetik.

Kevés ilyen eredeti Ponton-csomagtartó van ma már

A Pontonok egyik csúnya rohadási pontja a hátsó lengéscsillapítók befogatási helye, ez általában már a romos csomagtartón jól látszik. Domsjö meg a minimális festékfújogatástól eltekintve újszerű. Hű de rohadtul ilyen veteránautót kell venni, nem felújítottat… Ez az igazi, ennek megvan a lelke, még nem tűnt el az új kárpitokban, a kétkomponensű fényezésben, a Kínában utángyártott kapcsolókban. Itt még nitró a fényezés, bútorszövet a kárpit, ötvenéves minden gomb. Istenem, ha az enyém lehetne. A bele pedig... A bele hét nyelven beszél, mos, főz, takarít.

Ugye, hogy szinte új? Pedig 48 éves

De megtudtam, hogy az eladó nagyjából mennyit szeretne a kocsiért. 61 500 SEK, azaz kábé 6200 euró az ára az oldalon, paff, ezzel képbe is kerültem. Mérhetetlenül sok pénz, reményem sincs ennyit összekaparni. Mérhetetlenül kevés pénz egy eredeti, javarészt megőrzött állapotú, felújított motorú Pontonért. De ha nincs, akkor mindegy is.

Ott az ár, 61 500 SK, azaz 6200 euró

Közben gondolkozni kezdtem, mert azért hátha enged majd az ember. Trélerrel nem tudom elhozni, mert a Ponton 180-as 1210 kiló, tehát minimum 500 kilós tréler kell hozzá, aminek a vontatásához két tonnás kocsi szükséges. Ez összesen több mint a 3500 kilogramm, amit B kategóriával vezetni lehet. Tehát bérelhetnék trélert, vontatóautót, hozzá sofőrt. 5200 kilométer az út, az benzinköltségben is majdnem két kiló, plusz komp, szállás, kaja, autópályadíj, egyebek. Fél misi. Annyi nincs.

Akkor kimegyek az Era és egy kolléga segítségével, hazahozzuk ketten. Era eszik nyolcfelet pályán, vissza a Ponton mondjuk olyan 10-et, megint 250 ezerről van szó, plusz oda egy, vissza két komp ára, két szállás, két éhes száj. És nem hinném, hogy az Era beindulna a mínusz harminckettőben, ami például Domsjőben két hete is volt. Basszus, ez nem jön össze. És itthon még 223 ezer lesz a regadó (ha nem OT-ztetem), további 70 ezer a rendszám, egyedi forgalomba állítási díj, forgalmi, törzskönyv, anyám tyúkja. Az OT-hez viszont minimum alapos (drága) polír, krómozás, meg nyilván egy rakás egyéb kell, az is két kiló, maga az OT-s importköltség olyan 150-re jön ki a végén. Tehát egy négyszázast még el kell különíteni, ha nem akarom, hogy örökre a garázsban porosodjon szerencsétlen.

A bal hátsó ütközőrész kicsit horpadt, pereg a króm. Ezt ki kell javíttatnom OT-re

Bende Tibby hétfőn nem volt értekezleten, csütörtökön tudtunk legközelebb dumálni. Mivel ő már vitt ki Münchenbe embert telekocsi szolgálatosként, megkérdeztem, hogy létezik-e ma is ilyen dolog. Miért, kérdezte, és én vázoltam neki a sarkkör alatt húsz centivel a jég fogságában élő, forgalomból kivont, negyvennyolc éves Mercedest. Hihetetlen, de ő se röhögött ki – mi történt, mindenki meghülyült, csak én vagyok józan? Hiszen én legalább tudom, hogy hülye vagyok…

Te, menjünk ki a céges autóval, hátha tudunk valami üzemanyagszponzort keríteni, baszki, ez az év sztorija, nem hagyhatjuk ki, hadarta. Ne törődj az utazási költségekkel, kimegyünk, autóban alszunk, lopunk gázolajat, elvesszük a nyugdíjas svéd nénik pénzét, megoldjuk, vedd meg, vond le a szállítás költségeit, adjál a kocsiért annyival többet, meg kell nyerned, érted?, lihegte, s az enyémnél még sokkal ijesztőbben vérben forogtak a szemei. Ha nem veszem meg azt a szart, ez az állat a végén még megöl. Már tényleg féltem.

Gondolatban 5300 euróra tettem fel a lécet. Ez az az összeg volt, amibe már kicsit belerokkan a család, és őszintén – itt voltak még homályos foltok a projekt költségvetésében. Ekkor úszott Kati a képbe, jobbról.

Nagyon tetszik neki a Ponton, ez aranyos, majdnem olyan kedves dög, mint a Fiat 500, csak nagyobb, elférünk benne, mehetünk vele külföldre. De volt azért az a vászontetős Ponton, amit a Littner küldött át a minap, ugyanilyen szürke, csak Németországban, azt nem mutatnám meg? Lehet-e ellenállni annak, amikor az életepár veteránautót akar nézni, hogy rábeszéljen a megvételére? Megmutattam hát.

Münster, te csodás

A kocsiért 7900 eurót kérnek, Münsterben van. Münster mellett laknak nagyon jó barátaink, Huberték, náluk lehetne lakni. Münster alig 1200 kilométer, onnan egy fenéken haza lehet vezetni, ezt tudjuk, hiszen Hubertéknél jártunk még a kávészínű, barna tetős állólánykámmal. Düsseldorfba hatezer forint a repjegy, Hubert biztos értem jönne száz kilométert, lényegében egy hazáig elfogyasztott benzin adagjába kerülne annak az autónak a behozatala, nem félmillióba. Mindjárt más szemmel néztem a 7900 eurót, pláne, hogy – gondoltam – 7500-ra, talán még mélyebbre is le lehet alkudni.

És a teli vászontető azért óriási dolog. Szinte kabriót vesz az ember. Egy ilyen kocsi még az 500-as Fiatot is pótolná, hiszen még a mi saját Fiatpandagyöszünkben is milyen szuper, hogy elöl-hátul nyílik a tető. Egy teli vászontetős Ponton maga lehet a Nirvána. Nem tudom, hogy nem kéne-e jobban egy ilyen, mint a Ferrari Dino. Szédültem. Számoltam. Levelet írtam Münsterbe, a kereskedésnek, szívhez szólót, őszintét, választékosat, nehogy azt higgyék, hogy valami bugris balkáni nepper viccelődik velük. Mert belső kép nem volt a kocsiról, a csomagtartóról és a motortérről sem. Ezek pedig legalább irányzéknak elengedhetetlenek Ponton távvásárlásnál, mert a kocsik 90 százaléka kiszóródik csak ezen az egyszerű szűrőn. Persze azóta is nagy ívben letojnak.

Aztán Littner Zsolti lehűtötte a lelkesedésemet. Figyelj, kereskedő tette fel az autót. Nem hülye, ért hozzá. Ha olyan jó lenne, mutatná a képeken a belét. Egy vásznas Ponton 15-16 ezer eurót ér Németországban, és még ha az alkut levonod, ez akkor is alig a felébe kerül. Ott van az autoscouton jó pár hete, nem véletlen, hogy a kutya nem veszi meg, pedig közel-távol nincs ennyiért lyukat tetős ilyen Merci. Szinte biztos, hogy megnézték jó páran, tehát ziher, hogy tré. A svéd autó ellenberger magánemberes, messze van, túl kicsi képekkel szerepel a lapon, az eladónak nulla ebay-értékelése van, ráadásul hülye módon a német ebay-en hirdetik, márpedig a német a legritkább esetben hagyja el az országot, hogy valami, akár minimálisan rizikós kocsit is megvegyen. Ott érthető, miért olyan olcsó. Ez az a zavaros terület, ahol a magunkfajta balkáni álmodozóknak van némi keresnivalója, mi szívesebben eszünk meg egy nagy karéj szaros kenyeret, ha olcsóbban hozzájuthatunk valamihez. Márpedig tízezer eurós vételáron sose vennél Pontont, ezt te is tudod – zárta le. Letettem hát Münsterről, minden erőmmel Dömsjőre koncentráltam, Katit lebeszéltem az égbolt autóból való tanulmányozásának fétiséről. Nem egészséges az.

Nem baj, kimegyek stoppal, kamionossal, telekocsival, kiúszom, valami lesz, sőt, hátha a Bende tényleg segít. Most már elkárhoztam, harcba lendültem.

Péntek reggel már 4210 eurón állt a licit, egy bizonyos y***a (az ebay nem írja ki a licitáló teljes nevét) sziklakeményen állta az ostromot, valami horror összeget tehetett rá titokban. Mindegy, ha már egyszer írtam az embernek, becsületből azért én is fogok licitálni, de majd csak a végén, döntöttem el.

Aznap éjjel nem aludtam, pedig egyre csak azt skandáltam magamnak – esélytelen vagy, esélytelen vagy, dúsgazdag európaiakkal ellen indulsz, akiknek pár ezer euró a fél éves játszópénzük, neked meg a családi vagyon romba döntésével jön össze.

Ráadásul szombat este, a licit vége környékén óriási családi összejövetel volt nálunk, nagyszülőkkel, unokatesókkal, keresztszülőkkel, millió gyerekkel. Három szülinapot és egy névnapot ünnepeltünk, többek között a feleségem születésnapját is. Ilyenkor nem szerencsés félkómában, kétszázas vérnyomással, tökéletesen szétesve ott lenni ennyi kedves, ünneplő rokon között. Mindenki mosolyog rád, nem értik mi van veled, te meg közben tudod, hogy ott a géppisztoly a kanapé alatt, és pillanatokon belül lemészárlod őket - azaz kiadsz egymilliárd forintot egy világ végén levő roncsért, ami lényegében egyezik azzal, mintha kiirtanád a családodat. Ja, és az a pénz is kölcsönből van.

Inkább nem részleteszem azt az izgalmat, amit éreztem az utolsó percekben. Ha pacemakerem lett volna, behorpad benne a gombelem, úgy kalapált a szívem. Egy óvatos 4600 euróval nyitottam, mintegy piszkálásiból, de y***a azonnal utánam ugrott, ezért pánikból rátettem az 5300-at. "Mindestpreis nicht erreicht" – maradt rezzenéstelenül égve a kék felirat a licit alatt, ami 4610 eurónál elakadt, ugyanis y***a odáig tartotta. Messze a legmagasabb licittel nem sikerült nyernem.

Csikós Zsolti nem szép, de gavallér – ugrott be hirtelen az Indul a bakterház, és hősnek éreztem magamat. Legalább próbálkoztam, én, a ruppótlan balkáni, és lenyomtam a gazdag németeket. Nem lett Pontonom, tény, de jobb is így. Iszonyatos kockázat és szívás lett volna utána előteremteni rá a pénzt, a hazahozatal pedig az Szibériában észak-Svédországban lapuló, kies Domsjö elhelyezkedésének, valamint a svéd télnek ismeretében meghalás-közeli vállalkozás lett volna. A szívem szakadt ki a helyéből, de megnyugodtam, a védőangyalom szerencsére odafigyel arra, hogy legalább végzetes baromságokat ne kövessek el. Rövid levélben megköszöntem a svéd eladónak a lehetőséget, ezzel elbúcsúztam másfél hétnyi masszív álmodozástól.

Utólag belegondolva csodás pár nap volt, meggazdagodva jöttem ki belőle. A feleségemmel kemény viták, érdekegyeztetések után kiderült, hogy alapvetően egy irányba megyünk, ugyanazt szeretnénk, hogy még mindig tudunk beszélni dolgokról és megbeszélni dolgokat. Ez tizenhat év ismeretség, tíz év házasság és két gyerek után egyáltalán nem tipikus.

Egyiptom, 1966 tavasza. Apám volt ott kiküldetésben, én csak pajkos gondolat voltam még. Aztán az év decemberében megszülettem. Talán akkor ivódott belém genetikailag a kairói taxi?

Egy csomó szép emléket – köztük olyanokat is, amik csak most bukkantak fel, negyven év után - felkavart a Ponton, és legalább most már tudom, hogy hosszú távon, ha már tényleg eleget autóztunk a Bianchival, és sikerül félretenni több pénzt, majd mit veszek. Egy ilyen autóért hajlandó leszek küzdeni.

És az egész ügy nagyon szorosra vonta a kollégáimmal a viszonyt, tényleg sokkal szorosabbra, mint gondoltam volna, hogy egy munkahelyen lehet. Látják, ha az ember nem is megy bele egy ekkora buliba, nem köpi ki a belét, hogy vegyen egy ínycsiklandó (már akinek) veteránautót, akkor is haszna származik belőle. Mert veteránozni még fejben is csodálatos hobbi.

Sírok, de nem lesz ez a családé

Khm, khm.

Vasárnap este jött a levél – "látom, 5300 eurót adott volna az autóért. Óriásit bukok ugyan, ha nem kapok érte 6200-at, de mivel nem volt más ajánlat, ezért ha eljön, elviheti az autót ennyiért. Tisztelettel, S. E."

Most akkor mi legyen?

2.rész

---

(X) akiknek köszönhetjük: